Lassan pont egy éve annak a napnak, amikor minden egyetemistában tudatosult, hogy a normális életnek bizonytalan ideig szünetelnie kell. Tisztán emlékszem az egyik tanárom utolsó mondatára, amelyet személyesen hallottam tőle. Találkozunk a… hát remélem, hogy az életben még találkozunk” – köszönt el humorosan. Nagy valószínűséggel fogunk is, akkora baj azért nincsen, de valószínűleg sokan nem gondoltuk, hogy egy évig a laptopunk előtt görnyedve kell bámuljuk egymást vagy kikapcsolt kamera esetén egymás monogramját. Valószínűleg közülünk senki sem tudta könnyen elfogadni, hogy rengeteg olyan lehetőségtől estünk el, amelyek korábban még adottak voltak számunkra. Az idő múlását is másképp érzékeljük, mint előtte. Én magam úgy érzem, hogy jóval gyorsabban telik, mint korábban. A napok egymáshoz hasonlóak, új érdeklődési köröket találni pedig nehéz. Kreatív megoldásokkal próbáljuk pótolni a hiányzó eseményeket, több-kevesebb sikerrel. Lássuk be, a leglátványosabb virtuális túra sem nyújthat olyan élményt, mint az az utazás, amelyen fizikailag is részt veszünk. Az egyetlen működőképes megoldás továbbra is az elfogadás és a várakozás. Ha megnézzük a történelmet, könnyen ráébredhetünk, hogy nem a mostani a valaha volt legszörnyűbb időszak. Talán régen azt hittük, hogy a felgyorsult világba egyévnyi kihagyás nem fér bele. De bizony belefért, a jelek szerint pedig ennél több is bele fog. Keserű mosollyal olvashatjuk, hogy hamarosan megérkezhet a harmadik hullám, miközben a második végét sem érzékeljük. Napjaink egyre inkább hasonlíthatnak az időhurkos filmek főszereplői által megéltekhez, akik állandóan ugyanazt a napot ismételik meg, de mindig valamit másképp csinálnak. A helyzetünkön bosszankodni már rég felesleges. Vegyük inkább úgy, hogy minden egyes perccel közelebb kerülünk a végéhez. Az órával, a naptárral és szegényes teendőlistánkkal pedig addig sem érdemes foglalkozni.

A boszorkánytéma, puszta érdeklődő laikus szintjén már egy ideje foglalkoztatott. Gyerekkorunktól kezdve találkozunk a jelenséggel mint a mesék gonosz erőivel, fantasykönyvek, szépirodalmi alkotások, filmek szereplőivel. Ezeknek, bár vannak közös vonásaik, mégis sokban különböznek. Kíváncsi lettem: vajon találnék-e a valóságban hiteles forrást arra, hogyan alakult ki ez a sokrétű kép mágiával foglalkozó vén banyákról, fiatal, gonosz lányokról, akik rontást árasztanak másokra ördögi eredetű erejüket felhasználva. Úgy határoztam, utánajárok a témának, informálódom a képzelt világon túli boszorkányságról – így vezetett az utam a wicca boszorkányok kultúráját, vallási életét, szabályait és rituáléit ismertető könyvhöz, amelynek elolvasását azért is tartottam jó döntésnek, mivel nem régi néphiedelmekről írnak benne, hanem máig létező vallási csoportosulásról.

Ez nem maga Az árnyak könyve, hanem forrásmunka Gerald B. Gardner tollából, 1949–1961 közötti gyűjtéseiből. Ír ugyan rituálékról, nagyon röviden a használt mágiákról, ez utóbbiakat kevés konkrét, de érdekes példával szemléltetve, viszont mindezeknek a misztériumát nem fedi fel. Tudniillik a wiccák az egyik leginkább titoktartó csoportosulás – legfőbbképpen az üldözöttségük miatt.

Az árnyak könyvéről minden wicca önmagának készít saját változatot, ahová tapasztalatait, varázsigéit írja le. Fontos szabály, hogy egy boszorkány könyvében csak a saját kézírása szerepeljen, más testvéréé nem. Ennek nem misztikus magyarázatai vannak, hanem elővigyázatosság és félelem keltette indokai: ha üldöztetésre kerülne sor, mint annyiszor a történelem folyamán, és valaki a boszorkányok létét, boszorkányos tevékenységet alátámasztó bizonyítékkal áll elő (pl. egy wicca árnyak könyvével, amelyet eltulajdonít egy „művészetet gyakorló” boszorkánytól), akkor az ellenségnek ne legyen bizonyítéka arról, hogy az elfogottnak társai vannak. Ilyen helyzetek elkerülése végett ajánlott, hogy egy boszorkány megtanulja mindazt, amit a könyvébe leír, hogy megsemmisíthesse azt, ha meg kell szabadulnia hitbéli meggyőződése bizonyítékaitól.

Gardner leírja azt is, mi a boszorkány feladata, amikor vallatják. A Testvériségről nem ejthet szót, akkor sem, ha megtörne a kínzás terhe alatt. Ha igazat mond kínzóinak, utána le kell tagadnia: rosszul van, azt sem tudja mit beszél. Az igazat elmondani tilos, viszont, ha „repülésről, az ördöggel való lepaktálásról, gyermekáldozatokról, vagy emberhús evéséről” kérdik, azt kell felelnie: „Szörnyű álmom volt. Nem voltam önmagam. Őrület lett úrrá rajtam.” Tragikus végkimenetel esetében arról a boszorkányról, akit máglyahalálra ítélnek, gondoskodik a kovenje (kisebb wicca gyülekezet). Ha képesek rá, kimenekítik a börtönéből halála előtt, ha nem, olyan füveket juttatnak el hozzá, amelyektől kábulatba esik, és nem fogja érezni a tűz égetését, csak halála után az Istennő extázisát a túlvilágon.

A wiccák, valószínűleg félelmükből eredendően nem terjesztik hitüket az emberek között, sőt hárítaniuk kell, ha kívülálló faggatja őket – nagy a bizalmatlanságuk azokkal szemben, akik nem tartoznak a Testvériséghez. Kapcsolatuk a kereszténységgel elvbeli szöges ellentétek és hányattatásaik miatt főleg az elővigyázatosságra, távolságtartásra épül, és az általam olvasott könyv szerint nincsen ártó szándék, bosszúvágy a boszorkányok részéről. Mágiát a keresztények ellen nem használnak, csak szükség idején olyat, amely visszafoghatja erejüket, de kárt bennük nem tehet. Tanaikban vannak azért áthajlások: Az árnyak könyvében olvashattam egy bibliai igét, amelyet használnak és értelmeznek, és az ősi törvények értelmében, aki vét azok ellen, azt az Istennő a keresztény pokolba száműzi, ahonnan nincsen kiút, nincsen reinkarnáció.

Mindazokat, akik úgy hiszik, a boszorkányság a fekete mágiát használja, megcáfolják a wiccák: ők nem „paktáltak le a keresztények ördögével”, és törvényeik szerint tilos a mágiát ártó célokra használni. Azt tartják, hogy minden tett háromszorosan száll vissza rájuk, értelemszerűen az is, ha rosszat tesznek valaki ellen. Intéseik között az egyik legfontosabb: „Tégy, amit akarsz, de másnak ne árts!”

Rituáléik nagyon ceremoniálisak: a beavatási szertartásaik, előesték, napfordulók, napéj egyenlőségek néhány momentumban eltérő, de sokban hasonló módon zajlanak. Része a megtisztulási folyamat, korbácsütésekkel, és kezek-lábak megkötése. Fizikai durvaságot mutatnak a felsoroltak ugyan, de magyarázatuk szerint ezek a cselekedetek a vérkeringést szabályozzák. Emellett az ötszörös csók (amely igazából nyolc csókból áll: kettő lábakra, kettő térdekre, egy a nemi szervre, kettő a mellekre, egy az ajakra), meztelenség, mámor (füvek, alkohol, de nem túlzott mennyiségben), játékok, tánc akár szédülésig a szertartásaik része, mivel mágiájuk létrejöttéhez szükséges a „befolyásoktól mentes elme”.

A jó kedély és az erotika része a szertartásoknak, viszont az együttlét nem a nemi vágyról szól, hanem isteneik dicsőítéséről. Fontos ünnepeket a Nagy Rituálé koronáz meg, a Főpap és Főpapnő közösülése – ha nem valósítható meg, akkor jelképes formában, eszközeiket (férfi és női szimbólumaikat) felhasználva.

Ami garantálja a mágia létrejöttét, az az akarat és az ember önmagába vetett hite. Az eszközök minősége, milyensége kevésbé számít, mint az őszinte akarás. A varázsigék java „nincsen kőbe vésve”, szabadon átkölthető, viszont egyes vélemények szerint, ha a kimondottak rímbe szedve hangzanak el, nagyobb az esély a mágia beteljesülésére. Öngyógyításuk sokkal inkább pozitív gondolkodásból, mentális kontrollból ered, semmint a mágia használatából.

Vallásuk közel sem patriarchális, jelentős szerepek jutnak a nőknek, a női erőnek és hatalomnak, de inkább az egyenlőség elvén működik: mágia gyakorlásakor csak férfi és nő alkothat párt, azonos neműek nem – mester és tanítványa sem lehet azonos nemű.

A (wicca) boszorkányokra aggatott sztereotípiák nagyrészt hamisak. Mindenki által hallott elemei a boszorkányságnak, amelyekkel a könyv olvasása során találkoztam: a seprű és az abrakadabra kifejezés. Az előbbi használata május előes¬téjének megünneplésekor kap jelentős szerepet, játékhoz, tánchoz használják. Az Abrakadabra kifejezés feltételezhetően egy nagy felmenőnek vagy istennek a neve (ez nem kapott tisztázást), felbukkant egy igében.

A konklúzió: ha mindenki lehet az, aminek vallja magát, akkor boszorkányok igenis léteznek.

A wicca újpogány vallás. Elsőként Gerald Gardner amatőr brit antropológus népszerűsítette 1954-től kezdődően. Gyerekkorában Gardner Sri Lankán élt, majd fiatal felnőttként a Maláj-félszigeten, ahol behatóan tanulmányozta a bennszülöttek szokásait, mágikus szertartásait. Angliába visszatérve több okkultista csoporthoz csatlakozott, amelyek egyikéről meggyőződéssel hitte, hogy a kereszténység előtti pogány vallás maradványa, amelynek sikerült túlélnie a kifejezett elpusztítását célzó középkori boszorkánypereket (Margaret Murray antropológus, történész, néprajzkutató, egyetemi professzor akadémiai körökben később cáfolt boszorkánykultusz-hipotézise), majd eldöntötte, hogy újjáéleszti ezt a pogány vallást, és az okkultista gyakorlatokból, szabadkőművességből, mágikus szertartásokból stb. kölcsönzött elemekkel megalkotta a gardneriánus wicca tradíciót, amelynek mintegy kézikönyvét is megírta Az árnyak könyvében. A wicca vallást Magyarországon kezdetben elszigetelt kiscsoportokban (kovenekben) gyakorolták, 1998-ban jegyezték be hivatalosan a Kelta-Wicca Hagyományőrzők Egyházát. A különféle kovenek alapelvekben azonos, de egymástól sok mindenben eltérő vallást gyakoroltak. A különféle tradíciók kikristályosodásával 2013-ban a(z állami szabályozások kényszerítő ereje miatt akkor már egy éve vallási egyesületté alakult) magyarországi wicca egyházból kivált a Berkano Wicca Tradíció. A kelta tradíció követői (később a KWHE visszakapta az egyház nevet és privilégiumokat, de nem tartozik a bevett egyházak közé) a wicca vallást a kelta hagyományokkal ötvözik, e téren természetes kapcsolódást látnak abban, hogy a mai Óbuda, Zala és Vas megye területén bronzkori kelta településeket találtak. A wicca dualista természetvallás, a férfi és női aspektus egyenrangúságának elfogadása mellett egy Isteni Párt tisztel, politeista (minden istent istennek fogad el, de nem fogadja el egy kizárólagos isten létét), animista (a wiccák szerint mindennek lelke van, ezért fokozottan környezettudatosak). A magát dogmáktól mentesnek valló vallás mindenki számára nyitott, követői mindennemű térítő tevékenységtől elzárkóznak, azt vallják, hogy mindenkinek saját egyéni világképe alapján joga van megválasztani a hozzá a legközelebb álló vallást.

Életünket nagyban meghatározza a játék motívuma. Gyerekkorunktól fogva szükségünk van arra, hogy játsszanak velünk, fantáziánk segítségével kitalált szerepekbe képzeljük bele magunkat felszabadulás, szórakozás, nevetés céljából. Ha mélyen visszagondolunk letűnt gyermekkorunkra, akkor bizonyára a játék töltötte ki a napjaink nagy részét. Az iránt, aki játszott velünk kiskorunkban érzelmi kötődést, szeretetet tápláltunk, mert mindenki arra vágyik, hogy törődjenek vele, szeressék, s a játék a gyermek számára egyenlő a szeretet kifejezésével, az együtt töltött idő pedig az odaadást jelképezi.

Az óvodában viszont rájön arra, hogyan kezdeményezze, hogyan alakítson ki a játék révén kapcsolatot társaival. Ebben az időszakban a gyerekek között konfliktusok adódnak az azonos játékszer iránti érdeklődés miatt, amelynek sok esetben hiszti, hajtépés, karmolás, harapás a vége. Lám, lám, ennyire vágyik az ember a játékra, hogy megőrjíti a tudat, ha nem az ő birtokában van.

A játék kifejezés hallatán egy színpadot képzelek el kisírt szemű, akár vigyori színészekkel, akik régimódi kosztümökbe vannak öltözve, kezükben mindenféle furcsa kellékkel. William Shakespeare-rel együtt mondhatjuk, hogy színpad az élet, hiszen hány ember él álruhában, magát megjátszva, haszonlesésből akár, de egyszer csak, bizonyos váratlan helyzetekben lehull róluk a lepel, megismerhetjük a valódi oldalukat.

Létezik az a jelenség is, amikor nem ismerjük önmagunkat, emiatt a keresés fázisában kipróbálunk különböző szerepeket, más és más helyzetbe éljük bele magunkat, hogy sikerüljön megfejteni lelkünk kiismerhetetlennek, megfejthetetlennek tűnő titkait, misztériumait.

Amióta tart ez a pandémia, arra is rájöttem, hogy az embert milyen könnyű szemfényvesztéssel szerepekbe kényszeríteni. Tiltásokkal, pánikkeltéssel, média általi manipulációval bizonytalanságban tartani, elhitetve, hogy ezek a mi hasznunkat szolgálják, egészségünk megőrzése miatt vannak – hogy közben az idegrendszerünk tönkremegy, na az más téma. Az egyén tehetetlenségbe kényszerül.

Közösségen belül is megvannak a szerepeink. Ezeket fontos komolyan venni a harmónia fenntartásáért. A családban, osztályközösségben, baráti körben is léteznek szerepek, amik által értékesebbeknek érezhetjük magukat, segítenek emlékeztetni arra, hogy mik a feladataink, hatásköreink, de olykor romboló hatással bírnak. Az Utas és holdvilágban Mihály egész életét meghatározták a kamaszkori játékok, az ezekben megélt áldozati szerep, a vesződés érzése, a vágy, hogy a szeretett személy keze alatt meghaljon. A mélyről hirtelen felszínre törő nosztalgia Olaszországban is üldözte, már az öngyilkosság módszerének kiterveléséig juttatta, de aztán pozitívabb kimenetele lett a dolognak.

A játékszenvedély sorsrontó ereje is eszembe jutott. Rengetegen rabjai a kártyának, és emiatt elvesztik belső értékeiket, életerejüket, nyugalmukat, szeretteiket, akár otthonukat.

Játszunk. Olykor véresen komolyan vesszük, nem tudunk megszabadulni saját rögeszmés játékszabályainktól.

Játszunk. Kihasználjuk egymást, a másik szeretetét, hajlamosak vagyunk egymást eszköznek tekinteni, egymáson felülkerekedni, majd a védekező áldozat szerepébe bújunk.

Játszunk sokszor az életünkkel, szeretünk kéz a kézben lenni a veszéllyel, kockáztatni úgy, hogy közben elfelejtjük megbecsülni az élet ajándékát, vitális értékeink meglétét, otthonunkat, szeretteinket, lehetőségeinket.

Bárcsak egyszer már igazságosdit és őszinteségesdit játszana a világ, de úgy igazándiból.

Most, hogy tavaszodik, mindenkinek friss, életteli, vidám kép jut eszébe az ébredő tájról. Eddig a hó fagyos burkolata alatt rejtve volt minden, élőlényektől elkezdve az élettelen kis köveken át a kertben felejtett játékokig. Egyre csak olvad a hótakaró, viszont nemcsak az újjáéledő természetet, nyíló virágokat, zöldülő füvet látjuk, hanem a köztereken, mezőkön, patakok partján meg-megvillanó zöld műanyag palackokat, a piros és lassan minden színben ékeskedő nejlonzacskókat, a konzervdobozokat és még lehetne sorolni majdhogynem a végtelenségig, miféle kidobott tárgyak hevernek szanaszét. A réteket, városok utcáit, patakokat, folyókat tarkítja a hulladék. És idén is, mint minden télen, ez picit háttérbe szorul, elfelejtődik, de a tavasz megérkezésével a hulladékprobléma ismét felüti a fejét.

Ilyenkor szoktak az általános iskolák tanítói, tanárai, különböző egyesületek szemétszedő akciókat szervezni, és a környéket – amennyire lehet – megszabadítják a hulladéktól. Ez viszont csak egy bizonyos része a településeknek, ezenkívül rengeteg helyen brutális állapotok uralkodnak, évről évre egyre csak halmozódik a szemét, tavaszról tavaszra rosszabbodik a látvány.

Fontos lenne az egész fiatal generációt úgy nevelni, hogy környezettudatosan éljen, odafigyeljen, hogy a körülötte levő természet tiszta és hulladéktól mentes maradjon. Lényeges lenne minél többet informálódni szelektív hulladékgyűjtésről, újrahasznosításról és a pazarlás minimalizálásáról. Ez egész Kelet-Európa, sőt az egész világ problémája, viszont a megoldás lassan érkezik, lassabban, mint amennyi idő alatt lebomlik egy műanyag palack.

S ha eddig nem lett volna elég a hulladékból, idén tavasszal új motívummal gyarapodott a szemétválaszték: a sok elhasznált maszkot is láthatjuk itt-ott heverni…

Hatodik csörgésre kelek fel. Rózsaszín papucsba bújok és kócos kontyba fogom a hajam a fejem tetején. A fürdőszoba után a kávéfőzőhöz sietek, nagyon gyorsan megreggelizek: vajas pirítós tükörtojással. Percekig bámulom a ruhásszekrényt, majd kiválasztom a kedvenc felsőmet egy farmerrel. Tél idején sapka, sál, ha megtalálom a kesztyűm, akkor azt is felveszem, ha nem, akkor vörösre fagyasztom az ujjaim, hogy tartósítsam magam. Buszozok az egyetemre, mert szerintem sokkal gyorsabb, de mindig rá kell jönnöm, hogy reggel 8-kor gyalog, hátrafelé menet is hamarabb odaérnék. Elkésem, nem sokat, csak pár percet, de így is szégyellősen ülök be a padba.

Délután csoporttársaimmal – akik már a barátaim – elmegyünk ebédelni, majd hazafelé beszélgetek a szüleimmel telefonon. Otthon megírok néhány házit, ha épp van hozzá kedvem, vagy megnézem a kedvenc sorozatom új részét. Estefelé a gyerekkori barátnőm üzenetet ír, valamilyen számomra furcsa zenekar koncertjére akar elrángatni. Nem kell eladnom a fél vesém ahhoz, hogy jegyet tudjak venni rá – mert ingyen van –, így beadom a derekam. Új arcokat ismerek meg, nagy beszélgetéseket folytatunk, lecsusszan néhány pohár sör is, persze csak óvatosan, mert másnap reggel kötelező a szemináriumi részvétel. Minden rendben van. Éljük az egyetemista életünk, élvezzük, hogy fiatalok vagyunk. 

Ez lenne az ideális, ugye? Túl szép volt, hogy igaz legyen, túlságosan jól éltünk ahhoz, hogy ez így maradjon. A szüleinknek kommunizmus és „Ceau-világ”, nekünk korona jutott. Már nem tudok háborogni miatta, elfogadtam, hogy most ez ilyen időszak. Rossz, persze, néha eltörik a mécses, hogy mennyivel jobb lehetne, de kicsi ember vagyok ahhoz, hogy valamit is változtassak ezen. Türelmesen kivárom, amíg vége nem lesz, mást nem tehetek.

Egy barátomtól hallottam mindig, hogy „Lesz ez még így se, s úgy is jó kell legyen”. S hát nem igaza volt? Amíg van tető a fejünk felett, egészségünk, tiszta ruhánk, meleg van, folyik a víz a csapból, jut minden napra egy szelet kenyér, tanulhatunk online, láthatjuk egymást kis kockákban a képernyőn keresztül, és van akivel megosztani az örömöd és bánatod, addig jó kell legyen.