„Megint lekéstem a buszt.

És elfogyott a tej

A sofőr elaludt

És kevés lett a hely.

Nem szabad feladni.

Örülj, ha van álmod.

Harcolni kell érte

Jobb lesz, ha kivárod.”

(Lotfi Begi x Roy feat. Kollányi Zsuzsi – Ég veled)

Ez a kis dalrészlet nagyon szépen leírja, mit jelent Kolozsváron élni, milyen nehézségekkel kell nap mint nap szembenézni, és hogy miért is csináljuk mégis; miért kelünk fel reggelente és nézünk farkasszemet a mindennapi kellemetlenségekkel. Mert harcolni kell az álmokért.

Már lassan egy hónapja tekinthetem otthonomnak Kolozsvárt, ezt a hatalmasnak tűnő metropoliszt. Először akkor varázsolt el, amikor tavaly itt töltöttem egy hétvégét az egyetem bemutatóján. Egyik este kint sétáltunk a Mátyás király téren, ahol éppen fel volt állítva a színpad. A Hara nevű zenekar játszott, és bár román zenéket dübörögtettek, engem megfogtak az egyik dalukkal. Így szólt a refrén: „Ne vedem la Cluj”. Akkoriban elég stresszes voltam a nyelvvizsgám meg a tizenkettedik osztállyal járó állandó problémák miatt. De akkor ott felnéztem az égre, magamba szívtam a szeptemberi hideg levegőt, és szabad voltam. Azon az estén éreztem először, hogy nekem igenis itt a helyem.

Most pedig itt vagyok, és másképp tekintek az egész világra. Néhány hét alatt sikerült kiismernem a belvárost, megtanulnom a buszok menetrendjét, és rájönnöm, hogy a kutyák után az ember második legjobb barátja a Google.

Az elején nagyon féltem. Hátrahagytam a családomat és a legjobb barátaimat, hogy elinduljak felfedezni a kincses Kolozsvárt. Az érkezésem előtti éjjel nem sokat aludtam. Ijesztő volt a gondolat, hogy egyedül leszek egy óriási városban. És mivel bentlakásba költöztem, attól is tartottam, hogy milyenek lesznek a szobatársaim. Tudtam nagyon jól, mire vállalkozom, én mégis ezt választottam, mert ki akartam lépni a komfortzónámból. Nem akartam a szülővárosomban maradni, mert szabadságra és új kalandokra vágytam. Ez persze nem jelenti azt, hogy végleg elhagynám Marosvásárhelyt. Nagyon szeretem, hiszen otthont és gyerekkort adott nekem. Ma a biztonsággal definiálnám.

Kolozsvár pedig maga az élet. Mindig történik valami. Itt nem lehet unatkozni. Már ez alatt a szűk egy hónap alatt rengeteget fejlődött a személyiségem. Mert igenis ehhez fel kellett nőni. Szükség van türelemre, hogy kiálljuk azokat a hosszú sorokat a titkárságon meg a KMDSZ-nél. Szükség van megértésre, hogy ne vesszünk össze a szobatársakkal minden apróságon; kitartásra, ha netalántán mégsem tudunk vonattal hazamenni, és hirtelen meg kell találnunk a Fany buszmegállóját. Talán a leginkább higgadtságra van szükség arra az esetre, ha bajba kerülnénk és kiderülne, hogy épp Bukarest felé tartunk a vonattal. Na, olyankor semmiképp nem szabad pánikba esni. Igen, ez megtörtént. Kalandra vágytam? Megkaptam. De igazából nem bánom, mert tanultam belőle, és kiderült, hogy elég jól „deszkurkálom magam”, ahogy azt mondani szokták. És végül, de nem utolsósorban, egy kis fittség sem fog rosszul a napi tízezer lépés megtételéhez.

Ha nincs sok csomagom, akkor nagyon szeretek sétálni Kolozsvár utcáin. Főként hazafelé az egyetemről. Olyankor beteszem a fülhallgatót, és legalább tízszer lejátszom az éppen legjobban tetsző dalt. Erre máskor nem igazán van lehetőség, hiszen legtöbbször van velem valaki. Ha pedig hazaérek, neki kell kezdenem a napi teendőimnek. Voltak már igazán nehéz napjaim, amikor enni sem volt időm. Minden hétvégém zsúfolt a különböző táborok és programok miatt, úgyhogy pihenni nem sok alkalmam marad. Nem szoktam megkönnyíteni a dolgom olyan életbölcsességekkel, hogy „ne vállald túl magad”, ezért hát megérdemlem a sorsom, de nem bánom. Szeretek itt lenni, bár néha nagyon hiányzik az otthonom.

Szeretem ezt a pörgős életet, szeretek jönni-menni, és szeretem az egyetemet. Biztos vagyok benne, hogy lesznek még nehéz napjaim, de igyekszem mindig mindenben a pozitívumot keresni. Nem vagyok egyedül egyáltalán, és ezt úgy értem, hogy tényleg számíthatok a körülöttem lévőkre. Sikerült barátokra lelnem, és talán ez a legfontosabb. És hogy sikerült-e megtalálnom a helyem Kolozsváron? Abszolút. Mit hoz a jövő? Három év múlva megmondom. Addig is hiszem, hogy jó úton járok.