Nem-szabványos-interjú Mărcuțiu-Rácz Dórával

Az író és az újságíró bemennek egy bárba leülnek beszélgetni. (Nem, ez nem egy vicc kezdete.) Mărcuțiu-Rácz Dóra másodéves magyar-angol szakos hallgató. Szabadidejében a Dóra veszedelmes világa című blogjára ír bejegyzéseket vagy éppen a kék-fehér közösségire gyárt humoros vine-videókat (rövid, randomra összevágott pár perces szösszenetek – a szerk) szessziós idegösszeroppanásokról. Ha nem ezzel foglalkozik, akkor verseket, prózát vagy éppen színdarabot ír.

Fogtam magam és írtam neki egy üzenetet, hogy mit szólna egy interjúhoz. Találkozásunkkor a kis interjúnkból egy többórás beszélgetés kerekedett, amelyből a diktafon huszonhét percet rögzített. Van itt műelemzés, etikai kérdések megvitatása, világmegfejtés… Akasztjuk a hóhért vagy ő minket? Nem-szabványos-interjú Dórával, az ő veszedelmes világáról és arról, ami mögötte van.

— Muszáj lesz egy tipikus kérdéssel kezdenem: mikor, és milyen indíttatásból kezdtél el tartalmat gyártani a netre?

— Hogy mikor, azt pontosan tudom: 2014. július. 7-én, ez pontosan megmaradt. A vicces oldala az egésznek, hogy igazából nem így indult, nem videókkal kezdtem. Volt egy blogom, vállalhatatlan URL cím alatt: szeretemaperecet96, nem tudom, miért. Tízedikben az emberek még nem nagyon gondolkoznak racionálisan. Bloggerinának képzeltem magam, megírtam a kőkemény, kiforratlan véleményemet mindenről, ami a világban mozgott. Ez volt a Dóra veszedelmes világa, és ehhez jött a Facebook-oldal, mert nem akartam a saját profilomon közölni. Kaptam fura üzeneteket, ezek jó, ha ott maradnak. Igazából, az egyetem indította el bennem ezt a hullámot. A videók mindig is érdekeltek, sosem értettem hozzájuk különösebben, de valamiért fogalkoztam velük. Tíz évesen anyám nyomógombos Nokiájával felvettem a snitteket a házban, hogy ó, én rendező vagyok! S akkor ebből, így poénból csináltam meg az elsőt.

dora3

— Ha ma már a YouTube-ban van a potenciál, nem gondolkoztál azon, hogy csatornát indíts?

— Gondolkoztam, gondolkozom, bennem is felmerült. Az a formátum, amit én a Facebook-on csinálok, az nem menne YouTube-on, szerzői jogok miatt, a jogvédett zenéket egy pillanat alatt lecsapnák. Az az igazság, hogy a hangommal mindig is hadilábon álltam, azt hiszem, összesen két videóm van fenn YouTube-on. Az egyik, egy április 1.-i montázs, amikor a fiúk felvettek magassarkút, meg rövid szoknyát, és abban parádéztak egy ideig. A másik meg egy versem, amit megpróbálok elmondani, telefonról lesve. Tudod, vannak ezek a telefonnal a kézben lázadó slammerek, akik megmondják a gondolataikat a világról. Na, én is ilyen voltam. Még el kell érjek arra szintre, hogy elfogadjam a hangomat és képes legyek visszahallgatni, és azt megvágni. A Facebook-nak az az előnye, hogy mindenki egy helyen van, ott sokkal könnyebben terjed a tartalom. Átirányítani őket egy másik platformra már nehezebb. Ez volt a baj a Bloggerrel is.

 

— Miért választottál a videóidnak ilyen formátumot?

— A választás félig-meddig tudatos volt. Az élménymorzsa-formátum az már megvolt a blogomon is írásban, és arra gondoltam, hogy ezeket nagyon jól lehet vizualizálni. Nem akarom megsérteni a Vine-t, de nem egy annyira igényes formátum, nem kell hozzá profi kamera, meg a csuda tudja, milyen fényképezőgép. Ilyen szempontból, könnyen előállítható, nem bukok le, hogy nem értek hozzá, jó választásnak tűnt.

— Azt mondják, hogy az, aki kiteszi magát a világhálóra, az viseljen is el mindent, ami vele jár. Te gondolkoztál már azon, hogy mi is jár ezzel?

— Teljes mértékben egyetértek azzal, hogy vállalni kell a következményeket. Az az igazság, hogy ennek jó alaposan utánanéztem, nem konkrétan kutatási célzattal. Követtem embereket az interneten, és előbb vagy utóbb, mindenki meglátja ennek az árnyoldalait vagy pozitívumait. Nagyjából tudtam, hogy mit kaphatok, mit nem, annyira nem zavar. A blogom olyan szinten megedzett már ebben, hogy le tudtam választani azokat a kommenteket, amikkel érdemes foglalkozni. Például, nagyon szeretek vitatkozni az olvasóimmal, még ha nem is tudom, hogy kicsodák, a legtöbben névtelenül írnak. Annyira nem zavar, hogy nem vállalják fel a nevüket, lehet, hogy ez nekik biztonságot ad. Voltak trolljaim, olyanok, akiket ismertem személyesen, és rendszeresen jártak a blogomra mocskolni engem. Hozzátartozik, vele jár, nem lehet kiszűrni. Nem szeretem azokat a tartalomgyártókat, akik azt mondják, hogy „kitörlöm a csúnya kommenteket, és meghagyom azokat, amikre jól esik ránézni.”, mert valamilyen szinten becsapod magad. A videóimra meglepő módon nem érkezik ilyen negatív hozzászólás. Ha elküldenek valahová, akkor az a társadalmi, közéleti bejegyzéseknél bukkan fel. Akkor szoktam kapni ilyeneket, hogy kicsi, tapasztalatlan vagyok, járjak jobban utána a dolgoknak.

— Mindig könnyen ment, hogy le tudd választani, hogy a negatív kritikából mi az építő jelleg?

— Az első trollnál nagyon megijedtem, mert őt is ismertem, tudtam, hogy nagyjából ki lehetett. Egy paródiában egy bizonyos mentalitást akartam kifigurázni, ez a valaki nagyon magára ismert az írásban, és akkor írt egy kommentet. Elértem arra a szintre, hogy rájöttem, nem engem, mint személyt támadnak, hanem tulajdonképpen azt, amit csinálok. Tehát, ott kell keresni a hibát, ez egy szubjektív műfaj. Láttam már olyan embert, aki végig röhögte magát a videóimon, más fapofával nézett, hogy ez kínos. Voltak már olyan bejegyzések is, amik engem támadtak személyesen. Meg sem nézték, hogy miről szól, csak odaírták, hogy tudom is én, elszálltam magamtól, igazán visszavehetnék a pofikámból. Valamiért szeretik „túlhypeolni”, hogy én az interneten tartalmat gyártok, hogy egy köpésre van a százmillió követő, partnerségek, s a többi. Erre sosem gondoltam így, hogy előbb-utóbb kitörök a nagyváradi vagy kolozsvári gettóból, és felkarol valami nagy ember.

dora1

— Mondhatjuk, hogy a blogod a személyiséged fejlődésében nagy szerepet játszott?

 Igen, nyitottabb is lettem ezáltal. A tízedikes Dóra nagyon erősen foglalkozott azzal, hogy mit gondolnak róla mások. Ilyen szempontból, az írás meg a blogindítás egy nem túl népszerű húzás volt. Általában, a nagymenők az osztályban nem csinálnak magukról blogot. Ez rendívül sokat segített abban, hogy ezeket a konvencionális megfelelési kényszereket lebodjam magamról. Én ezt szeretem csinálni, úgy látszik, vannak olyan bolondok, akik ezt élvezik, ez számomra egy nyereséges helyzet.

— Beszélgessünk kicsit az írásaidról. De előtte: lehet-e bárkiből író, mi kell ehhez?

 Szerintem kettőn áll a vásár. Nem lehet ezt eltanulni teljes mértékben, ehhez kell egy alap. Ez többnyire szenvedély, plusz tehetség, motiváció. Viszont fordítva sem működik. Számomra ez egy kicsit egoista dolog, hogy valakinek van tehetsége, és behúzza a kéziféket. Azt mondja, hogy nincs szüksége fejlődésre, arra, hogy olvasson, hanem ő csak úgy a maga fényében tökéletes. „Én írok, értsetek meg! A pórnép dolga, hogy megértse ezeket az elvont művészeket!” Gyerekkorom óta írok és szeretem, de belebotlottam olyan problémákba, amelyek próbára tették az elhatározásomat. Rendszeresen visszadobtak pályázatokról, olyan mentségekkel, hogy „Hát, ezt nem tudjuk leközölni, bizonyos okok miatt, nem összeegyeztethető a lapunk stílusával.”. Ilyen-olyan mentségek, amik úgy általában odavágják az ember önbizalmát, hogy na jó, nem vagyok vállalható, akkor mit csináljak?! Előbb vagy utóbb sikerült kilábalni ezekből a mélypontokból. Az hozott vissza, hogy számomra, ez egy nagyon erős önkifejezési forma, a legközelebb áll ahhoz, aki én vagyok, és amit szeretnék csinálni. Ez részben egy személyes terápia is, ha úgy vesszük.

— Lejegyeztem magamnak egy idézetet a Megfigyelt megfigyelő című írásodból: „Azt akarod, hogy megismerjenek – így kárpótolnád azokat, akik elfelejtettek?”. Itt megálltam, nálam ez volt az, ami beütött. Volt egy olyan ötletem, hogy ez a mondat önmagában lehet egy kérdésem hozzád, hiszen a végén van egy kérdőjel. Kicsit gonoszkodás abból a szempontból, hogy kiragadom a kontextusból, megfogom, és ellened fordítom. Etikai kérdés talán, de vitatkozhatunk róla: én, mint újságíró, a mögöttes tartalmára rákérdezhetek ennek a mondatnak? És ha igen, akkor hozzáfűzöl valamit?

— Értem, hogy mit csináltál, van benne rafinéria, bevallom. Tőlem bármit meglehet kérdezni, az már az én döntésem, hogy válaszolok-e rá vagy sem. Azon a ponton, amikor valaki belemegy abba, hogy interjút készítsenek vele, bármit meglehet kérdezni abból, amit kiad magából. Most nem az van, hogy én mit csináltam este tizenegykor a Bulgában. Viszont, ez egy olyan szöveg, ami nyilvános platformokon kering, nem is csak az enyémen. Úgyhogy, ez teljes mértékben egy jogos kérdés.

— Nekem erre egyébként az volt az egyik interpretációm, hogy talán vannak valakik, akiknek szívesen a képébe vágnál egy kötetet, amit te írtál, azzal, hogy „Ezt én most megcsináltam, itt vagyok, és azt mondtátok, hogy nem vagyok rá képes.”. Tényleg, olyan kevés alkalom van rá, hogy megkérdezhessük, „mire gondolt a költő?”. Én most itt vagyok, és megkérdezem.

— Volt benne egy ilyen is, nem tagadhatom. Álszenteskedhetek, amennyit akarok. Voltak olyan emberek az életemben, akik ezt megkérdőjelezték. Visszakapcsolódva ahhoz, amit mondtam, hogy az egyik trollom kötekedett, hogy nagy pofájú vagyok, aki mindig is senki marad. Szívesen az arcába vágnám, hogy ma adtam le a készülő kötetem kéziratát. Mondom, van egy ilyen vonatkozása is a történetnek. Az „akik elfelejtettek” részlet, az inkább arról szól, hogy a régi Dóra nagyon könnyen felejthető volt, meg is tudom érteni, hogy miért. Konformista voltam, nagyon meg akartam felelni a standardoknak. Igazából, könnyű elfelejteni azt, akiben semmi eredeti gondolat nincs. Megpróbáltam jófejeskedni, édeskedni, ez nyilván nem működött annyira jól. Azon kívül, egy címeres stréber voltam. Több ilyen eset volt, hogy ráköszöntem volt tanáraimra az utcán, akadt olyan, aki vissza sem köszönt. Volt aki visszaköszönt, de megmondta, hogy nem emlékszik rám, ne haragudjak. Miután elmondtam a nevem, emlékezett, hogy „Jaj, mennyit kínlódtam a neveddel.”

— Mondtad, hogy ebből az időkszakból a blog meg az írás nagyon jól kirángatott. Ez volt az egyetlen dolog, ami segített?

 Nagyon sokáig csak ez volt. Régen nagyon kevesen tudták, hogy írok, ezalatt a szüleimet értem, meg pár nagyon közeli ismerősömet. Kilencedik osztályban volt egy ilyen „coming outos” kivonulásom, hogy odaálltam a magyartanárnőm elé, a kezébe nyomtam egy kétszáz oldalas regénykezdeményt, hogy „Ezt így el akarja-e olvasni?”. Tulajdonképpen, ez indította el a folyamatot, ő sokat segített, látott bennem potenciált. Meg volt egy-két közeli barátom, akikkel megtudtam ezt osztani, és támogattak.

— Nagyon sok dolgot csinálsz. Ennek hol lesz a vége?

— Most inkább kisérletezem – ez szerintem látszik -, keresgélem magam itt-ott. Nagy álmom volt mindig is az, hogy úgymond, prózaíró legyek. A végcél az nagyjából ott helyezkedik el. Ezt nem akarom megélhetésszerűen csinálni, akinek az egzisztenciája csak azon alapszik, hogy könyveket ír. Ha megélsz az írásból, akkor szerintem nagyon rosszul csinálod, ott kompromisszumot kellett kötni! Vagy a negyvenéves, szingli anyukáknak írsz vagy a tinédzser rétegnek, nagyon le kell egyszerűsíteni a lényeget ahhoz, hogy azt minél több ember, minél több példányszámban olvassa.

— Ez egy enyhe utalás volt a Szürke ötven árnyalatára?

— Meg úgy minden másra, ami ebben a zsánerben mozog.

— A blogodon egyébként rengetegszer megemlítetted, hogy tanárnő akarsz lenni.

— Igen, ez lenne a fő állásom. Ezt a kettő időigényes, nem tudom, hogy működne-e, ha elkezdeném. Voltak nagyon jó és rossz tanáraim az évek során, ez elültette a magot a fejemben, hogy lehet ezt jobban csinálni. Ha odateszem magam, jelentős időt és energiát belefektetve az óráimba, és megszerettetem – nem mondom, hogy mindenkivel, mert ez hiú elképzelés lenne, hogy az én osztályomból mindenki kilóra fogja falni a könyveket és irodalmi eseményekre járkál majd. Ha találok párat, akiket meg lehet szólítani, akiben elindítok egy olyan folyamatot, ami anno bennem is elindult kilencedikben, akkor már megérte.