„Mi leszek, ha nagy leszek?” – merül fel a kérdés a legtöbb végzős fejében. Pont ebbe a verembe estem bele én is, és nem tudtam választani. Bárkinek, aki most végzős vagy végzős lesz és ilyesfajta gondolatok jutnának eszébe, üzenem, hogy ne csüggedjen, idővel minden szép lassan kialakul.

A Báthory-líceum kiadványszerkesztői szakosztályának végzőseként ötleteltem azon, mi is legyen belőlem. Egy dolgot biztosra tudtam: szeretnék egyetemre járni. Aztán nehéz döntések közepette a Babeş–Bolyai Tudományegyetemre esett a választásom, a digitális médiára. Hogy miért pont ide? Egyszerű, a nevében is benne van az, ami engem igazán érdekelt: digitális. A szak olyasmit ajánlott, ami nekem nagyon tetszett első perctől kezdve: web- és grafikadesign. Mindig is vonzott az órák hosszat számítógép előtt ülés és a weblapok sorozatának szerkesztése is. Csak úgy tudtam elképzelni magam, hogy a kreativitásomat használva olyan dolgokat építek fel az interneten, amelyeket az emberek szívesen megnéznek, szívesen elolvasnak.

Itt kezdődik a történet balszerencsésnek hitt része. Az eredményhirdetés napján kiderült: nem jutottam be oda, ahova jelentkeztem. Csalódás volt, hogy nem csinálhatom azt, amit szeretek. De következzen a B terv: az újságírás, ugyanazon az egyetemen. Nem tudtam, mi lesz velem, mi leszek, ha nagy leszek. Kicsit irtóztam is tőle, leszek-e elég jó, fogom-e szeretni? Soha nem gondoltam volna, hogy újságíró leszek. Minden annyira rosszul indult számomra, már teljesen elment a kedvem az egyetemtől is. Nem akartam menni sehova, csak otthon ülni és gondolkodni azon, hogy most akkor mi és hogy lesz.

Az évnyitó napján csak néztem az épületet, és úgy éreztem, nem ott vagyok, ahol lennem kell. El kellett teljen egy kis idő, hogy rájöjjek, fölösleges volt az aggodalmam. Soha nem tévedtem ekkorát. Előítéleteket szőttem, és úgy állítottam be ezt az esetet, mintha minden ellenem szólna.

Első héten nem igazán ismertük egymást, így régi líceumos osztálytársam mellé ültem. Napról napra kezdtek kialakulni a csoporton belüli barátságok, véget ért az első szeminárium, az első kurzus, és minden kezdett lassan érdekesre fordulni. A hétvége felé már-már kezdtünk összerázódni. A tanárok nagyon kedvesek voltak, és odafigyeltek arra, amit mondtunk. Innen kezdve már minden gördülékenyen haladt. A csoporttársaim megismerése hatalmas élmény volt, felidézte gyermekkori emlékeimet, az első osztályt, a líceumot.

Hogy még jobban megismerjük egymást, tanáraink médiatábort szerveztek, mint minden évben. Itt nemcsak az elsőéves hallgatók voltak jelen, hanem a másod- és harmadévesek is. Torockó teljesen megváltoztatta a véleményem mindenről. A Székelykőt megmászva beszélgettünk tanárainkkal, volt diákokkal, akik már nagybetűs életüket élik a szakmában. Az új információk meggyőztek arról, hogy nem szeretnék ettől a társaságtól és ettől a szaktól megválni.

Megtanultam: soha ne ítéljek előre valamivel kapcsolatban, amit nem ismerek. Ez az én szerencsés balszerencsém, amit most már sosem fogok megbánni, és ha vége lesz, .hiányozni fog

fotó: unsplash-logoBrendan Church