Egyetemista életem része a mindennapi kétlejes keserű kávé, a már számomra is unalmas nyavalygás, ha néha tanulni kell, a beletörődő „ebből biztosan megbukok” mondat, és egy kismanó is, aki széppé teszi ezt a felsorolást.

Nem, nem saját gyerek… Zágonra és göndör kis fürtjeire az interneten találtam rá egy hirdetésben, amelyben dadust kerestek a szülei. A hirdetés frappáns kis megfogalmazása magával ragadott, és bár nem teljesen határozottan, mindent elkövettem, hogy én tölthessem be a felvigyázó szerepét. Azaz írtam az édesanyjának. Egy találkozót megbeszélve nálam már csak a szüleim voltak izgatottabbak: „Na de Orsi, az egy gyermek!” Hát igen… Ők valahogy nem láttak engem bébiszitter szerepben, titokban reménykedem, hogy ennek semmi köze ahhoz, hogy engem is gyermeknek látnak még.

A megbeszélt találkozó a vártnál jobban alakult, a szülőkkel megtaláltuk a „közös hangot”, a kis bogyóval viszont nem sikerült ismerkedni. Zágon az első napon úgy átnézett rajtam, mintha valóban senki sem látogatta volna meg őt. Láttam, mennyire fontos dolga van, egyértelmű volt, hogy a kis játéklabdák kiborítása nem tűr halasztást, ezért nem vettem zokon. Na meg persze sokat segített az anyukája biztatása: „a testvérekkel is így megy a dolog”.

Azóta két hónap telt el. Zágon újabb és újabb meglepetésekkel szolgál: elsőként elaludt az ölemben, aztán kibírt velem egy oltást követő napot, reggelente kávét főz nekem az anyukájával, és most már nem csak, hogy észrevesz, de talán örül is nekem. Semmi kétségem afelől, hogy különleges kisfiú, határozott, és tudja, mit akar, most éppen azon dolgozunk, hogy megossza velem: mire gondol a baba?

Többször megesett már, hogy arra eszméltem fel: már több perce, hogy meredten bámulom, és biztosan furának tűnök a szemében. Ám az a nagy harci helyzet, hogy ő az, aki igazán elgondolkodtat. Bármit megtennék, hogy belenézhessek a kis fejébe és megértsem: mit jelent az, amikor gügyögve magyaráz, vagy csak simán kiad magából minden hangot, aztán végzi a dolgát, amikor több percen át hatalmas szemekkel figyeli a tömegközlekedést olyan kis értelmes arccal, hogy én ilyet egyetemen még nem láttam, ha felhúzza az orrát és kötekedést szimulál, és mit abban az esetben, ha nevet, fülig ér a szája, akár csak egy mesefigura láttán is.

Igaz, ami igaz, szívesen beszélném a spanyol vagy a kínai nyelvet. De a babanyelv az, ami számomra mindig a legkülönlegesebb lesz. Ezt pedig a kis bogyó tanítja. Köszönöm, Zágon!