Az elején nagyon féltem. Hátrahagytam a családomat és a legjobb barátaimat, hogy elinduljak felfedezni a kincses Kolozsvárt. Az érkezésem előtti éjjel nem sokat aludtam. Ijesztő volt a gondolat, hogy egyedül leszek egy óriási városban. És mivel bentlakásba költöztem, attól is tartottam, hogy milyenek lesznek a szobatársaim. Tudtam nagyon jól, mire vállalkozom, én mégis ezt választottam, mert ki akartam lépni a komfortzónámból. Nem akartam a szülővárosomban maradni, mert szabadságra és új kalandokra vágytam. Ez persze nem jelenti azt, hogy végleg elhagynám Marosvásárhelyt. Nagyon szeretem, hiszen otthont és gyerekkort adott nekem. Ma a biztonsággal definiálnám.

Kolozsvár pedig maga az élet. Mindig történik valami. Itt nem lehet unatkozni. Már ez alatt a szűk egy hónap alatt rengeteget fejlődött a személyiségem. Mert igenis ehhez fel kellett nőni. Szükség van türelemre, hogy kiálljuk azokat a hosszú sorokat a titkárságon meg a KMDSZ-nél. Szükség van megértésre, hogy ne vesszünk össze a szobatársakkal minden apróságon; kitartásra, ha netalántán mégsem tudunk vonattal hazamenni, és hirtelen meg kell találnunk a Fany buszmegállóját. Talán a leginkább higgadtságra van szükség arra az esetre, ha bajba kerülnénk és kiderülne, hogy épp Bukarest felé tartunk a vonattal. Na, olyankor semmiképp nem szabad pánikba esni. Igen, ez megtörtént. Kalandra vágytam? Megkaptam. De igazából nem bánom, mert tanultam belőle, és kiderült, hogy elég jól „deszkurkálom magam”, ahogy azt mondani szokták. És végül, de nem utolsósorban, egy kis fittség sem fog rosszul a napi tízezer lépés megtételéhez.

Ha nincs sok csomagom, akkor nagyon szeretek sétálni Kolozsvár utcáin. Főként hazafelé az egyetemről. Olyankor beteszem a fülhallgatót, és legalább tízszer lejátszom az éppen legjobban tetsző dalt. Erre máskor nem igazán van lehetőség, hiszen legtöbbször van velem valaki. Ha pedig hazaérek, neki kell kezdenem a napi teendőimnek. Voltak már igazán nehéz napjaim, amikor enni sem volt időm. Minden hétvégém zsúfolt a különböző táborok és programok miatt, úgyhogy pihenni nem sok alkalmam marad. Nem szoktam megkönnyíteni a dolgom olyan életbölcsességekkel, hogy „ne vállald túl magad”, ezért hát megérdemlem a sorsom, de nem bánom. Szeretek itt lenni, bár néha nagyon hiányzik az otthonom.