Amióta az eszemet tudom, besegítek a házimunkában, építkezésekben, bármi másban, ha kell. Édesapám belsőépítész, és már kiskoromban az a szerencse ért, hogy segíthettem annak a háznak a felépítésében, amelyben ma is lakunk. Bár az évek során a lelkesedésem az építészet iránt egyre fakult, a munkát mind a mai napig nem ítélem el, sőt szeretem.

13-14 éves koromtól minden nyári szünetem munkával telik, ezáltal (gondoltam akkor) én is olyan vagyok, mint a felnőttek. Volt egy-két hetem, amit „szabadságnak” vettem ki a nyárból, amikor táborba mentem vagy egy fürdőhelyre. Néha kicsit azt éreztem, hogy kimaradok néhány jóból, amiket azok, akik nem dolgoztak az én koromban, megéltek, cserébe viszont olyan baráti kört tudtam kialakítani, amelynek tagjai szintén fiatalon sokat dolgoztak, így mindig ugyanakkor voltak szabadok, amikor én. Később, ha jól emlékszem, 17 évesen, alkalmam volt iskola mellett is dolgozni, legtöbbször hétvégeken, de az is előfordult, hogy közvetlen iskola után ugrottam be munkába. Egy helyes kis terasz volt ez, amely kibérelhető belső térrel és asztalokkal rendelkezett, az emeleten pedig pingpong- és billiárdasztalok sorakoztak. Először csak pultos voltam, később már pincérként is részt vehettem a keresztelőkön és egyéb eseményeken. Nem volt rossz tapasztalatszerzés, de rengeteg negatív emlékem született a helyről, sajnos a fizetés sem felelt meg az elvárásoknak. Az a nyár sem volt más, mint a többi, ahogy a suli véget ért, rögtön mentem vissza építkezni tovább.
A következő évben nem dolgoztam iskola közben, viszont az akkori szünidőm volt az egyik legizgalmasabb. Sikerült felvételt nyernem egy biztonsági felügyeletes céghez, amely kifejezetten fesztiválokkal foglalkozott. Ezáltal a legtöbb fesztiválon ott lehettem (Untold vagy Electric Castle). Igaz, munkásként, de ott voltam, és pénzt is kerestem vele, nem is rosszul. „Biztonsági” pályafutásom a Kolozsvári Magyar Napokon ért véget, az volt az utolsó hetem, amit náluk dolgoztam. Közeledett az érettségi vizsga, majd sikerült, és újabb nyár várt rám, de én nem tudtam még, mihez kezdjek vele. Július elején mégis sikerült eljutnom egy konyhához, ahol szakácssegédként alkalmaztak. Nem is akármilyen konyha volt ez, hanem egy hagyományos japán konyha, ahol megtanultam szusit készíteni. Remek tapasztalat volt, és szerettek is ott engem. Mivel érdekesnek találtam, rendkívül hamar megtanultam mindent, amit csak lehetett, és ez a fizetésemen is meglátszott, csupán 2 héten belül emelést kaptam. Közben jött az értesítés, hogy bejutottam egyetemre, így szeptember végén ott kellett hagynom a konyhát és a már jól megismert kollégáimat. Ezután rájöttem, hogy egyetem mellett nem is olyan egyszerű megfelelő munkát találni, hogy az órákra is bejussak, és egy kis pénzt is kereshessek közben. Az persze nálam szóba sem jöhetett, hogy úgy járjak egyetemre, hogy nem dolgozom közben. Így egy kis szerencsével elmehettem egy állásinterjúra a Kolozsvári Állami Magyar Színházhoz, ültető posztra (ő az, aki megmondja, hova szól a néző jegye). Azóta is ott dolgozom, és remekül be tudom osztani az időmet, arról nem beszélve, hogy újabb tapasztalatot szereztem, és remélem, még fogok is.
Mit szerettem volna ezzel mind elmondani? Csak azt, amit én már személyesen is megtapasztaltam:

sose szégyelljük a munkát, sőt legyünk büszkék rá.

Igenis fontosnak tartom, hogy a fiatalok idejében elkezdjenek dolgozni, így sok tapasztalattal gazdagodnak, amit biztos felhasználhatnak majd a jövőben. Fontosnak tartom már csak azért is, mert ha dolgozik, akkor kicsit önállósul a fiatal, és megtanulja a pénz értékét és súlyát. Igazán csak ez a tapasztalás készít fel a valós életre, arról nem is beszélve, hogy minél több pénzt keresel magad, annyival kevesebbet kell a szüleidtől elvenned. Tiszta haszon mindenki számára.