Manapság okostelefonjaink napi használata egyfajta életszükségletté vált számunkra, hisz korosztályunkból nem sok ember lenne képes kibírni egy teljes napot az eszköz használata nélkül, vagy ha mégis, akkor valószínűleg elvonási tünetei lennének. Nem csoda tehát az, hogyha sikerül is kibírnom telefonozás nélkül pár órát, már úgy érzem, hogy valami nagyon komoly tettet hajtottam végre. Nem könnyű feladat, mert az unaloműzésre néha nehéz elképzelni hatékonyabb dolgot készülékünk nyomogatásánál. Mindenkinek a saját dolga, hogy napi szinten mennyit használja eszközét mindaddig, amíg nem befolyásolja vele környezetét. Sok esetben viszont azt tapasztalom, hogy egyeseket már annyira hatalmába kerített a mobiljuk, hogy az utcán való sétálás közben sem képesek leszakadni róla. Ezt viszont már nehezebben tudom megérteni, mert ilyenkor egyesek nagyon fura élőlénnyé, úgynevezett telezombivá alakulnak, akiket egyáltalán nem zavar, ha véletlenül valakit lelöknek a járdáról, csak félig felemelik a kezüket bocsánatkérés gesztusaként, nehogy egy pillanatra is le kelljen vegyék a szemüket egyik ismerősük rettentően érdekes Insta-sztorijáról. A telezombivá való átalakulás első jele lehet, hogy valaki egy kocsmai beszélgetés közben is folyamatosan a mobiljával foglalkozik. Ez az átalakulási folyamat viszont egyáltalán nem visszafordíthatatlan. Ha ismerősünkön ennek a jeleit tapasztaljuk, próbáljuk meg minél hamarabb kiszabadítani a készülék rabságából.
Az előbb leírt esetek még csak a kisebbik problémát jelentik, az igazán nagy bajok ott kezdődnek, hogy egyes buszsofőrök még vezetés közben is a Facebookon lógnak, ezzel veszélybe sodorva saját maguk és utasaik életét. Ehhez úgy gondolom nem kell semmit hozzáfűznöm, nem hiszem, hogy bárki ezt elfogadhatónak tartaná.
Összességében úgy gondolom, hogy az okostelefon önmagában egy hasznos eszköz, ami sok esetben képes megkönnyíteni az életünket, rajtunk múlik, hogyan és mennyit vesszük igénybe, csak arra az egyre kell ügyelnünk, hogy soha ne legyen belőlünk telezombi.

fotó: ROBIN WORRALL

Amúgy te valóban rám figyelsz, ha szeretnék neked mondani valamit? Vagy csak próbálsz úgy tenni, mintha tökre érdekelne a sztorim? És nekem sikerül-e úgy figyelnem rád, ahogyan az neked megfelel? Minap nevetve szól hozzám a barátnőm: lekötelezném, ha visszavennék a tempóból, alig tud követni. Ennek következtében elkezdődött az önmegfigyelés, és rájöttem, néha tényleg hajlamos vagyok a korábbi beszédstílusomhoz viszonyítva gyorsabban ledarálni a mondandómat. Manapság sokszor azon kapom magam, hogy úgy beszélek, mintha attól tartanék, nem tudom majd lezárni a gondolatmenetet. Elmerengtem a dolgon, s egyértelművé vált, azért parázom, mert sokszor valóban nem tudom. Arra vagy kíváncsi, hogy miért? Mert lelkesen a szavamba vágnak. Úgy, ahogy bizonyára olykor én is mások szavába vágok. De tényleg csak olykor, na. Annyira türelmetlenül várjuk a végszavakat, mint a jelzőlámpa zöld színének felvillanását. Gyakran érzem, s rossz néven is veszem, hogy egyre kevesebben figyelnek igazán arra, amiről a köreikben szó van. De ami ettől jóval aggasztóbb, hogy talán rám is igaz, az én figyelmem is egyre felületesebbé válik, szelektál. Rengetegszer van olyan érzésem, hogy az, akivel beszélgetek, tűkön ül, alig bírja kivárni, hogy levegőt vegyek és átvehesse a stafétát, beékelve egy „bezzeg-történetet”. Amúgy az is elképzelhető, hogy teljesen másfelé szeretne kanyarodni, s az eredeti témától mielőbb szeretne eltérni. Ilyenkor sikeresen elválnak az útjaink, szerencsésebb esetben csak képletesen. Nekem meglehetősen hiányoznak a tekintetek. Nektek feltűnt már, hogy egyre ritkábban nézünk egymás szemébe? Ráadásul ha valaki bátorkodik megtenni, nyomban képesek vagyunk zavarba jönni. Mi lehet az oka? Fáradtság vagy érdektelenség? Miért ficánkolunk a beszélgetés alatt, miért nyomkodjuk még ekkor is a telefonunkat, miért van olyan érzésünk, hogy miközben a partnerünk beszél, a világ elszalad mellettünk? Talán mert a szükségesnél eggyel több dologra összpontosítunk egyszerre. Egyre következetesebben adagoljuk a figyelmet, mint műanyag dobozkáinkba az ebédet, amit szintén nem együtt fogyasztunk majd el. Pipa.

 fotó: https://www.huffingtonpost.com/larry-kim/multitasking-is-killing-your_b_9821244.html?guccounter=1