Szerintem senkit nem fogok meglepni azzal, ha az internetet az információk Kánaánjának nevezem, vagy megállapítom, hogy ez a bőség milyen gyorsan vált természetessé. Még akkor sem mondok újat, ha arról beszélek, hogy az okostelefonok nyújtotta lehetőségek menyire csodálatosak és bűnösek egyszerre. A telefonom az első, amit reggel a kezembe veszek és az utolsó dolog, amit lefekvés előtt leteszek. Még ki sem találtam egészen, hogy milyen okból oldottam fel a képernyőt, az ujjam automatikusan lecsap az Instagram-ikonra. Lapozok a felületen, egyik bejegyzést szempillantás alatt követi a másik, az esetek többségében végig sem olvasom őket. Nem azért, mert nem tartom elég mélynek azt a gondolatot vagy érzést, amit a felhasználó a világgal közölni akar. Egyszerűen csak nem adom meg a lehetőséget, hogy elérjen hozzám az információ, mert türelmetlen vagyok, és mert annyira hozzászoktam a rengeteg lebutított tartalomhoz, hogy a két emodzsiból álló posztot néha többre értékelem, mint a hosszabb, de értelmesebb írott bejegyzést. Nem állítom, hogy minden felhasználó így viselkedik, de azt sem mondanám, hogy ez a viselkedés csak a közösségi médiafogyasztásra jellemző. Egyre nagyobb igény mutatkozik az egyszerű és gyors kielégülés keresésére a színházi előadások, könyvek, sorozatok és filmek terén is, tisztelet persze mindig a kivételnek. Manapság nagyon sok mindent leegyszerűsítünk, ami lehet jó eszköz abban az esetben, ha tanulni akarunk és megérteni valami sokkal nehezebbet. Akkor válik problémává, ha maga a tárgy, amit meg akarunk érteni útközben elvész, és silány dologgá zsugorodik, amely arra jó, hogy könnyen újabb és újabb élvezetekhez juthassunk. Az erotikával asszociálható szavak érzékeltetik, hogy mennyire ösztönből keressük a legegyszerűbb megoldásokat, mert kényelmesebb nem gondolkodni. Ha figyelmes vagy, akkor időben leállítod magad, mielőtt tovább pörgetnéd azt a hosszú Insta-posztot. Ki tudja? Lehet, hogy egy klasszikus könyvről szóló véleményt fogsz olvasni, ami elgondolkodtat. Horribile dictu, talán még a könyvet is elolvasod. Ez pedig ki tudja, milyen kockázatokat és mellékhatásokat rejt… 

Ha még esetleg nem hallottál az ilyen vitaestekről, akkor tudnod kell, hogy a Disputa Verseny (amit az ÉRTED szervez az Affér Vitaest sorozatban) a brit parlament vitaformátumán alapszik. Egy csapat 2 játékosból áll, akik a kormány vagy az ellenzék nyitó vagy záró felét képviselik. Jelentkezni március 31-ig lehet, a verseny pedig kizárólag egyetemistáknak szól, így az alsó korhatár 18 év. A győztes csapat 1000 lej értékű pénzjutalomban részesül.

Mindkét felet 4-4 személy (2-2 csapat) képviseli, akik nyitó és záró csapatba sorolhatók. A kormány a tételmondat mellett, az ellenzék a tételmondat ellen érvel. A kormány első embere kezd, feladata a tételmondat definiálása és az érvek megalapozása. Ezt követően az ellenzék első embere, mint a fél nyitó beszélője cáfolhatja a tételmondatot és alakíthatja a definíciót. A következő lépésekben mindkét csapat második nyitó és első záró embere egymást felváltva fogalmaz meg érveket és cáfol. A végső két személy zárja a disputát, összegezve az előttük elhangzottakat. A verseny 10 perces felkészülési idővel kezdődik, ezalatt a 4 csapat elvonul (külön-külön) megbeszélni az érveiket és felkészülni a vitára. A nyitó és záró csapatok nem konzultálhatnak.

Az érvelés alatt minden személynek 5 perc áll rendelkezésére, amelyből az első és az utolsó perc védett. A disputa győztese a négy csapat egyike lesz majd.

A Nagy Disputa Verseny többfordulós. A jelentkezés lejárta után a regisztrált csapatok megkapják a verseny első fordulójának feladatát, rövid érvelő szöveget egy megadott tételmondat ellen vagy mellett. Ezt követi majd egy előválogató, itt eldől, hogy mely csapatok jutnak tovább a végső vitára. A döntőbe jutott csapatok vehetnek részt az erre felkészítő tréningeken. A döntő élőben, Kolozsváron zajlik majd, május 8-án a Vallásszabadság házában. A játékosok kötelesek időben bejelentkezni vagy megérkezni a versenyre. 10 perc késés után a játékos és így a csapat is kiesik a versenyből.

Jelentkezni az alábbi linken lehet, március 31-ig: https://erted.ro/affer-disputa/.

Ne habozz, jelentkezz, ha netán érdekel a vitázás világa, jó szónok vagy, esetleg egyszerűen csak fejlődni szeretnél az érvelés néha kibogozhatatlan útján!

Szurovecz Kitti A sokszívű című kötete idén talán az első, aminek nem tudtam nemet mondani, és valamikor hajnali fél négykor olvastam el az utolsó sorokat. Egészen addig legalább háromszor jutott eszembe az, hogy talán, esetleg nem ártana, ha eltenném magam más… aznapra, de mindig azt mondtam, hogy csak még egy jelenet, csak még egy jelenet… Ebből aztán az lett, hogy egy éjszaka alatt kiolvastam az egészet, és nem tudom, ez jó-e, merthogy annyira beszippantott és magával ragadott, vagy inkább rossz, mert így viszonylag hamar a történet végére értem.

Kitti közösségi oldalát már évek óta követem, újságíróként hatalmas példakép számomra, és imádom a családjáról szóló bejegyzéseit is. Már nagyon régóta a terveim között szerepelt, hogy olvasok tőle, de a pontos okát nem tudom megmondani, miért nem tettem meg ezt korábban. A stílusa, a könnyedsége, a komolysága mosolyog vissza rám a soraiból, és bár az első fejezetekben nem tudtam azonosulni Annabellával, mégis tökéletesen bele tudtam élni magam a helyzetébe. Tudom, ez az év egyik legnagyobb ellentmondása, de nem fogalmazhatom meg másképp azt, amit a könyv első felében éltem át. Bizonyos pontig nem is Annabellaként voltam jelen a fejemben levetített kisfilmben, hanem saját magamként, és ilyet még sosem éreztem, pedig nem ez az első könyv, amit elolvastam.

A poliamoria, azaz a többszerelműség (több embert szeretsz és élsz velük egyszerre, teljesen nyíltan, és mindegyik fél többé-kevésbé elfogadja ezt) a mai társadalomban (legalábbis itthon, Romániában és szerintem Magyarországon is) olyan, mint az LMBTQ-emberekről azt bizonygatni, hogy normálisak. Veszett fejsze nyele. A berögzülten gondolkodó emberek nemhogy felháborodnának ennek hallatán, hanem egyenesen infarktust is kapnának. Pedig nem rossz ez, sőt. A végére tökéletesen egyetértettem Annabellával azzal kapcsolatban, hogy minthogy hazugságban hitegesse magát, éljen inkább úgy, ahogy, és mindenki boldog. Valamilyen szinten persze. Ilyen helyzetben az emberek nyílt lapokkal játszanak, és nincs az, hogy valaki a párja háta mögött tesz meg dolgokat. Persze a negatívumok sem elhanyagolhatók, és ezt a könyv is szépen kiemeli, aminek külön örülök, mert hiteltelen lett volna, ha Kitti cukormázba bújtatva adja elő nekünk ezt az életmódot. Mert ez minden, csak nem rózsaszín vattacukorbomba.

Annabella kezdeti dilemmájával nehezen tudtam azonosulni, abszolút nem egyezett a véleményünk, és emiatt komolyan fontolgattam, hogy abbahagyom az olvasást. Én viszont nem hagyok abba könyveket, csak elnapolom őket, ezért úgy negyven oldal után azt mondtam, majd máskor. Aztán leszállt az este, tea mellett gondoltam belelapozok, aztán csak lapoztam, lapoztam, tea után következett az ágy, és tovább lapoztam, lapoztam, hirtelen elfogytak a lapok, és hajnali fél négy volt. FÉL NÉGY. Nem is tudom, mi okozott nagyobb sokkot: az, hogy befejeztem vagy az, hogy megint túl sokáig maradtam fent egy regény miatt.

Cselekményleírás következik!

Számomra ez a szerelmi háromszög nem is igazán volt kellemetlen, és ilyet is csak ritkán mondok, mert amúgy utálom őket, nemcsak a könyvekben, a való életben is. Olivér eleinte ugyan birizgálta a fantáziámat, de már az első szemvillanás után tudtam, hogy Szaki az igazi. És ő is lett. Imádtam azt a férfit, annyira emberi, annyira átjött az a szarkasztikus humora, amin Annabella csak húzta az orrát, hogy az valami felfoghatatlan. Tökéletes példája annak, hogy a pletyka tulajdonképpen tényleg csak pletyka, és a tárgya teljesen más ember, mint amilyennek mondják. Már az első szemvillanás után éreztem, hogy nem kell tőle félni. Ugyan teljesen másképp képzeltem el azt a jelenetet, amikor Annabella azt hitte, tőle jött az az aranyos döglött madár, a későbbiekben kárpótolva lettem. Százszorosan is.

Cselekményleírás vége!

Teljességében nem tárulkozott fel ez az életmód a szemeim előtt, hiszen végső soron Annabella nem vált teljes mértékben poliamorrá, de ez nem is baj. Az ő története így vált egésszé, és meg kellett tapasztalnia ezt az életmódot is.

A férfi főszereplő mellett tetszett maga a folyamat, amin Annabella a történet folyamán végigment. Pont annyira kételkedett és félt, mint a való életben az olyan nő, akinek válságba kerül az élete, és olyan döntések előtt áll, amelyek teljesen megváltoztatják a mindennapjait. Pont annyira volt befogadó és barátságos, naiv és korrekt gondolkodású. Pont annyira emberi. És hihetetlen érzés volt ezt a könyvet ezzel a gondolattal olvasni. Lehet azért, mert magyar szereplős, magyar helyszínes, de úgy gondolom… nem, úgy érzem, hogy Kitti olyan szereplőket álmodott meg, akik tökéletes emberek lennének. Tökéletlenül tökéletesek, és ez így van jól. Nem tudom, mikor éreztem ezt így utoljára egy könyvnél, nem tudom, fogom-e máskor is, de azt biztosra kijelenthetem, hogy ez a kötet felkerült a leg-leg-leg listámra, és sosem fog onnan lemászni. Még akkor sem, ha megtámadják a pozícióért.

Szurovecz Kitti, A sokszívű. Atheaneaum Kiadó, 2017 Budapest.

Másodévesen egy félévet már online tanult. Közben folyton reménykedve, hogy előbb-utóbb minden visszaáll a régi kerékvágásba. Ma már világos: államvizsga előtt nem fognak visszatérni az egyetem padjaiba. Nagy Andrea harmadéves kommunikáció szakos hallgatóval a kétféle életmód közötti különbségekről, az elmúlt évről beszélgettünk és a kutyájáról, aki ősz óta örömteljes kárpótlást jelent a sokféle lemondás után. 

– Milyen volt egyik napról a másikra átállni online oktatásra közel egy éve?

– Szerintem az egyetem, azon belül a mi karunk nagyon jól vette az akadályt, bár voltak tanárok, akik csak a visszaküldött feladatokra adtak jelenlétet, és így kicsit felgyűltek a projektek. Mindenképp előny volt, hogy nem kellett annyi időt eltölteni a kolozsvári tömegközlekedésben és szaladgálni az egyetem két épülete között meg egyéb helyszínekre a többi dolgaimmal. Így csak be kellett lépni a megfelelő linkre. Hátránya pedig – mert az is van –, hogy nagyon sok plusz házi volt, és nehezen lehet figyelni – sokszor ugyebár megesik, hogy a reggeli kurzust az ágyból, pizsamában hallgatjuk meg, telefonról lépünk be, de azt is letesszük magunk mellé, ez megnehezítette a koncentrációt.

– Az élő vizsgákhoz képest milyen volt az online szesszió?

– Ennek is megvoltak az előnyei és hátrányai. Élőben néha nem kaptuk úgy meg az anyagot, mert „ott voltál órán és jegyzeteltél”, de online mindent elküldtek, ezért amellett, hogy több időnk volt készülni, így egyszerűbb is volt. Vizsgák előtt ezúttal elmaradt a lámpaláz, de órákon és tanulás közben is nehezebb volt koncentrálni, nem voltam olyan fókuszált. Sokkal nagyobb a versengés a csoporttársak között, ez is megnehezítette a dolgokat.

– Hogyan boldogulsz az államvizsgával?

– Első évben elképzeltem, hogy majd beülök a könyvtárba és nagyon koncentráltan fogok tudni írni, ehhez képest itthon vagyok és kicsit elveszve. Segít, hogy itthon vagyunk és van időnk írni, de nem segít a gondolat, hogy valószínűleg sosem fogok már a 301-es terem előtt várni a csoporttársaimmal, és nem fogunk ballagni. Ez lelombozó, és nehéz megkapni azokat az energiákat, amiket az egyetemi könyvtár környezete adott volna. Ettől eltekintve nem haladok rosszul, de például élőben konzultálni a tanárral sokat segített volna.

– Mivel töltötted a szabadidődet az utóbbi egy évben?

– Március óta itthon vagyok, Szamosújváron, elég ritkán megyek fel Kolozsvárra, úgyhogy legtöbb szabadidőmet kint töltöttem az udvaron, cicáztam, olvastam, sorozatoztam. Amikor kicsit felszabadultunk, megpróbáltuk pótolni az elmaradt találkozásokat a barátokkal. Aztán amikor ősszel újra lezártak, az más volt, mert közben lett egy kiskutyám, Sophie, és vele próbáltam minél több időt tölteni, játszani, sétálni. Bejött az államvizsga is, ami lefoglalt, ilyesmikkel telt az idő, meg olyan szakmai dolgokkal, mint a Perspektíva (egyetemisták lapja – szerk. megj.), szakgyakorlat és hasonlók.

– A barátokkal hogyan tartottad a kapcsolatot a bezártabb időkben?

– Leginkább videóchaten és Messengeren, de próbáltunk online játékokat is játszani vagy szülinapozni. Miután feloldották a korlátozásokat, kicsit jobb lett, főleg a közeliekkel, de néhány távolabbi baráttal is próbáltunk találkozni, pótolni, ami elmaradt. Elég sivár volt a nyár, hogy őszinte legyek. Azonkívül, hogy pótoltuk a tavaszi találkozásokat, nem sok minden volt. Próbáltunk kirándulni meg utazni, de mindig közbejött, hogy valamelyik város gócpont lett, lezárták. Nem mondom, hogy rossz nyaram volt, de hiányzik, hogy mindenféle korlátozások nélkül utazhassak, akár határon túlra is.

– Változtak szakmai/magánéleti terveid a vírushelyzet és a karantén hatására?

– Annyira sokat nem változott. Egyetem szempontjából elég sokat néztem az Erasmus-lehetőségeket, de nem hiszem, hogy ilyen körülmények között el mernék indulni. Magánélet szempontjából az elmaradt találkozásokat és utazásokat tudnám említeni. Nem vagyok nagyon szociális személy, de online beszélgetésekkel olyanokkal is közelebbi kapcsolatba kerülhettem, akikkel addig nem, úgyhogy ezt pozitívumnak élem meg.

– Van olyan dolog/szokás/készség, ami a karantén miatt került az életedbe, de utána is tervezed megtartani? 

– A videóhívások nagyon beépültek a napjaimba és a kutyasétáltatás is az életem része lett. Nagyon jólesik többórányi laptop és telefon után kimenni Sophie-val sétálni. Találkozunk más kutyákkal, mindketten megmozgatjuk magunkat, néha jobban kifáraszt engem, mint saját magát, de arra is volt példa, hogy késve léptem be órára, mert hazafelé kidőlt és nem akart továbbjönni.

– Milyen tanulsága volt számodra az elmúlt egy évnek?

– Ahogy a különböző alkalmazások feldobják az utóbbi év emlékeit, azt látom, hogy mennyire poénnak fogtuk fel az egészet. Ma már tudatosult bennem, hogy az egész életünk milyen hirtelen megváltozhat. Olykor emlegetik a nagyszülők, hogy „bezzeg az én időmben”, hát az ő idejük óta lassan, több évtized alatt változott meg a világ, most meg a vírus napok alatt teljesen átírt mindent. Amikor haza kellett jönni – emlékszem, keddi nap volt –, nagy feldobva pakoltam be, hogy milyen jó lesz itthon, kimehetek az udvarra… Most meg eltelt egy év és még mindig nem tudjuk, mikor lesz vége.

– Változtatnál bármit a régi életeden, amikor tényleg vége lesz a vírusnak?

– Karantén előtt is eléggé kihasználtam a lehetőségeimet és élveztem az életet, de szerintem sokkal többet fogok utazni. Azokat mindig halogattam, mert drága, meg nincs társaság, most pedig érzem, hogy mennék szívesen, és egyszerűen nem lehet. Az olyan összeüléseket is jobban fogom értékelni, mint amikor egyetemen elmentünk a kantinba, közösen projekteztünk, ezek nagyon hiányoznak. Bár a maszk alatt is igyekszem – szerintem többet fogok majd mosolyogni.

Érdekes, sőt sokszor abszurd, hogy mi, emberek milyen nehezen látjuk meg a részleteket, mennyire könnyen elsiklunk a jelentéktelenebbnek tűnő apróbb dolgok felett, amelyek nap mint nap körbevesznek minket. Pedig Krúdy Gyula óta tudjuk, hogy a részleteknek fontos szerepük van: „Az apróságokra jobban kell vigyázni, mint a nagy dolgokra, mert apróságokból van összetákolva az ember élete.” Közelebbi perspektívából kell figyelnünk tehát az apróságokat, s óvnunk kell őket.

Gondolom, nem csak velem esett már meg, hogy évek óta ugyanazokon az utcákon megyek keresztül, míg hazaérek, sokáig mégsem vettem észre, hogy áll benne egy teljesen romos ház, amiben ki tudja, mióta nem laknak, s mennyi misztikumot, történetet rejthet magában. Eddig nem tulajdonítottam neki nagy jelentőséget, nem figyeltem eléggé, elvakított a hétköznapok kuszasága és rohanása. 

Egy ideje én is szemfülesebb vagyok, odaadóbb figyelemmel, érdeklődéssel csodálkozom rá a természet jelenségeire, jobban megbecsülöm a napfényt, a varázslatos színekben fürdő égboltot, a patak csobogásának és a madarak csicsergésének melódiáját. Amik eddig nem hatottak rám igazán, olyan parányinak tűntek az élet nagy dolgai mellett, azok most többet nyújtanak, mint azt valaha el tudtam volna képzelni. Rájöttem, a természetben egyre közelebb sodródom önmagamhoz, ott kitisztul a lelkem, elmém, átjár a hála, és pozitívabban gondolkodom egy-egy séta után. A táj ajándékai is kis részletei az életnek – sok időnek kellett eltelnie, hogy észrevegyem, de legfőképp értékeljem.

Mindig csodálat tölt el, ha krimit nézek vagy olvasok, mert annyira hihetetlen, hogy a nyomozók rövid időn belül megtalálják az apró részleteket, észrevétlennek látszó nyomokat, bűnjeleket, majd ezek között az összefüggéseket. A detektívek munkája a részleteken alapul. Egy szalmaszálba kapaszkodva eljutnak a végső leleplezésig.

Tetteink mögött is ott lapulnak azok a részletek, amelyekre sokan nem figyelnek fel, pedig minden történésnek a mozgatórugói ezek az érzelmeink. Hányszor elvakít minket a düh, harag, de nem jut eszünkbe, hogy érzéseink könnyen elhatalmasodnak felettünk, és tulajdonképpen nem a másik ember vagy Isten, akár az egész univerzum a hibás. Sokszor mintha néznénk, mégsem látnánk. Minden mögött megbújnak azok a számunkra érthetetlen szálak, amelyek szorosan összekötik életünket, meghatározzák gondolkodásunkat, cselekedeteinket, és emberekké tesznek.

Aki minden erejével a részleteket kutatja, az gazdagabb, jobban megéli az élet mélységeit és magasságait, jobb eséllyel indul megfejteni a világ tartalmait.