Nyugat-Európában van egy ország, amelyet akár meseországnak is hívhatnánk. Nem túl nagy, de annál sokrétűbb és bámulatosabb. Ebben a meseországban (amelyet ismertebb körökben csak Belgiumnak neveznek) található egy város, amely – jogosan – Európa kulturális fővárosa volt 2002-ben, de észak Velencéjeként is emlegetik. Ez a város nem más, mint Brugge, Belgium ékszerdoboza.

Amint megérkezik az ember lánya ennek a csodavárosnak a központjába, azonnal magával ragadja a méltán híres és közkedvelt belga csokoládé testes illata és a kisgyerekek lágy kacaja, akik léggömbjeikkel önfeledten szaladnak végig a macskaköves sétálóutcákon. A városban félhomály, a nap épp lemenőben, a késő áprilisi kellemes időjárás bevonzza a lakókat a város szívébe. Ez az emlékkép, amit felelevenítettem, 2015-ből származik – ekkor még nem volt koronavírus, nem hordtunk maszkot és nem féltünk megölelni egymást.

A város 2000-ben felkerült az UNESCO világörökségi listájára többek között annak köszönhetően, hogy a városközpontban a középkor óta nem történt jelentős változás, autentikusan őrzi a kor építészeti stílusát. Erről tanúskodnak az óvárost övező régi erődítmények és malommaradványok. Senkit nem akarok dátumokkal, százalékban kifejezett adatokkal és felsorolásszerű történelmi tényekkel untatni, szóval álljon itt csak annyi, hogy Brugge a 13. században kapta meg a városi jogot és ettől fogva – kezdetben csak a Németalföldön, majd világszerte – jelentős gazdasági, kulturális és építészeti csomópontnak számított. A 19. század derekától vált a világ közkedvelt turistacélpontjává és az is maradt mind a mai napig. A várost gyakran emlegetik észak Velencéjeként is, minden bizonnyal az Olaszországra emlékeztető szűk, macskaköves utcáknak és a várost átszelő csatornáknak köszönhetően.

A középkori építészet emlékei javarészt érintetlenek maradtak, mint például az Onze Lieve Vrouwekerk, vagyis a Miasszonyunk templom, amelynek tornyait Európa legmagasabb kőtornyai között tartják számon. A templom kereszthajójában található Michelangelo Madonna a gyermekkel nevű szobra, az egyetlen általunk ismert alkotása, amely még a művész életében elhagyta Itáliát. A teljes városfelépítés arányos: egyensúlyban tartották a középkori mementókat a modern építészettel.

Nem mehetünk el szó nélkül a várost keresztbe-kasul átszelő csatornák mellett sem: a városközpontban és környékén sétálgatva fából eszkábált kis hidak alatt folyik a sekély víz, de kisebb tavak, állóvizek is tarkítják a városi látképet. Itt könnyűszerrel figyelhetünk meg kacsákat és hattyúkat, amiket a tiltás ellenére előszeretettel etetnek kenyérmorzsával és pattogatott kukoricával az arra tévedők. 

Nem tudnám hitelesen bemutatni és átadni a város hangulatát anélkül, hogy szót ejtenék az emberekről, akikkel itt találkoztam, akár csak egy vásárlás erejéig. Ha az ember Brugge-be látogat, fel kell készülnie a nagyfokú etnikai, kulturális és nyelvi diverzitásra: minden második lépésnél új nyelv vagy kulturális szimbólum üti meg az ember szemét, fülét. Én főként a holland nyelvhasználattal találkoztam rövid utam során, de ha valaki csak németül, franciául vagy angolul tud, ne ijedjen meg, hiszen így is el lehet boldogulni. A macskakövön korzózó emberek jelentős hányada barátságos és segítőkész, készségesen állnak rendelkezésünkre, ha útbaigazítást kérünk vagy látszik rajtunk, hogy nem tudjuk, merre tartunk. Külön kiemelendőnek tartom a szuvenír-és édességboltokat, ahol órák hosszat elidőzhet a kíváncsi turista még akkor is, ha nem áll szándékában vásárolni. Az egyik legkedvesebb emlékem a belga „Édenből” éppen egy csokoládébolthoz köthető: két barátnőmmel bementünk a számunkra legszimpatikusabb üzletbe, hogy magunknak és szuvenír gyanánt csokit vegyünk, hiszen, ha az embernek lehetősége nyílik Belgiumba látogatni, úgy dukál, hogy belga csokoládéval térjen haza. A butikban minden volt, mi szem-szájnak ingere: táblás csokoládé, friss forró csoki, különböző sütemények és megannyi nyalánkság, amit felsorolni is nehéz. A bőség zavarában nem tudtuk eldönteni, merre nézzünk, mit válasszunk. A középkorú, kedves mosolyú elárusítónő, látva, hogy eltévelyedett turisták vagyunk, odajött segíteni a választásban: kóstolót hozott azokból a termékekből, amelyek közül nem tudtunk választani és mesélt néhány rövid történetet az egyes csokik készítéséről vagy forgalmazásáról. Miután sikerült zöld ágra vergődnünk az ajándékokat illetően, kifizettük a holmikat, amelyeknek – óvatosan jegyzem meg – elég borsos áruk volt, tehát ezzel is számolni kell. Az „adásvétel” után a hölgy jó utat kívánt, mi pedig a segítséget megköszönve jó élménnyel távoztunk az üzlethelyiségből. Bár ez a történet a mai napig kellemes nosztalgiával tölt el, ha eszembe jut, hat év távlatából szomorúságot is érzek, hiszen egy ilyen kereskedői gesztusnak egészséges körülmények között normálisnak és nem maradandó emléknek kellene lennie.

Kívánom mindenkinek, hogy legalább egyszer lehetősége legyen meglátogatni ezt az elragadó, mesébe illő helyet. Ezt saját magunknak kell látnunk és megtapasztalnunk. Aki nem járt még ott, a beszámolók alapján azt is hiheti, hogy ennek a mesének a fele hazugság. Pedig nem az.

Valószínűleg senkinek nem mondok újat azzal, hogy a kommentkultúra az elmúlt években jelentősen visszaesett. Nehéz is lenne ezt nem észrevenni. A híroldalak hozzászólásait nézegetve értelmes viták helyett gyakran csak szélsőséges véleményeket olvashatunk. Ezeken persze olykor jól lehet szórakozni, mert a megalapozatlan kifakadásokat nehéz komolyan venni.

Néhány csoportban minden egyes poszt láncreakciót indít el. A kommentelők kiéhezett ragadozóként várják, hogy lecsaphassanak áldozatukra. Nem válogatnak túl sokat a kifejezési eszközök között, mindent bevetnek annak érdekében, hogy aktuális ellenfelüket porig alázzák. Ha egymás sértegetéséről van szó, nem ismernek határokat, agyuk ebből a szempontból kifogyhatatlan kincsesbánya. A kommentek között böngészve mindig találhatunk olyan szóösszetételeket vagy hasonlatokat, amelyekkel eddig nem találkoztunk a magyar nyelvben. Ezek többsége nem szalonképes, úgyhogy itt csak keveset idézhetek közülük. Az elmúlt hónapokban például találkoztam már „majomtetű” és „gelesztás féreg” kifejezésekkel, de mindannyian tudjuk, hogy ezek visszafogott jelzőknek számítanak. Értelmes, kifejtett véleményt valamiről sajnos már egyre ritkábban olvashatunk, valószínűleg azért, mert sokan nem akarnak kakukktojások lenni a nyelvújítók között és értelmetlennek látják a velük való vitatkozást.

Ha már legutóbbi írásomban a kategorizálásról beszéltem, érdemes megemlíteni, hogy a negatív kommentelők között is több típust különböztetünk meg. Az egyik ilyen például a tagadó, aki a járványhelyzet első évében gyakran hallatta a hangját. Több hónap után sem lehetett meggyőzni őt arról, hogy a körülötte lévő történések valóságosak, a vírus pedig létezik. Másik érdekes típus az agresszív támadó, akivel a moderátoroknak rendszeresen meggyűlik a baja. Minden emberben képes észrevenni a hibát és nem viseli jól, ha rajta kívül bárki más élesen hallatja hangját a közösségi oldalakon. Konfliktuskezelési módszere egyszerű, legjobb esetben is kapálni küldi azt, aki nem tetszik neki. Nem kezelhető sokkal könnyebben a ragaszkodó típus sem, aki nem feltétlenül beszél trágárul, de lehetetlen lebeszélni megalapozatlan véleményéről. Valószínűleg neki rengeteg ideje lehet, mert minden hozzászólását kétoldalasra írja, a vitákban pedig biztosan tovább bírja ellenfeleinél. Az állandó politizáló minden témát kapcsolatba tud hozni a rendszerrel. Bármi rossz történik az életében, szerinte mindenért a kormány felelős. Viccelni egyik típussal sem lehet, ugyanis ők általában a mémoldalak posztjait is vérkomolyan veszik, elhallgattatni pedig csak tiltással lehet őket.

Magam nem vagyok túlságosan aktív, ami a közösségi médiában való tartalommegosztást illeti, és ha közzé is teszek valamit, nem terjed el olyan széles körben, hogy a negatívok megtaláljanak. Előbb-utóbb viszont valószínűleg minden újságíró életében eljön az az idő, amikor megalapozatlan támadásokkal kell szembenéznie és nem árt, ha előre eldönti, hogyan fog ezekre reagálni. A legegyszerűbb megoldás az, hogy sehogy, mert ezekbe a végtelen vitákba felesleges belemenni és szerencsére nem is vagyunk kötelesek erre.

A jelenség okai egyébként egyszerűek. Az algoritmus azokat a tartalmakat kínálja fel nekünk, amelyek korábbi kereséseink alapján a leginkább érdekelhetnek minket. Az még a jobbik eset, ha ezekre egyáltalán rákattintunk, mert gyakran csak a címüket és a kiajánlójukat van türelmünk elolvasni. Ezzel tovább torzíthatjuk a fejünkben kialakult egyébként sem tiszta képet. Nem véletlen tehát, hogy egyre nehezebben fogadjuk el, ha valaki más szemszögből látja a dolgokat, mint mi. Hajlamosak vagyunk elfelejteni, hogy az éremnek két oldala van, egyiket sem szabadna figyelmen kívül hagyni, ha közelebb akarunk kerülni az igazsághoz.

Az összezavarodás másik oka az lehet, hogy a közösségi médiában az álhírek is sokáig keringhetnek szabadon, az emberek pedig gyakran nem tudják kiszűrni, hogy melyik infó érkezik hiteles forrásból. Nem tesznek különbséget a bulvár és a minőségi sajtó között sem, és fogalmuk sincs, hogy az általuk fogyasztott tartalmak írói milyen forrásokból tájékozódnak. Emiatt mindenkit egy kalap alá vesznek és bizalmatlanok lesznek a médiában dolgozókkal szemben is. Ostoruk gyakran annak a hátán csattan, aki a legkevésbé érdemli meg.

A közösségi média manipulatív hatásai sajnos nem merülnek ki az eddig leírtakban. Idővel akár számunkra nem előnyös tettekre is késztethet minket az algoritmus. A jelenség veszélyeit leginkább a Társadalmi Dilemma című film szemlélteti, amelynek fiktív szereplőjét, Bent a közösségi oldalain olvasott tartalmak ráveszik, hogy menjen el egy tüntetésre, ahol később a rendőrök letartóztatják. Az adott jelenetben a tüntetők egyszerre viselkednek agresszív zombiként és irányított robotként. A közelmúlt példáiból kiindulva ez a valóságban sem nézhet ki másként.

Kattintásainkkal a hirdetők mindig jól járnak, ezért a közeljövőben kevés az esély arra, hogy bármi jelentősen jó irányba változna a közösségi médiában.

Mit is csinálhat egy egyetemista napjainkban? Mivel töltheti a legszebb fiatal éveit ebben az online időszakban, ebben az elektronikusan működő világban?

Lejárt a szesszió, a lélek nyugovóra tér. Igen, térhetne, ha nem bombáznák telibe becses pihenésünket a második félév anyagaival. Átérzed, te kíváncsi, bátor nebuló. Kinek élete fenekestül felfordult, kinek nincsenek boldog napjai, független élete, mert hát ugye haza kellett cuccolni. A szülőkhöz. Nem rossz érzés az, pár napig. Aztán jön az, hogy: „Halkítsd le az órádat, tévét nézek, menj a saját szobádba!” De hogy menjek, anyám, amikor annyian vannak a világhálón, hogy már a bejelentkezésnél ki fog dobni a Zoom? Ó, kérlek, csak most hadd jelentkezzek be, csak most ne vacakoljon az internet. És lám, megtörtént a csoda! Működik! Apró örömök. Talán ebben az évben csak ilyenek lesznek. Mondjuk még az is hozzácsapódhat, hogy végre megszáradt a kedvenc maszkom, amivel kijárok a városba. Ugye, hogy manapság ezek is fel tudnak vidítani?

Visszagondolok, épp egy éve kezdődött ez a fránya vírus. Ez az ünneprontó, kedvromboló, depresszív járvány. Az egyetemista életnek vége. Vége a felettébb szórakoztató, ugyanakkor unalmas óráknak. Nem pihentethetem a szemem a 302-es ajtón, nem várhatom meg a buszt, vagy fordítva. Nem verekedhetek az egyetemen kekeckedő kajaautomatával, hogy azért mégis, nekem tényleg szükségem van arra a húsz banira. Nem izgulhatok a taxi hátsó ülésén azon, hogy vajon fog-e valamit kérdezni tőlem a román anyanyelvű sofőr. Hogy is van? Ja, igen, ennyi éves, ide járok, éppen most jöttem otthonról. Mély lélegzet és mondhatom. Á, de úgysem sikerült hebegve-habogva kinyögnöm, amit szeretnék. Mégis közrejátszott az a drukk, csak nem tudok megszólalni.

Lassan már annyira vágyakozom vissza, hogy elkezdtem pakolni szeptemberre. Tudom, hogy addig még fél év van, és számtalan dolog történhet, illetve manapság mit is tudunk biztosra? Semmit, inkább hagyjuk is. Vissza is pakolom a fehérneműtartómba a dolgaimat, a szekrényemet újra megtöltöm, majd másnap kezdem elölről. A remény hal meg utoljára. És mi az unalomban, ha így folytatódik.

Ne lankadjon a kedvetek, egyetemisták! Garantálom nektek, hogy jobb, ha most pénzt spóroltok, mert most lehet. Hogy mire? Arra, hogy ha vége ennek az idegtépő időszaknak, több helyre jussatok el, menjetek a tengerre, fesztiválokra, kulturális eseményekre. Mert ezek után nyugodt szívvel mondhatom, hogy igen, mindenki egytől egyig megérdemli a kikapcsolódást és a mély levegőt. Azt, amelyiket beszívod, bent tartod egy picit és lassan kiengeded. Onnantól kezdve tudod, hogy most már minden sínen van.

Sztereotípiák. Mindannyiunk életében jelen vannak, mégis keveset foglalkozunk velük. Ha közelebbről megvizsgáljuk a kifejezést, rájöhetünk, hogy fontosabb szerepe van a mai társadalomban, mint azt elsőre hinnénk. Sokan úgy gondolják, a sztereotípia egyet jelent az előítélet fogalmával, a másik megközelítés szerint viszont utóbbi esetében egyfajta érzelmi töltetről is beszélhetünk. Ez általában a korábban személyesen átélt negatív tapasztalatok alapján alakul ki bennünk. Például, ha valaki életünk során csalódást okozott nekünk, a hozzá hasonló emberekkel szemben már valószínűleg távolságtartóbbak és óvatosabbak leszünk, mert ugyanazokat a tulajdonságokat fogjuk hozzájuk is társítani. A sztereotipizálás esetében viszont már nem szükséges közelebbről ismernünk egy csoportot ahhoz, hogy pozitív vagy negatív tulajdonságokat társítsunk hozzájuk. A skótokat például úgy tartjuk fösvény embereknek, hogy többségünk valószínűleg soha nem találkozott közülük senkivel, a róluk szóló viccek közül viszont elég sokat ismerhetünk, nekünk pedig ennyi elég.

Ha nagyon akarunk, mindig tudunk találni olyan szempontot, ami alapján általánosító értékítéletet fogalmazhatunk meg valakiről. Valamiért mindenkit meg szeretnénk különböztetni a másiktól. Mi lehet ennek az oka? Walter Lippmann szociológus szerint az, hogy az agyunk csak valamilyen szelekciós kritérium szerinti kategorizálással tudja befogadni a külvilágból érkező rengeteg jelenséget. Ő ezt az elméletet akkor fogalmazta meg, amikor még közel sem kaptunk ennyi infót egy nap alatt. Ma már a közösségi médiának köszönhetően rengeteg adatot tudhatunk meg számunkra ismeretlen emberekről is, arra viszont már nem marad időnk, hogy magunkban feldolgozzuk őket, mert a végtelennek tűnő hírfolyamot gyorsan tovább kell görgetnünk. A valóságban néhány heti ismeretségre lenne szükség ahhoz, hogy egy ember tulajdonságait valamelyest megismerjük, de számunkra jóval egyszerűbb megoldás, ha képzeletben elhelyezzük őt az általunk létrehozott kalapok egyikébe. Néhány másodperc vagy legfeljebb egy perc alatt meg is van az említett értékítélet, amelytől lehet, hogy soha nem tud majd megszabadulni. Az ember első olvasásra azt hinné, hogy az ő agya nem így működik, viszont érdemes visszagondolni, hányszor is használtuk már életünkben a „tipikus” szót valakinek a jellemzésére. A kategorizálás folyamata automatikusan indul el az agyunkban, így gyakran meg sem tudjuk magyarázni, hogy konkrétan mi a bajunk az adott személlyel.

A sztereotípiák gyakran társadalmi konfliktusokat okozó vagy nehezítő tényezők lehetnek, az egyetemista létben azonban valószínűleg kevésbé súlyosak a következményei, hiszen ha nem vagyunk kötelesek tartani a kapcsolatot a számunkra nem szimpatikus emberekkel, akkor nem is fogjuk. Én magam gyakran telefonozási szokások alapján kategorizálok. Amíg lehetőségem volt rá, unalmamban az egyetem folyosóin figyeltem meg a számomra szinte teljesen ismeretlen, más szakokra járó emberek viselkedését. Negatív tulajdonságokat általában azokhoz társítottam, akik az utcán sem voltak képesek levenni tekintetüket mindent is tudó készülékükről, a legelfogadóbb pedig azokkal voltam, akik fél órát is kibírtak nélküle. Az online kurzusokon egyébként nem könnyű a kategorizálás sem, mert néha csak nyaktól felfelé vagyunk láthatóak, semleges arckifejezéssel és háttérrel.

Érdemes arra is gondolni, hogy mi magunk is belekerülhetünk ezekbe a bizonyos kalapokba, ahonnan nehéz lesz „kiszabadulnunk”, az első benyomás hatásait ugyanis a későbbiekben nem könnyű felülírni. Na de mit tehetünk ez ellen? Igazság szerint nem sokat. Mindig mindenki azt mondja, hogy figyelni kell az első benyomásra, de ha belegondolunk, az esetek többségében a kinézetünket és a fizikai tulajdonságainkat fedezik fel rajtunk először. Ezeket semmiképpen sem lenne egyszerű megváltoztatni, és biztos vagyok benne, hogy többségünk emiatt nem is akarja. Ha első ránézésre mégsem kerülünk be egy kalapba sem, a későbbi másodpercekben elég egy rossz mozdulat, félreérthető tekintet vagy túlságosan hosszú szemkontaktus és máris egyből negatív tulajdonságokat társítanak hozzánk.

Sok kutató foglalkozott a sztereotípiákkal kapcsolatos kérdésekkel, közülük többen bizonyították, hogy általában van valóságalapjuk. Ez természetesen nem azt jelenti, hogy az adott csoporthoz társított ítélet minden tag esetében helytálló lesz, sőt szinte biztosan nem lesz az. Az emberek különbözőek, nem lehet tehát mindegyikükre ugyanazokat a tulajdonságokat vonatkoztatni, még akkor sem, ha viselkedésmódjuk hasonló. Az előítéleteket nem lehet eltüntetni a fejünkből, bárhogy is próbáljuk, érdemes azonban elvonatkoztatni tőlük, és a tényleges megismerési folyamatra koncentrálni, így reálisabb és pontosabb képet kaphatunk a külvilágról.

Végre lejárt (a szesszió, mi más?), így hát eljött a lelkiismeretfurdalás-mentes sorozatnézés ideje. Mondjuk szesszió alatt motivációnak hívjuk, s akkor már a lelkiismeret-furdalás is jobban nyugton marad, most pedig jutalomnak. Az én jutalmam ezúttal az Anne, E-vel a végén lett. A Netflix toplistáin előkelő helyet foglal el, talán azért is, mert rengeteg olyan mondat hangzik el benne, amely minden korosztály számára elgondolkodtató lehet. Azoknak, akik szívesen néznek régi időkről (1800-as évek) szóló sorozatokat.

A sorozat a kanadai írónő, Lucy Maud Montgomery 1908-as regénye alapján készült. Főhőse a 11 éves Anne Shirley, a művészi tehetségekkel megáldott, szenvedéllyel teli, kivételes árva lány. Mint kiderül, hősünk roppant olvasott, intelligens kislány, aki korához képest rengeteg olyan szörnyűséget élt meg, amely egy felnőtt számára is kihívást jelentene. Eddigi életét árvaházban, különböző nevelőszülőknél töltötte – szerényen fogalmazva: nem a legjobb körülmények között. A sorozat első epizódjában tévedésből egy idősödő testvérpárhoz, Marilla és Matthew Cuthberthez kerül. A sorozat első része erős érzelmeket kiváltó történésekkel indít: miután kiderül, hogy a kis Anne véletlenül került Cuthbertékhez, vissza akarják őt küldeni az árvaházba. A megható kezdés után végül Anne marad, és elkezdődik új, vidámabb élete a Zöld Oromban. Dolgozik a Cuthbert-birtokon, elkezd iskolába járni, több-kevesebb sikerrel barátokat szerez (ami az árvaházi múltjának köszönhetően nem megy gördülékenyen), valamint a szerelem is terítékre kerül a sorozatban. Az egyik legérdekesebb karakter a haladó szellemű, modern tanítónő, aki a városból kerül a kis vidéki településre, és új tanítási formáira nincs még felkészülve a konzervatív Avonlea lakossága. Hasonló gondolkodásmódjuknak köszönhetően Anne példaképévé válik, a nőknek akkoriban egyetlen életpálya – házasság és gyerekvállalás – helyett Anne is elsősorban szakmai kiteljesedésre vágyik.

Az alkotás remekül bemutatja az 1800-as évek világát, öltözködésben, mentalitásban, a karakterek viselkedésében és beszédstílusában; végig hű marad az akkori hagyományokhoz. A társadalmi különbségeket, a nők háttérbe szorulását és a faji megkülönböztetést is részletesen boncolgatja a sorozat. Az önkifejezés fontossága is megjelenik, hogy mennyire lényeges mindenkinek megtalálni azt a módot, ahogyan kifejezésre tudja juttatni érzéseit, ne elnyomja azokat, hanem kiadja magából.

Három évadával és összesen 27 részével rettentő gyorsan ledarálható sorozat, és bár még sok-sok epizódon keresztül tudnám nézni, nem várható 4. évad a közeljövőben, ami talán nem is akkora probléma, mert az éppen aktuális befejezés tökéletes.