■ A magyar költészet napja (április 11.) alkalmából úgy gondoltuk, ideje hangot adnunk a költőinknek is. Bármennyire csodás vagy sokatmondó egy-egy alkotás, a verselők egy része, különösen a fiatalok nem merik felvállalni a rímekbe sűrített érzéseiket, holott a lírikus alkotásokban lehet a leginkább kiteljesedni ilyen téren. A vers gondolati szabadságot ad, nemcsak azért, mert az egymás mellé felsorakoztatott szavakkal az egész világunkat, a lelkünket is körül tudjuk írni, hanem mert a többletjelentéssel bíró motívumok azt is kifejezik, amit nem akartunk vagy nem mertünk szavakba önteni. Jelentése van a kis- és nagybetűnek, a sorok hosszának, a szakaszok, sorok számának, a metaforáknak, az idézőjelbe tett szavaknak, a gondolatjelnek – egyszóval mindennek. Sokszor teljesen más értelmet nyer egy alkotás, ha rájövünk a háttértartalom jelentésére. E jeles nap alkalmából szeretnénk most átadni mindazt, ami szívünket nyomta, ami a rímeink által megelevenedett a papíron.

Fórika Dóra: Sokkal jobban

Sokkal jobban szereted,

mint amit hiszel,

mint ahogy mondod,

pedig ritkán vallod. 

Letagadod.

Sokkal jobban szereted.

Mosolyogsz, ha az ő hangjára ébredsz,

Igazán csak ő fog jó versek témája lenni,

Felkapod a fejed, ha szól 

de nem is neked.

Még mindig érzed 

S burkolni, titkolni,

takarni, tagadni 

se lehet.

Mint hogy azt sem, hogy tiéd sose lehet.

A magyar költészet napja (április 11.) alkalmából úgy gondoltuk, ideje hangot adnunk a költőinknek is. Bármennyire csodás vagy sokatmondó egy-egy alkotás, a verselők egy része, különösen a fiatalok nem merik felvállalni a rímekbe sűrített érzéseiket, holott a lírikus alkotásokban lehet a leginkább kiteljesedni ilyen téren. A vers gondolati szabadságot ad, nemcsak azért, mert az egymás mellé felsorakoztatott szavakkal az egész világunkat, a lelkünket is körül tudjuk írni, hanem mert a többletjelentéssel bíró motívumok azt is kifejezik, amit nem akartunk vagy nem mertünk szavakba önteni. Jelentése van a kis- és nagybetűnek, a sorok hosszának, a szakaszok, sorok számának, a metaforáknak, az idézőjelbe tett szavaknak, a gondolatjelnek – egyszóval mindennek. Sokszor teljesen más értelmet nyer egy alkotás, ha rájövünk a háttértartalom jelentésére. E jeles nap alkalmából szeretnénk most átadni mindazt, ami szívünket nyomta, ami a rímeink által megelevenedett a papíron.

LnK: Antarktika 

Két eszkimó eltévedt.

Kiutat nem lelve

Ösztönösen épült a túlélés terve.

Iglu került kezük közé

Védelem a fejük fölé.

Éjjelre lámpa híján összebújtak,

Reggelre mégis meghaltak.

Nem tudták melegíteni egymást.

Hidegebbek voltak, mint te és én egy nyári nap délután,

mikor a parkban azt válaszoltad, igen helyett, hogy talán.

Életünket nagyban befolyásolja a munka iránti igény, valamint a munka elvégzése és jutalma. Beleszületünk egy társadalomba, ahol csak úgy tudjuk megtalálni a helyünket, ha dolgozunk, eredményeink pedig akkor lesznek, ha kemény kitartással végezzük adott feladatainkat.

Már kisiskolás korunktól ránk bíznak néhány elvégzendő feladatot, hogy felelősséget tanuljunk és megértsük, minden tettünk következményeket von maga után, mi pedig vállaljuk azokat. A munka tehát a felelősségvállalásra, a következményekre is felhívja figyelmünket.

Nem könnyű elviselni a munkát, mert erőfeszítést, sok energiát, időt igényel, látszólag nem hozza meg hamar a gyümölcsét. Az ember nehezen győzi le a lustaságát, ha csak gépiességet, megrögzött ismétlést, egyhangúságot lát benne. Pedig nemcsak a megélhetést, a vitális értékek meglétét biztosítja, hanem elősegíti a fejlődést, megtölti jelentős, minőségi idővel életünket, segít megérteni önmagunkat, ezáltal pedig a társadalmunkat is szolgáljuk. A világunk oly összetett és még mindig alakulásban van, hogy mindenkinek megszülethet benne a saját elképzelése az álommunkájáról, amit tanulással vagy kétkezi munkával, áldozattal, lemondással, kitartással elérhet.

Minden találmány, alkotás mögött munka áll, az eredmény sok esetben az egész világot érintheti, nagyot lendít az emberiségen, esetleg alapokat tesz le, amikre a későbbiekben majd támaszkodni, építeni lehet. Mély tiszteletet érzek mindazok iránt, akik úgy végzik a dolgukat, hogy másokért tesznek legfőképp, s nem csak önnön vágyaik megvalósulásáért, mert a munka ilyenkor válik leginkább hivatássá, egyben saját életünk alappillérévé.

Pályaválasztás előtt is érdemes feltennünk magunknak a bűvös kérdést, hogy mi az, amit szívesen, szenvedélyből és elhivatottságérzésből végeznénk, s ezzel a munkával mit adhatunk hozzá a társadalom előrejutásáért, fejlődéséért. Elengedhetetlen, hogy ragaszkodjunk a választott munkánkhoz, mert míg eljutunk oda, hogy azzal foglalkozhassunk, addig a szemünk előtt lebeg álmunk beteljesülése, s ez megtart minket a felkészülés útján tapasztalható nehézségek, kudarcok közepette. A szeretetből választott mesterségért való küzdelem képes csak erre, nem a pénz, a luxus, a fényűzés, ami miatt oly sokan választanak jól fizető, de képességeiket felülmúló vagy készségeiket, személyes preferenciáikat figyelmen kívül hagyó munkahelyet.

A munka képes lelkesíteni is az embert. Olyan utakat tár elénk, amelyek nem nyílnának meg előttünk, ha tétlenül tengődnénk. Lehetőségek, tudás, tapasztalat, gondolkodás fejlődik ki bennünk a munka miatt, ezek által megérünk az életre. Sok konfliktust, stresszt, idegességet, zavarodottságot le lehet vezetni úgy, hogy adott feladatunkat alaposan elvégezzük, csak vigyáznunk kell, hogy ne temetkezzünk teljesen bele, a munkánk ne legyen kibúvó a problémák megoldásának labirintusából.

Candide is bejárta a fél világot, rengeteg felejthetetlen élményt megtapasztalt, élete mégis kongott az ürességtől. A semmittevés miatt sokszor mi is vágyunk a kiteljesedés, a boldogság után, de elfeledjük, mi által tudjuk ezt igazán megteremteni. A munka hiányában nem olyan felfrissítő, megérdemelt a pihenés, a kikapcsolódás.

Amikor Candide meglátta a szomszéd munkájának termését, rádöbbent arra, hogy ez az, ami végre megtöltheti értékekkel az életét, amiért érdemes felkelni, ami célt ad mindennek. A munka óv a céltalanságtól is, attól, hogy értelmetlennek, feleslegesnek lássuk létünket.

Nekem is sokszor át kell értékelnem a munka fogalmát, értelmét, hogy belássam, bizony ez az egyik legnagyobb ajándéka földi életünknek. Az sem kell hogy gondot okozzon, ha nem mindig értékelik, amit teszünk, csak örüljünk annak, hogy volt erőnk és lehetőségünk az elvégzéséhez. Ezt iszonyú nehéz megtanulni, mivel az ember ösztönösen várja az azonnali vállveregetést, dicséretet, jutalmat, pedig legtöbb munkánk egy életre szóló befektetés időnkénti eredményekkel.

Arany Jánostól megtanulhatjuk, hogyan viszonyuljunk a munkánkhoz, legyen az bármilyen kisebb-nagyobb feladat: „Van hallgatód? Nincsen? / Te mondd, ahogy isten / Adta mondanod.” Sok mindent biztosít számunka a munka, nagyban meghatároz bennünket a hozzáállásunk, de a teljesítményünk is, odaadás, figyelem, akaraterő nélkül nem végezhetjük alaposan. Ne felejtsük Voltaire szavait: „A munka (…) arra jó, hogy messze tartson tőlünk három nagy bajt: az unalmat, a bűnt, a szükséget.”

Miután érettségi előtti utolsó tanévüket többnyire online töltötték, vajon hogyan is birkóznak meg a kezdő egyetemisták az online gólyasággal? Az újságírás szakos Gondos Borbálával beszélgettünk az internettel való verekedéseiről, az online egyetemista élet „szépségeiről”. Borbála Kézdivásárhelyen él, onnan lép be minden áldott nap imádott tanárainak érdekfeszítő óráira, onnan sóvárog az egyetemista élet után, hogy „Ti ott nagyon fent, akik döntötök sorsunkról, engedjetek be életünk legszebbik szakaszába”. Tanulmányait a Nagy Mózes Elméleti Líceumban, filológia szakon végezte. Kilencedik osztályos kora óta tudja, hogy újságíró szeretne lenni. Szerinte ez a szakma valóság- és életközeli, sokrétű és változatos, a Babeş–Bolyai Tudományegyetem képzése a média legtöbb területével megismerteti az embert és rengeteg kaput megnyit előttünk.

– Milyen elsőéves egyetemistaként az online oktatás?

– Sajnos nincsen viszonyítási alapom, ami sok szempontból rossz, viszont meg lehet közelíteni ezt a problémát pozitívabb szemszögből. Ha nem tudom tapasztalatból, hogy milyen kolozsvári egyetemistának lenni, milyen az órákat a teremben végighallgatni, milyen a diákélet, akkor csak az elképzelés hiányzik, ami a fejemben létezik, nem a valóságban. Így nem lehetek biztos abban, hogy amit elképzelek, az a realitás talaján is ugyanúgy működne. Nem is igazán jártam még Kolozsváron, csak átutazóban álltam ott meg, ismeretlen számomra minden, ami a várossal és az egyetemmel kapcsolatos. Persze, szeretném tudni, milyen jelenléti oktatással egyetemistának lenni, de nem érzem ennek akkora hiányát, mint azok, akik már a korlátozások előtt egyetemisták voltak.

– Mit szeretsz az online oktatásban és mit nem?

– Az online oktatás sok szempontból kényelmesebb, de megvan ennek is a hátránya. Szeretnék önállóbb lenni, az egyetemi városban lakni, kipróbálni, hogyan boldogulok, de erre nem volt lehetőség, takarékosabb itthon maradni, ha úgysem járhatok be az órákra. Úgy érzem, a figyelmem könnyebben elterelődik, ha nem szemtől szemben zajlanak az órák, ez is negatívum. Pozitív viszont az, hogy az időbeosztást jobban tudom irányítani. Az az idő, amit a városközi utazgatás felvenne, szabad marad. Hiányzik a személyes kontaktus másokkal, tanárokkal és diákokkal is.

– Milyen túlélési stratégiát találtál ki magadnak a bezártság, tilalmak idejére?

– Nem érzem úgy, hogy különösebben stratégiára lenne szükségem vagy a megszokottól eltérő módszerekre, hogy javítsam a hangulatom és motiváljam magam, nem fogom fel annyira tragikusnak a helyzetet. Inkább introvertált vagyok, úgyhogy az otthon gubbasztás nem jelent nehézséget, ennek ellenére találkozom a barátaimmal, mivel szinte mindenki itthon van, online végzik jelenleg az egyetemet. Szerencsémre tudom úgy alakítani a napjaimat, hogy amikor társaságra van szükségem, megkapjam, amikor magányra, akkor meg azt kapjam meg.

– Adott-e számodra valamilyen tanulságot a nagybetűs életnek ez a fricskája?

– Megtanultuk, hogy mindig jöhet váratlan fordulat, és gyorsan kell alkalmazkodni, ami szerintem nagyon hasznos konzekvencia. Úgy érzem, ez az egyetlen jelentős változás, ami velem történt. Nem nevezném még nagybetűs életnek azt, amit azóta tapasztalok, hogy egyetemista lettem.

– Mit csinálnál másképpen, amikor majd újraindul az élet?

– Nem lenne részemről drasztikus változás, azt leszámítva, hogy valószínűleg felköltöznék Kolozsvárra. Kicsit riasztó még az elképzelés, és bizarr, hogy annyi tapasztalatom lesz másodévesként a jelenléti egyetemi oktatásról, mint a jövőbeli elsőéveseknek (ha egyáltalán akkor már jelenléti oktatás lesz). Ha az, hogy „újraindul az élet” azt is jelenti, hogy maszk nélkül szabad járkálni a városban, egyszerre többen is lehetünk (maszk nélkül) egy helyen úgy, hogy nem áll fenn a fertőzésveszély vagy a büntetés veszélye, és este tíz után „nem áll meg az élet”, akkor élni fogok ezekkel a régen még természetes lehetőségekkel.

– Hogyan képzeled el a bűvös másodévet az újságírás egyetemen?

– Igazából ezen még nem gondolkodtam. Remélhetőleg nem online. Viszont, ha maradunk a mostani felállásnál, akkor sem fogom fel nagyon tragikusan. Ami kecsegtető a másodéven számomra az, hogy lehetőségem lesz a választható tantárgyról dönteni.

– Hogy élted meg az első elektronikusan megszervezett rémisztő szessziót?

– Stresszesen, de nagyobb volt a füstje, mint a lángja. Nagyon jól zártam az első félévet, csak az a három hét nagyon lehúzott. Örülök annak, hogy van már tapasztalatom róla, mit jelent a szesszió. Pluszteher volt egy hagyományos vizsgához képest az, hogy a technológia buktatói fennálltak. Például volt olyan vizsga, amikor a tanár a válaszok legépelése után (a puskázások elkerülése miatt) kevés időt hagyott, hogy elküldjük a válaszainkat e-mailben. Ha kifutottunk volna a határidőből, akkor érvénytelenné vált volna a vizsga. Félni lehetett az internetproblémáktól vagy attól, hogy eszközünk felmondja a szolgálatot vizsga közben.

– Mibe kapaszkodsz ezekben a bizonytalan időkben az egyetemmel kapcsolatban?

– Szerencsére nem szükséges szakunkon a laborgyakorlat vagy bármi olyan tevékenység, amihez elengedhetetlenül jelen kellene lenni, annak nem sok értelmét látnám online. Abba tudok kapaszkodni, hogy amit elsőévesként veszítek a járványügyi helyzet miatt, az szakmailag nem fog nagyon befolyásolni, illetve diplomázásig pótolhatom.

– Hogyan írnád le az elmúlt időszakot?

– Sokszor úgy érzem, mintha megállt volna az idő. Elvileg történnek változások, de mintha meg sem érezném őket. Papíron egyetemista vagyok, papíron átmentem mindenből, de valahogy mégsem olyan a sikereket megélni, mint azelőtt. Nem tudom pontosan megmondani, mi ez az érzés, de tudom, hogy hangsúlyosan jelen van, és nem vagyok biztos abban, hogy szeretem.

A tavalyi papíros-nyilatkozatos karanténidőszak rendesen rányomta bélyegét az egyetemisták életére. Sokan örültek neki, hiszen így még többet aludhattak, mások pedig a bezártság hatására elkezdték átértékelni az életüket. Így volt ezzel Pap Miki is, aki néhány hét online oktatás után arra jött rá, hogy rossz úton halad, és sürgősen változtatnia kell. Most ismét elsőéves, de nem matekon, hanem teológián, ennél nagyobb mosoly az arcán pedig nem is lehetne, bár tavaly március óta a járványhelyzet csak fokozódott.

– Mesélj az egy évvel ezelőtti időszakról. Milyen volt akkor az életed?

– A pandémia kezdetekor elsőéves voltam matek szakon, az online oktatás pedig hihetetlenül szörnyű volt számomra: sem figyelni, sem követni és megérteni nem tudtam a tanárokat. Akkor még az volt a tervem, hogy a későbbiekben az infós vonalat viszem tovább, ám a hirtelen jött váltástól a tananyag nehézsége miatt néhány héttel a vírushelyzet kezdete után az online órákra sem volt lélekenergiám bejelentkezni, rövid időn belül ott is hagytam a szakot.

– Mennyire befolyásolta a döntésedet a karantén?

– Valamilyen szinten közrejátszott, ugyanis ha sikerül megmaradnom az infós vonalon, akkor számba vettem volna a gazdasági informatikát, hogy a következő tanévet már hozzám közelebb álló szakon folytassam. Egy darabig még csak nem is gondoltam arra, hogy végül a teológia mellett döntök.

– Mégis a teológián kötöttél ki. Hogyan történt?

– Ennek nagyon érdekes múltja van. Az egyházmegyei ifjúsági táborban volt az első bizonyságtételem, ahol nagy tömeg előtt kellett beszélnem arról, mit jelent nekem Isten és a saját hitem, milyen élményeim vannak ilyen téren. Ez a mozzanat akkora hatással volt rám, hogy elkezdtem az itthoni gyülekezetben és az ifiközösségben is ilyen formában szolgálni. Szinte minden alkalommal kaptam az itthoniaktól egy-egy szép szót, dicséretet, volt, aki ezzel kapcsolatban még az utcán is megállított, csak hogy elmondja, mennyire mélyen érintették őt a gondolataim, és a legtöbben azzal zárták, hogy remélik, a későbbiekben a teológiát választom majd, mert az a nekem való hivatás, ebben egészen ki tudok majd teljesedni. Addig mondták ezt, amíg ráuntam; annak idején egyáltalán nem tudtam elképzelni magam lelkipásztorként. Belegondoltam a nehézségeibe, és azt mondtam: biztos nem fog tetszeni, főleg a sok idegen nyelv miatt (héber, görög, latin), hiszen én világéletemben reálos voltam, hamar beletörne a bicskám már az első félévben. Érettségi után inkább a matek és az infó mellett döntöttem, ez a kettő érdekelt még. Az aktuális helyzet miatt viszont úgy éreztem, az egész csak idő- és pénzpazarlás, el kellett gondolkodnom azon, hogy biztos jó irányba halad-e az életem vagy sem. Ez viszont még nem az a pont volt, amikor a teológia mellett köteleztem el magam, sőt. Kicsit később, egy istentisztelet alkalmával olyan prédikációt hallgattam, ami azt az érzést váltotta ki belőlem, amitől már biztosra tudtam, hova kell beküldenem a felvételi papírokat. Végső soron ez elhívás volt, elkezdtem apró jelként gondolni az ismerősök bátorító szavaira, és úgy éreztem, rajtam ez nem múlik, adok neki egy esélyt.

– Mit jelent számodra Isten és a saját hited?

– Apa, barát, bizalmas, megváltó, példakép, de nem csak. Nehéz lenne szavakba önteni, talán pont azért, mert Istent nem lehet körülírni egy vagy néhány szóval, inkább elmesélek egy-két történetet.

Amikor a matematika szakra jelentkeztem, Isten nem igazán támogatott, ma úgy hiszem, azért, mert nem ott volt a helyem, és tudta, nem fogom szeretni. Ő mást szeretett volna velem, mégsem erőltette rám az Ő akaratát, hagyott egy lehetőséget, hogy ha mindenáron a saját fejem után akarok menni, akkor menjek, majd tanulok a saját hibámból. Közben egy percig sem hagyott el, elém hozott egy lakhatási lehetőséget, ahol keresztény fiatalokkal élhettem együtt, akik segítettek és támogattak, ha szükségem volt rá. Erre nekem különösen szükségem volt, mert elég naiv vagyok, és távol kerülhettem volna Istentől, ha ez nem így történik, akkor pedig ki tudja, hol lennék. Itt Isten mint apa/atya mutatkozott meg, aki bár tudja, hogy fia butaságra készül, de nem állíthatja meg, ezért támogatja, ahol tudja, de nem engedi el a kezét, hogy ne vesszen el.

Máskor mint maga a szeretet és megbocsátás jelent meg előttem, amikor a bűneim miatt távol kerültem tőle, és vágytam volna vissza hozzá, de nem tudtam, mit tegyek. Akkor ő lépett először, és egy olyan igét hozott elém ifin/bibliaolvasás alkalmával vagy egyszerűen csak egy személy által, ami hozzám szólt és megfogott, vagy előfordult, hogy ugyanilyen eszközökkel a figyelmemet is neki kellett felhívnia arra, hogy rossz irányba tart az életem. Nem szeszélyből döntöttem végül a teológia mellett, hanem azért, mert ezt a szeretetet, amit megtapasztaltam tőle, másokhoz is el akarom juttatni, mert én hiszem, és a környezetemben is egyre inkább azt látom, hogy mindenkinek szüksége van rá.

– Milyen volt a felvételi?

– Nagyon szerencsés vagyok, mivel a felvételi pont arra az időszakra esett, amikor szigorításokkal ugyan, de lehetett szervezni ilyen-olyan alacsony létszámú rendezvényeket, így ugyanúgy megtartották az előfelvételi tábort, ahogy eddig is tették. Szokatlan volt ugyan, hogy szinte minden percben kezet kellett fertőtleníteni és a maszk is állandóan rajtunk volt, ennek ellenére nagyon jól telt, minden úgy történt, ahogy kellett: csapatösszerázó, illetve ismerkedős játékokat szerveztek a jelenlegi és a jövendőbeli évfolyamoknak, utána pedig megtartották a vizsgákat is, egyik nap a kátét és az éneket, másnap pedig a bibliaismeretet.

– A ti karotok/egyetemetek volt az egyik, ahol offline kezdték meg az idei tanévet. Ez hogyan történt?

– A megfelelő távolságot betartva rendezték el az asztalokat, székeket a tantermekben, és maszkban ültük végig az összes tanórát. Kellemetlen volt ugyan, de nagyon örülök, hogy bizonyos ideig, még ha ebben a formában is, de sikerült bejárnunk az egyetemre. Nagyjából négy héttel később jöttünk haza, amikor először került Kolozsvár vörös zónába. Sajnos az online oktatás során ugyanúgy jelentkezett az előző évben megtapasztalt figyelmetlenségem, fáradékonyságom. A legrosszabb az, hogy nem kommunikálunk úgy az évfolyamtársakkal, ahogyan addig tettük – éppen emiatt döntöttek a tanárok úgy, hogy kiharcolják a face to face órákat, hiszen a teológia egyik legfontosabb alappillére a színes, erős közösségi élet. Ugyan a létszámkorlátozás miatt nagyon sok programot így sem sikerült megtartani, mégis, amit lehetett, azt megejtettük, és ez nagyon sokat hozzáadott az egyetemi élményünkhöz.

Isteni gondviselés az is, hogy a második félévben minden kar maga dönthette el, hogy online, hibrid vagy offline oktatásban folytatja tovább, a mi karunk pedig az offline változatott választotta, emiatt az elmúlt néhány hetet sikerült ismét Kolozsváron, az egyetem falain belül, a közösségben töltenünk.

– Mennyiben változtatott meg téged ez az időszak?

– Tavaly ilyenkor igazából még örültem is, hogy haza kellett jönni, mivel egyrészt nem is éreztem jól magam, másrészt nagyon hamar vissza tudtam kapcsolódni az itthoni baráti és ifis társaságba. Sok mindent sikerült pontra tennem magamban, és kicsit változtattam is az életmódomon, ami abban merül ki, hogy gyakrabban járok edzeni, komolyabban veszem a tanulást is. A karantén megtanított értékelni a közösséggel eltöltött időt, hiszen régebben előfordult, hogy egy-egy bibliaóra vagy játékest azért maradt ki, mert éppen nem volt hozzá kedvem, most pedig egy-egy zoomos ifiestnek is örülünk.

– Mennyire nyomja rá a vírus a közösség életére a bélyegét?

– Az órákra a jelenlegi felállásban nem teljesen, de a közösségi életre mindenképpen hatással van. Az egyetem nagyon sok önkéntes projektben vesz részt, első évben ilyen a diakónia, felsőbb években pedig látás- és hallássérült missziók, emellett a hajléktalanokat is szoktuk segíteni. Ezek a helyzet miatt elmaradnak, hiszen legfőképpen idős embereket látogatnánk és segítenénk, ők pedig a legveszélyeztetettebbek. A lelkesedésünk viszont töretlen, igyekszünk kisebb társasesteket tartani, ezzel is visszahozva a világhoz való kedvünket és a reményünket.