Otthon

 

Vannak, akik megkapják a borús napokban is a szépséget, de engem az ilyen idő csak elmélkedésre késztet. Eszembe juttatja például azt, hogy egy-két éve még boldogan tértem haza esőben az iskolából, boldogan pancsoltam, áztattam magam kutyáim társaságában. Eszembe juttatja azt, hogy ezeken a hideg napokon édesanyám meleg palacsintával várt, amelyet kedvem szerint kenhettem össze finomabbnál finomabb lekvárokkal.

Kolozsváron nem várnak sem a kutyáim, sem a finom palacsinta, csak a hideg szoba és a kisboltból vásárolt zacskós leves. Esténként mindig megpróbálkozok egy finom kakaóval, de valami mégsem az igazi: hiányzik belőle az az anyai szeretet, amelyet még 18 éves koromban is megkaptam édesanyámtól. Az én kakaómban csak egy átlagos csokis ízt érzek, mintsem egy édes, melengető érzést. Kezembe fogva a csuprot, hiába lépek be a nappaliba: ott édesapám nem vár hahotázó vicceivel, nem ölel át, és nem csipdesi meg arcomat pirosra. Csak a négy rideg fal fogad. Aztán letelepedve kényelmes kanapémra, testvérem nem rohan hozzám csipkelődő megjegyzésekkel, nem tárja fel szüleim előtt legféltettebb titkaimat, nem gúnyolódik velem azzal, hogy milyen ázott vagyok.

Hétvégenként bulik sokasága hívogat csábítóan, csütörtök estétől vasárnap reggelig, így majd nyomott, fáradt arccal kezdhetem meg heti tevékenységeimet. Ilyenkor nincs senki, aki szobafogságba küldjön, nincs senki, aki aggódva hívogasson éjszaka akkor, amikor a buli java folyik, vagy amikor borocskámat kortyolgatom. Ilyenkor nem kell veszekednem senkivel, hogy „de anyuuu, még mindenki táncol”, nem vár otthon ébren, nem szid össze egy árva lélek, s nekem sincs kinek visszavágnom egy arcátlan mondattal vagy szóval.

otthon kep1

Ezek azok a dolgok, amiket mindig is utáltam. És nem szerettem Szováta szürkeségét, azt, hogy mindig ugyanarra a helyre mentünk, az egyszerű embereket, most mégis sóhajtok. Már tudom, hogy bármit megadnék, ha újra ezeket átélhetném. Hiányzik sárgombocót gyúrni és azzal a fehér falat dobálni, majd megbüntetve, mérgesen üldögélni. Hiányzik az, hogy éjjelente nem hívogatnak szüleim, hogy nem dorgálnak, szidnak meg amiatt, hogy késő estig kint maradtam. Hiányzik Szováta, a természet, az unalmas emberek, azok a hétköznapok, amikor semmi gondom nem volt azon kívül, hogy kiszemeltem nem szeret engem viszont. Kolozsváron nem várnak azzal a hatalmas szeretettel, ahogy az én két bolondos, bajkeverő kutyám, itt már nem ugranak az ölömbe és nem tépik össze minden felsőmet. Régebb testvérem gonoszkodásai voltak a legelviselhetetlenebb dolgok, most viszont akarom, sőt követelem azt, hogy valaki belém kössön és egy hatalmas vita kerekedjen abból, hogy ki kinek vette el az újonnan beszerzett ruháit. 18 évesen még legyintettem, csúnyán a szemükbe mondva, „alig várom, hogy  elmenjek, meglátjátok, félévente egyszer fogok hazajönni”. Most pedig, ha tehetném, el se jönnék. És akárhányszor hazamegyek, boldogan futok szüleimhez, és mindazok a dolgok, amik azelőtt idegesítettek, már boldogsággal töltenek el.

A visszaindulás napján, akárcsak egy kisgyerek, édesanyám védő karjai közé bújok és magamba fojtva szomorúságom őt nyugtatom. Ő féltő szívvel ellenőrzi le azt, hogy mindenem megvan-e. A kocsi ajtajának becsukódása után eszmélek rá mindig arra, hogy egy újabb csodálatos hétvége eltelt, s integetve, már-már kiesve a kocsiból veszek búcsút szüleimtől és állatkáimtól. Kolozsvárra érve az üres lakásban tudom, hogy soha nem lesz már olyan, mint régebb, nem leszek ott, amikor anyukám munka után táncba és éneklésbe kezd. Nem leszek ott, amikor édesapám furcsálló szemekkel végignéz feleségén, majd hangos nevetésben tör ki. Nem leszek ott, amikor anyukám játszik a kutyákkal, és legviccesebb kacagását hallatja meg a világgal. Már csak apró morzsákat kaphatok ebből az életből, és ez döbbent rá arra, hogy milyen rossz is felnőni.