Titok. Sétálok hazafelé menet, s agyam kattog, akár egy elromlott nyolcvanas évekbeli óra, s eközben a centis hóba, amely a kocsik tetején még megmaradt, írom titkaimat: tíz nevet. A tízből háromnak csak a monogramját mertem írni, nehogy valaki rájöjjön, hogy mennyire odavagyok Ian Sommerhalderért (ó a francba, ennyit az egyik titkomról), visszaszaladtam és négyet betemettem, kettő már reggelre eltűnt, és maradt a te neved ott egyedül. Új hó hullott rá, és az a piros színű autó nem indult el többet. Pedig azelőtt két folyóhoz jutott el, amelyből egy csak patak. Csak állt tovább a diófa alatt, s pár hete le is takarták, már a rendszámára sem emlékszem, csak reménykedek, hogy talán még nem olvadt el a hó a ponyva alatt.

Egy év telt el, talán kettő vagy több, rég jártam itt, de a diófa alatt még mindig ott áll az autó, amelyre nevedet írtam. Mérgembe elővettem a képeid, s próbáltam emlékezni, miért is hagytál el egykor, már nagyon rég. Semmi értelmes dolog nem jut eszembe, csak az a nyári tücsök, amely hegedült, amikor ott ültünk egymás mellett s te szorosan fogtad kezem. Bár ne is fogtad volna… A tücsök. Az, az átkozott, amely miatt megláttam, hogy mennyit szenvedtél e Világon. S a sajnálat, amit éreztem. De te sajnáltál engem? Hogy is ringathatnám magam ebbe, hisz neked egy madár voltam, sashoz hasonló, amely száll ide, száll oda, de a szálloda nem sas ide, sas oda (poén, poén), de a sas elszállt vagy te kergettél el, mert jött egy újabb madár, majd ismét, ismét – folytathatnám, de nincs értelme már.

Újabb kép kerül kezembe, amelyen te vagy egyedül, ahogyan szürcsölöd kávédat és közben mosolyogsz a mellettem ülő asztalnál. Én rád nézek, te csak tovább mosolyogsz azzal az idétlen mosolyoddal, amelybe oly sokáig szerelmes voltam. Rákérdezel, mi van velem, vagy valami ehhez hasonló közhelyes kérdést raksz föl, ha jól emlékszem, nem válaszoltam, nem tudtam, mit lehet ilyen érdektelen kérdésre… Hazafelé annyi eszembe jutott, hogy rájöttem: SEMMIT. Mit mondhattam volna, hogy lennék egy szőke hajszál a szádban, amelytől nem tudsz megszabadulni?

Hajnalodik. Negyed öt van. Várom a buszt a megállóban és rájövök, hogy egy fotóba vagyok szerelmes. Állsz, hallgatsz, szédülsz. Nincs más választás.

Utoljára csak annyit, remélem, nem látlak többé, s elvontatják azt a piros autót a magas diófa alól, s maradok én, aki rózsaként kapom fogaim közé a szerelmet, és amíg a túlsó partra érek, hiába szakítja fel ajkamat durva töviseknek hada. Leszek őrzője, vérben fulladva, ha kell. Átkelek akkor is, ha a túlparton senki nem ölel.