Boldog szülinapot Váróterem!!!

Zéró. Vároterem. A ZUG-ban.

Mi volt a Zéró témája, üzenete? Nem tudnám megfogalmazni. Talán, hogy mindannyian hordozunk magunkban valami sekélyes, zéró értékű hibát. Vagy, hogy minden küzdelmünk ellenére előbb utóbb a semmibe jutunk. Vagy, hogy… és itt sorolhatnánk napestig.

Ha eltekintünk a mély tartalom- és igazságkereséstől, akkor meglehetősen szórakoztató másfél órának lehettünk a tanúi. Ahol folyamatosan a magasba emeltek, majd elejtettek, aztán nevettettek, majd könnyekre fakasztottak. Semmit sem túl sokáig, semmit sem intenzíven. Időnként lebegtünk kicsit a tartalommal. Sorban éreztünk hideget, meleget, szorongást, felszabadultságot, ahogy a szemünk előtt egymás után bontakoztak ki a különböző karakterek. Sokszor kapcsolódási pontok nélkül. S különben is: „Ha üzenetet akarsz feladni, menj el a postára.” – vallja maga a rendező is.

A Váróterem Projekttől mondhatni már megszokhattuk, hogy nem szokványos történeteket használnak, nem szokványos darabokat hoznak létre. És habár nem látok bele a kőszínházak próbafolyamataiba, így nem tudom összehasonlítani sem őket, mégis azt hiszem alkotásuk módja sem szokványos.

A nagy szülinapi banzáj közepén játszott Zéró című előadásuk viszont nem az a darab volt, ami kiemelkedett volna a tőlük látottak sorából. Habár összességében elégedetten jöttem ki, mégis végig úgy éreztem, mintha az Advertego folytatását láttam volna, s nem valami újat. Kicserélődtek a karakterek, másak lettek a drámák, a történetek. Az összeállítás viszont ugyanaz.

Mindkét darab esetén, egyenként mutatkoznak be a különböző karakterek, hogy aztán sorsuk, az előadás folyamán összefonódjon, alakuljon, majd megváltozzon. Habár a Zéró esetén kicsit nehezen indult az „önmegvalósítás”, az első fél óra után már valóban az alkotói válságban szenvedő művészt (Imecs-Magdó Levente), az önálló, várandós nőt (Sebők Maya), a félszeg korboncnokot (Rácz Endre), az öngyilkosjelöltet (Vass Zsuzsanna) és a kokálár-újgazdag-drogdílert (Csepei Zsolt) láthattuk. Mire azonban megszoktuk az általuk alakítottakat, átvedlenek egy teljesen más szereplő bőrébe. Ami nem is baj, így végig megmarad a látottak dinamikája. Az előadás során talán a két frissebb tagnak (Vass Zsuzsanna, Rácz Endre) szurkoltam a leginkább, s utólag úgy gondolom, ők azok, akik újat hoztak színészileg a Váróterem életébe. Kicsit azt éreztem, hogy a többiektől már láttam ugyanezt.

Szerettem közben a zenét, hogy nem akarnak profiként játszani, hanem csak elzenélgettek itt-ott (ez természetesen nem igaz a Lugosi Béla Emlékzenekarra, ők az én fülemnek teljesen profin nyomták). Szerettem a mozgásból adódó komikumot, amire már több előadásban is rájátszottak a várótermesek. Szerettem a nagyon élénk fényeket, hogy össze-vissza színű volt minden, pontosan adva az egyes jelenetek egymásutániságának kaotikus voltát. Szerettem, hogy nincs függöny, s a színészek mikor lejárt az ő részük, egy vágóhídinak tűnő szalagfüggöny mögött várták a következő jelenetet. A díszlet többi része viszont nem adott semmit hozzá a darabhoz. Igaz el sem vett, mégsem hagytam volna egy kellékes asztalt a színpad szélén, csak úgy, hogy legyen ott valami. Mivel szülinapos korszak van, kicsit óhatatlanul is visszanézek, futtatom az agyamban a különböző várótermes előadásokat. Mindegyikben volt egy momentum, amiért éltem-haltam. S persze gyarló ember vagyok, sajnáltam, hogy itt nem azt kaptam. Használták ők már jobban a teret, függetlenül attól, hogy a Tranzit-házba, a Brassai Sámuel utcában, vagy random helyen játszottak.

Érdemes volt maradni a taps után is. A Zérót követő beszélgetésen ugyanis bekukkinthattunk kicsit, a szalagfüggöny mögé. A színészekkel és Botos Bálint rendezővel való beszélgetés rávilágított arra is, hogy miért olyan egy Várotermes előadás, amilyen. Azt eddig is tudtam, hogy itt mindenki foglalkozik mindennel és minden mással is, de azt azért mégsem gondoltam, hogy ennyire komplex és összetett egy darab megalakulásának folyamata. Kicsit mindenki hozzátesz, kicsit mindenki megírja a saját karakterét, kicsit mindenki rendez, szövegkönyvet ír, játszik. Mindenki alkot, a rendező dolga pedig, hogy felügyelje és irányítsa mindezt. Őket hallgatva, amint arról meséltek nevetve, hogy hogyan alakult ki egy-egy jelenet, hogy melyik rész kinek az ötlete volt, hogy hogyan unták, vagy élvezték maguk is az általuk előadottakat, hogy mit hagytak meg az eredeti tervből, s mit dobtak el örökre, kicsit az az érzés lett úrrá rajtam, hogy ez a rész talán izgalmasabb, mint maga az előadás. De mivel néző vagyok, s nem színész be kell érnem azzal, amit láttatni hagytak. És csak remélem, hogy egyetlen jó rész sem került a süllyesztőbe.

Azt hiszem a következő pár mondattal elvágom magam alatt a fát, de ha már eddig eljutottál, drága olvasóm, akkor már úgyis mindegy. Neked is, nekem is. „A Zéró nem egy olyan előadás, amiről szívesen olvasnék. A Zérót látni kell.” – foglalta össze az egyik néző a beszélgetés során. Sok részletet kiemelhetek belőle, sok minden kritizálható, sok minden lehetne másképp. De ez az előadás talán arra született, hogy abban a másfél órában ne unatkozzunk, ne keressük az élet értelmét, hanem csak feloldódjunk, nevessünk, búsongjunk, vagy ami éppen jól esik.

A fényképeket Kiss Gábor készítette.