Kicsit mintha megállt volna az élet, nem történik semmi, ülünk itthon és papucsban megyünk egyetemre – el az íróasztalig. Valóban, sokan gondoljuk így, de gyerekkori barátnőm, Fodor Boglárka az élő példa rá, hogy nem is olyan rossz dolog, ha az embernek kicsit több lesz a szabadideje, bőven ki lehet használni ahelyett, hogy siránkoznánk. Másokat is motiválhat, ha elmeséli, hogyan töltötte otthon a bezártságot és mit csinált az utóbbi egy évben. Jelenleg Kolozsváron bérel szobát egy macska társaságában, de néhány hete még itthon, Gyergyótekerőpatakon iszogattuk a forralt bort. Beszélgetésünk a megszokott videóhívás formájában zajlott.

– Hogy talált meg egy évvel ezelőtt a hír, miszerint bezárják az egyetemeket a koronavírus miatt?

– Az elején ugyebár azt mondták, hogy két hétig online folytatódik az egyetem, én meg hazamentem egy bőrönddel, két hétre elegendő cuccal. Csakhogy két hét helyett két hónap lett belőle s egy csomó mindent Kolozsváron hagytam. Üresnek éreztem magam, mert úgy éreztem, hogy nemcsak a cuccaimat, de magamból is ott hagytam egy darabot.

– Hogy viselted a hazaköltözést, az oktatás új formáját és a karantént? 

– Eleinte nem fogtam fel, mi történik és nagyon lazán vettem, de aztán nagyon tele lett a hócipőm az online oktatással, rossz volt bezárva lenni, távol az emberektől, távol az élettől. Eléggé hullámvölgynek éltem meg.

– Mik az előnyei és hátrányai az online oktatásnak?

– Előnye, hogy tudsz mellette dolgozni, időt spórolsz azzal, hogy nem kell utazni az egyetemig, viszont nem annyira hatékony, borzasztó rossz egész nap a gép előtt ülni, nem jó sem a testnek, sem a léleknek. Az ember társas lény, szükség van a szemtől szembeni oktatás élményére. Részmunkaidőben dolgoztam egy keveset, most ékszereket készítek pirograváló módszerrel. (Fába éget mintákat egy ceruzaszerű eszközzel – szerk. megj.)

– Milyen tevékenységekkel kötötted le magad, hogy javíts a hangulatodon? 

– A karantén alatt sokszor voltam az őrület határán. De próbáltam lekötni magam, egy nap pedig kipattant a fejemből az ötlet: alakítsak ki magamnak egy helyet, ahová elvonulhatok. Szerencsére kertes házban éltem meg ezt az egészet, és egy már nem használt kis építményt az udvarunkon egyedül berendeztem és átalakítottam a zugnak, ahová elvonulhattam, egyedül lehettem, ez volt a mentsváram. Amikor papír nélkül ki lehetett menni és találkozni emberekkel, akkor azon voltam, hogy minél több helyre eljussak. Minden egyes lehetőséget kihasználtam, hogy kimozduljak a komfortzónából, ahol két hónapig voltam. Ezután kezdtem el ékszereket készíteni fából, ami szintén amolyan mentsvár volt és segített abban, hogy ne őrüljek meg. Kreativitás kell hozzá és motivál, mert látom az eredményét. Mióta elkezdődött a második félév, vásároltam egy ukulelét, amin játszani szintén hatalmas kikapcsolódás. Mindig is az eszemben volt, hogy pirograválni kezdjek, mert mindig tetszett, de ha nem lett volna ez az egész pandémia, akkor valószínűleg csak évekkel később vágok bele, szóval szerintem nekem ez az időszak segített rátalálni erre.

– Miért döntöttél úgy, hogy visszaköltözöl az egyetemi városodba, és onnan folytatod a képernyőn keresztüli tanulást?

– Úgy éreztem, környezetváltozásra van szükségem. Nem azért jöttem el, mert nem szeretek otthon lenni, hanem azt éreztem, hogy ha már egyetemista vagyok és megtehetem, hogy kicsit itt is legyek, akkor ezt a lehetőséget kihasználom. Nagyon jó hatással van rám az ittlét, motivál és sokkal produktívabbnak érzem magam. Talán azért is, mert otthon a megszokott monotonitásban éltem. Ezt a félévet megpróbálom itt, online egyetem mellett, hátha jobb lesz. 

– Változtak-e vagy lettek-e új céljaid ebben a helyzetben?

– Konkrétan a koronavírus, a kijárási tilalom alatt lettek céljaim. Volt időm elgondolkodni bizonyos dolgokon. Az járt a fejemben, oké, hogy most itt telik az idő a semmivel, most egyetem van és ez szép és jó, de mi lesz utána. Volt egy pont a sok gondolkodás után, amikor azt éreztem, össze kell szednem magam. Ekkor érlelődött meg bennem az elhatározás, hogy nyáron gyakornokoskodni fogok. Kerestem is egy helyet és az ott eltöltött idő alatt kezdtem el érezni, van értelme annak, hogy ezt az egyetemet választottam, ahol tanulok (kommunikáció szak – szerk. megj.). Motiváltabb is lettem és új célokat kezdtem kitűzni magam elé, elég időm volt arra, hogy megérjenek bennem olyan gondolatok, amelyek valószínűleg nem lettek volna, ha nincs a #covid.

Jó rövidfilmet készíteni nem olyan egyszerű, mint azt az ember elsőre hinné. A rendezőnek jóval kevesebb ideje van üzenetet közvetíteni, mint a nagy filmek esetében. Sokféleképpen meg lehet ragadni a néző figyelmét, a történetalakításba viszont nem férnek bele felesleges részletek. A 10-15 perces rövidfilmek általában gyakran csak egyetlen nap vagy néhány óra eseményeit foglalják össze, különleges esetben viszont időugrást is tartalmaznak, ami élvezhetőbbé teszi a történetalakítást.

Az elmúlt években kevés olyan rövidfilmet láttam, amelyik igazán el tudta nyerni a tetszésem. Ilyen volt például Béres László 2019-ben megjelent alkotása, A taxis. Tavaly bukkantam rá az egyik kedvenc magyarországi rapperem, a film főcímdalát (Csoda) szerző Deniz közösségi oldalán. A sztori 1983-ban kezdődik Budapesten, amikor az éjszakázó taxis (fiatalon Jászberényi Gábor, idősen Reviczky Gábor) rádiót hallgatva arra lesz figyelmes, hogy a városban elraboltak egy csecsemőt. Kiváló helyzetfelismerő képességének köszönhetően rájön, hogy a gyermekrabló az ő hátsó ülésén ült. Ezt követően cselekedni sem fél, amikor megbizonyosodik arról, hogy valóban így van, a zaklatott nő után megy és megmenti a csecsemőt. A film központi üzenete tehát az, hogy nem kell rendőrnek, orvosnak vagy tűzoltónak lenni ahhoz, hogy valaki igazi hőstettet kövessen el, elég csak odafigyelni a körülöttünk lévő dolgokra és időben cselekedni.

Itt még természetesen nem lehet vége a történetnek. Harminc évvel később a taxis autójába beszáll az az ember, akit gyermekkorában megmentett. A Lengyel Tamás által alakított férfi hamar ellenszenvessé válik a néző szemében, ugyanis lekezelően és tiszteletlenül beszél a taxissal, nem is sejtve, hogy neki köszönheti az életét. A szép mondanivaló mellett tehát arról is érdemes beszélni, hogy az ilyen típusú hősök gyakran nem maradnak a figyelem középpontjában, idővel elfelejtik őket, különösebb jutalmat pedig nem kapnak. Színészi játékával Reviczky jól tudja közvetíteni azoknak az embereknek az érzéseit, akiket jótetteik ellenére sem ismernek el. Tovább már nem akarok spoilerezni, ha kíváncsiak vagytok arra, hogy a taxis hogyan kezeli a feszültté vált helyzetet, érdemes végignézni a filmet.

Az alkotást szerethetővé teszi, hogy egyszerű megoldások vannak benne, nem a látványelemekre, hanem az emberi tettek jelentőségére fókuszál. Sok időugrást tartalmaz, rendszeresen váltakoznak a taxis által fiatalon és idősen megélt jelenetek, ezektől viszont nem válik zavarossá a történetvezetés. A Csoda című dalból kiragadott idézet összefoglalja a film egyszerű, de manapság különösen fontos mondanivalóját: „Nem kell hogy megmentsd az egész világot…”

Az emberiség újabb kori történelmében még soha nem fordult elő ilyesfajta jelenség, mint amivel jelenleg dolgunk van. Az egy éve beütött Covid-19-világjárvány az áldozatok számát tekintve még a spanyolnáthán is túltesz. Tavaly volt szerencsém kapcsolatba lépni egy családi barátunkkal, aki a világ egyik legnagyobb városában, Tokióban él. Aurora Dabija Romániában született, itt végezte tanulmányait, viszont úgy hozta az élet, hogy japán férfiba lett szerelmes, férjhez ment, és Japánba költözött. Vele beszélgettem arról, hogyan birkózik meg egy ilyen fejlett ország a világjárvánnyal.

Körülbelül negyvenfajta koronavírust fedeztek fel eddig a tudósok, aminek csak hét fajtája veszélyes az emberre nézve. Ebből a hétből egy csupán náthaszerű tüneteket produkál, a többi három viszont igen veszélyes az emberi szervezetre. A Covid-19 a csendes gyilkos, nem tudjuk honnan, mikor csaphat le ránk. Vannak hordozók, akiknek meg se kottyan, ők a legveszélyesebbek, főleg ha nem védekeznek megfelelőképpen, mivel könnyűszerrel átadhatják a gyengébb szervezeteknek, akiknek nincs olyan könnyű dolguk, mint az erősebbeknek. Fontos a megfelelő védekezés, ami jelen esetben a szájmaszk és a kesztyű. Aurorát elsőként arról kérdeztem, egy ilyen nagy városban, mint Tokió, hogyan működik a szükségállapot, betartják-e az emberek, milyen szabályok lépnek érvénybe. Megtudtam, hogy a második világháború után – amelyet Japán a vesztesek oldalán zárt – kisebb-nagyobb igazításokkal a mai napig változatlan törvények léptek életbe a szükségállapotra vonatkozóan. A Covid miatti szükségállapotot április 7-e után rendelték el, majd meg is hosszabbították. A törvény szerint nem büntethetik meg az embereket, csak felszólítják őket, hogy maradjanak otthon, és a lakosság ezt teljes tudatossággal megfogadja. Az üzletek ugyanúgy nyitva maradtak, a vállalatok működtek, csak éppen alkalmazottak nélkül. Mivel nem tudják a dolgozókat fizetni, elbocsátják őket, a cégeket a tulajdonosok tartják fent a lehetőségeikhez mérten.

Aurora elmondta, hogy a vírusnak nem volt nehéz dolga, mivel Japán közel van Kínához, így bármelyik percben a turisták magukkal hozhatták. Így is történt. A hajóút után februárban kikötni szándékozó nevezetes Diamond Princess turistahajót egyik ország sem akarta befogadni, Japán befogadta. A hajón utazó 3500 fős tömegben is kiütött a járvány, a betegeket kórházban kellett kezelni – így kezdődött a koronavírus története Japánban. A fertőzöttek száma lassan nőtt március végéig, majd hirtelen berobbant. A betegek negyven százaléka esetében nem tudták azonosítani, hogy honnan kaphatták el. Aurora elmondta, hogy bármilyen furcsa, Japánban nem végeztek PCR-teszteket. Senki nem tudta, miért, csak tippelgetni tudtak az emberek, az állam viszont annyit közölt a lakossággal, hogy jobb, ha aki csak teheti otthon marad, mert Japán nem rendelkezik elegendő kórházi ággyal. Bármilyen meglepő, az egészségügy ott sem fenékig tejfel. Statisztikát számoltak, és kiderült, hogy Olaszországban jóval több a felszerelt kórházi ágy, mint Japánban. Itt Aurora hozzátette, hogy az egészségesebb életmódnak köszönhetően az öregek hamarabb és könnyebben átvészelik ezt a betegséget, mint Európában.

Tokióban komoly társadalmi-gazdasági tényező a tömegközlekedés. Japánban eleve rugalmas a munkaidő, a járvány kitörése után néhány vállalatnál úgy módosították, hogy ne egyszerre utazzanak az emberek. A vonatjáratok ugyanúgy ötpercenként indultak, utasok viszont alig voltak. Ezzel ellentétben a metró zsúfolt, inkább azt vették használatba, bár a forgalmat nem lehet egy normális hétköznapéhoz hasonlítani, mivel az emberek kilencven százaléka betartotta a szükségállapotot, és nem járkáltak ki csak úgy, amikor kedvük szottyant. Aurora elmondta, hogy a tudósok szerint, ha az emberek nyolc százaléka otthon marad, a járvány hamarabb lecseng, mint gondolnánk. A fiatalok is betartották a kijárási tilalmat, s bár a szórakozóhelyek működtek, nemigen volt vevő rájuk.

A távolságtartás és a biztonságos védekezés itthon sokszor problémás, Japánban viszont nem zúgolódnak a maszk ellen, ott mindig maszkot hordanak, nemcsak vírus idején. Minden február végén elkezdődik a pollenidőszak, s mivel az emberek hetven százaléka allergiás, megelőzésképpen hordják a maszkot, nekik ez nem újdonság. Japánban aki kicsit is náthás, köhög, az embertársai egészségének megőrzése érdekében felteszi a maszkot.

Ahogyan annyi minden más, tavaly az olimpia is elmaradt, amelynek házigazdája Japán lett volna. Eredetileg ragaszkodtak ahhoz, hogy mégis megtartsák a sportvetélkedőt, de miután berobbant a járvány, a hatóságok és az illetékesek kénytelenek voltak szembenézni a keserű valósággal, és emberéletek kockáztatását mellőző döntést hozni. Így a 32. olimpiát tavaly azzal a reménnyel halasztották el, hogy talán 2021-ben megtarthatják.

Nem hagyhattam ki a kérdések sorából az online oktatást. Meggyőződésem szerint ilyen fejlett országban ezen a téren is minden simán megy, és lám,  megint tévedtem. Japánban tavaly tavasszal csak az egyetemeken zajlott online oktatás. Elemi, általános, illetve felsőbb tagozatú iskolákban a tanítás szünetelt. Bármilyen meglepő, a többségnek ott sincs lehetősége digitális eszközökhöz jutni, így nem tudták folytatni a tanévet. Ott a tanév szerkezete is eltérő az európaitól, Japánban áprilisban kezdődik az oktatás és márciusban ér véget.

Az interjú 2020 májusában készült. Azóta kifejlesztették a vakcinát, amelynek köszönhetően mindenki abban bízik, hogy ha lassan is, de biztosan megfordíthatjuk a járványhelyzetet nemcsak Japánban, hanem az egész világon.

Életünk alappillérei közé tartozik, hogy szerethessünk, valamint szeretve legyünk. Kármán József Fannija is elmondja, hogy szeretet nélkül iszonyú az élet, mint a tágas vadon, borzasztó, mint az éjfél hasogató hidege, s nem élt az, aki szeretet nélkül élt. Ezáltal is láttatva van, hogy ha nem teljesül be a szeretni és szeretve lenni akarásunk, akkor csak kín az élet, nem tapasztaljuk meg a teljességet, siralomvölggyé válnak mindennapjaink. Szeretet hiányában úgy gondolom, olyan érzése van az embernek, mintha mindig mélyponton lenne, s más területen hiába jeleskedik, hiába sikeres bármiben, ha nem éli meg ennek az érzésnek mindent átható, gyógyító, ápoló varázslatát.

A szeretetet, akár a szerelmet, úgy képzelem el, mint a rózsát. A rózsa a szépségnek, tökéletességnek, törékenységnek az archetipikus jelképe, de úgy tartják, a szenvedélyt is szimbolizálja.

Úgy vettem észre a világban, a rózsa gyönyörűséges virágáért mindenki elviseli a sok szúrós tüskéjét. Pontosan így kéne viselkedni emberi kapcsolatainkban is, amelyek alapja a szeretet, akár a szerelem, ha párkapcsolatról beszélünk. Könnyű akkor szeretni a másikat, amikor a legvirágzóbb, amikor képes számunkra a legjobban tetsző oldalát mutatni, jókedvű, esztétikailag is rendben van külseje, belseje. Ha csak akkor szeretünk valakit, ha a topon van, de nem próbáljuk meg elviselni, támogatni, tiszteletben tartani a döntéseit, elfogadni teljes lényét, az önkényes önzőség, mert nem miatta szeretjük, hanem önnön boldogságunk örökös táplálójának tekintjük, mint akinek értünk kell élnie.

A rózsa erőteljes kontrasztra is mutat. A tüskék lent kezdődnek, kitartanak egészen a szár végéig, amely viszont szépséges virágban végződik. Emberi kapcsolatainkban sok a földhözragadt elem, a szürke hétköznapok mindennapi problémákkal, konfliktusokkal, veszekedésekkel, sérelmekkel, hiábavalósá­gokkal. A legcsodálatosabb, hogy a szeretetünknek van egy felemelő oldala is, ami vigaszt, támogatást, együttérzést, harmóniát nyújthat, és még sok jóleső érzést, hiszen a szeretetet nem lehet kimeríteni, ez pozitív gyűjtőfogalom, amely felülemelkedik az élet összes hamisságán, igazságtalanságán, ledönti az egymás közé épített falakat. Kapcsolatainkban általában gyakoribb a mindennapok szürkesége, monotonitása, ritkább a nyugalom, a béke, a fennkölt pátosz. Nagyon fontos, hogy sose felejtsük el kimutatni szeretetünket, mert erőt, biztonságot nyújt embertársunknak, segíthet átvészelni fáradtságos napjainkat, feltölt szorongattató szomorúságainkban. Ha belegondolunk, több a tüske, mint a virág, ahogyan a rossz is aktívabb a világban, mint a jó, mégis az utóbbi győzedelmeskedik.

A tüske és a virág két különböző jelentést is hordozhat. A tüske az erkölcstelenség, erőszak, durvaság, vadság, fájdalom, míg a virág (legfőképp a fehér színű) erényesség, tisztaság, ártatlanság, lelki szépség, gyöngédség.

A szenvedély hiánya miatt kapcsolataink manapság hamar tönkremennek, pedig tévedés azt hinni, hogy a szenvedély lángja mindig olyan intenzitással fog lobogni, mint a kezdetekkor. Minden egyes nap tenni kell azért, hogy a tűz megmaradjon, ne hidegüljünk el szeretteinktől. Ez a tenni akarás a közös boldogságunkért már feltölt minket parázzsal, amit kedvességgel, apró gesztusokkal kell fűszerezni, ölelésekkel, kommunikációval, együttérzéssel felfokozni.

Nálam egyik hozza a másikat, valahogyan egy fiókban, egy kötetben, a könyv egyazon lapján tartózkodnak. Szeretet. Rózsa. Szeretet. Örök körforgásban.

Március beköszöntével akarva-akaratlanul közkedvelt téma lesz az 1848-as forradalom és szabadságharc, amelyet egy kávé mellett rendszeresen megvitatunk. Ha a nők szerepére térünk ki, rendszerint Szendrey Júliánál meg is áll a tudomány. Ezúttal tegyünk kivételt, és tekintsük át a kevésbé ismert nőalakok listáját 48-ból.

Kezdjük mindjárt „Kossuth apánk” legkisebb húgával, Kossuth Zsuzsannával, aki 1849-ben bátyja jóvoltából az összes tábori kórház főápolónője lett. Ez idő alatt összesen 72 kórházat szervezett meg, ennek azonban ára volt: saját gyermekei nevelését idős édesanyjára kellett bíznia.

Ebben a listában kiemelt hely jut a Zichy nővéreknek, én azonban Antóniát emelném ki kettejük közül. Batthyány Lajos felesége ugyanis, amint helyet és szót kapott a magyar politikai életben, férje támogatására rögtön minden eszközt megragadott, amely úrinőként rendelkezésére állt: bálokat, estélyeket adott, amelyekre természetesen a befolyásos politikai személyiségek is meghívást kaptak. Bájával és okos gondolataival mindenkit levett a lábáról, így nem volt nehéz elnyernie az emberek bizalmát és támogatását. Amikor férjét bebörtönözték, minden követ megmozgatott, hogy kiszabadítsa, próbálkozásai azonban kudarcot vallottak. Batthyányt kötél általi halálra ítélték, Antónia azonban még ebből a szerencsétlen szituációból is képes volt előnyt kovácsolni: utolsó engedélyezett látogatása során egy cipóba sütött tőrt csempészett be, amivel férje megsebesítette saját nyakát, így az ítéletet golyó általi halálra módosították. Batthyány halála után az özvegy Antónia elhagyta az országot, élete végéig gyászolt és – akarata szerint – férje búcsúlevelével együtt temették el.

Ha már kiemelkedő nőalakokról esik szó, nem feledkezhetünk meg azokról a hölgyekről sem, akik férfi névvel, férfinek álcázva magukat harcoltak a csatatéren. Ebben a témában a legismertebb alak Lebstück Mária, aki Karl néven 18 évesen belépett a bécsi egyetemi légióba. Katonai karrierje olyan sikeresnek bizonyult, hogy 1849-ben segédtisztként, később már főhadnagyként harcolt. Hasonlóképpen említésre méltó Bányai Júlia, aki Gyula néven csatlakozott a 27. nagyváradi honvédzászlóaljhoz és részt vett az erdélyi harcokban.

A 48-as események idején a nők szerepét még mindig szigorúan az otthonhoz és a gyerekneveléshez kötötték. Manapság azonban, amikor a nők emancipációja magasan felfelé ível, nem csak Petőfiről, Vasváriról és Kossuthról kellene ódákat zengeni, hiszen Zichy Antónia vagy Bányai Júlia is pont ugyanannyit tett a hazáért – ha nem többet –, mint a sokat istenített férfiak.