Így történt, hogy beleestem a teljesítménykényszer csapdájába. Mindig a lehető legjobb eredmények elérésére törekedtem, minden szituációban, amiben arra lehetőséget láttam. Szeretet- és önbizalomhiányos, maximalista fiatalként azt hittem, hogy az eredményeim, vagyis a számok, amelyeket kapok egy-egy feleletre, dolgozatra, vizsgára, meghatározzák majd az én értékem is. Úgy véltem, minél több oktató jellegű, sulin kívüli tevékenységben veszek részt, annál több tudást szerzek, így értékesebb, hasznosabb, elfogadhatóbb és ezáltal szerethetőbb is leszek. Szánalmas, hogy az oktatási rendszerünk azt
hangsúlyozza: a jó eredmények érdemelnek csupán jutalmat, elismerést, az olyan ember lesz szerethetővé, aki teljesíteni is tud. Hiányát érzem a nem a jegy a minden hangsúlyozásának. Persze, itt nemcsak a tanárok ludasok, a szülők is. Azok, akik erőltetik és mindig elvárják a mérce feletti eredményt a gyermektől. Sőt egyesek néha úgy, hogy ki sem mondják, inkább a bőröd alá másznak és csak éreztetik. Persze, egyértelműen jó szándék vezérli őket, hiszen tudniillik a kitűnő eredmények jó megélhetést biztosító szakmai pályát
sejtetnek. Az pedig anyagi biztonságot és kényelmes életet. És így tovább. De biztos ez? Biztos ezt vetíti felénk a világ? Azt biztosan tudom, hogy nem vagyok egyenértékű a rám aggatott számokkal. A tanárok értékelése nem terjedhet ki az egész emberi mivoltomra, személyiségemre. Talán még magára az adott tananyag ismeretére sem, amelyből a számmal való megbélyegzés történik. Mégis azt tapasztalom, hogy sokan ebben a helyzetben vergődnek, igyekeznek minél aktívabbnak lenni. Miért? Azért, hogy majd az önéletrajzuk visszautasíthatatlan legyen. De akkor mégis mitől függ, hogy mennyit érek Keresztény megközelítésben azt tudnám mondani, hogy senkinek nem kell megfelelni, egyedül Istennek. De talán még neki sem. Mert Ő azt állítja magáról, hogy szeret, akármilyenek is vagyunk, és úgy szeret, ahogy senki más nem tud szeretni. Világi szempontból megközelítve pedig emberek, tárgyak, sikerek vagy eredmények, talán még jó vagy rossz cselekedetek sem határozhatják meg értékünket. Mert nem mondhatjuk, hogy valaki értékesebb, mint a másik.
Ott belül, emberi méltóságunkban egyformán vagyunk értékesek. Szerintem azért, mert mindenkiben ott van egy
legerősebb jó, amiről mit sem tehet, az ott van, mert ilyenek vagyunk mi, emberek. Ez a jó pedig a szeretet képessége és az, hogy minket is lehet szeretni.