Felfedezetlen „tájak”: a könyvtár
Amikor már harmadszor is megszólalt az ismerős dallam, végre realizáltam, hogy mégis csak kedd van, és kipattantam az ágyból. Már a fogaimat sikáltam eszeveszetten, amikor belém hasított a fájdalmas felismerés, hogy ma könyvtárlátogatásra megyünk, méghozzá a Kolozsvári Központi Egyetemi Könyvtárba. Ettől a pillanattól kezdve enyhén szkeptikusan álltam a nap történéseihez.
Szerény reggelim elfogyasztása után (ez az információ még kulcsfontosságú szerephez juthat a történetben) elindultam. A héten először érkeztem időben órára, szóval még kicsit büszke is voltam magamra. Álltam a gyönyörű, szecessziós épület előtt, és elgondolkodtam, miért is nem jártam ide gyakrabban. Pár másodperc múlva fel is ocsúdtam romantikus képzelgéseimből, és nyugtáztam, hogy túl nagyvárosi és bonyolult a rendszer ahhoz, hogy az én szerény, kanadai–amerikai rajzfilmsorozatokban látott és még mindig áhított könyvtárhasználati vágyaimat kielégítse. Szóval, mire ennek a gondolatnak a végére értem, már bent is voltunk az előcsarnokban.
A tágas térben cikázott a figyelmem, majd megütötte fülemet tanárunk búcsúszava, és ezzel átadtam magamat a túrának, amit a nagy olvasóteremben kezdtünk el. Mielőtt bejutottunk volna az ominózus terembe, át kellett szelnünk azt a termet, ahol a könyvek és helyek foglalására és a könyvtárosokkal történő konzultációra van lehetőség. Újra felvillantak emlékek korábbi próbálkozásokról egy-egy könyv megtalálására, amikor a rendszer kifogott rajtam. Végül visszagyömöszöltem ezeket egy fiókba és tovább figyeltem. Aztán csendben beléptünk a nagy olvasóba, és mint egy tiszteletmeneten, a tanuló diákok tekintete végigpásztázott. Ahogy a kezembe nyomták a kijárati ajtókilincset, kissé fura érzésem támadt, mégpedig az, hogy nem is annyira ultramodern ez az épület. A következő megálló még inkább ebbe a gondolatba segített belehelyezkednem, hiszen a könyvlift, ami aztán abszolút nem nevezhető a mai technológia vívmányának, egészen elképesztően antik tárgyként hatott rám. Ezután, a raktárakon végighaladva megkaptam azt, ami hiányzott számomra az olvasókból, a hatalmas polcokat megtömve könyvekkel és különböző kiadványokkal, újságokkal és mindenféle nyomtatott sajtótermékkel, arról nem is beszélve, mennyire kastélyhangulatot eredményeztek az üvegpadlók, ahová beszűrődött az alsóbb szinteken sorakozó könyvek sziluettje.
Bandukoltunk kicsit a kígyózó lépcsőkön és egy konferenciateremben kötöttünk ki, itt jött képbe újra a technika nevű mumus. Kaptunk egy gyorstalpalót az online felület használatából, ami valahogy már nem tűnt olyan nagy dolognak, bár mégis voltak azért kétségeim. Egészen elképesztő volt most már látni és nemcsak hallani arról, milyen hatalmas adatmennyiséget érhetek el online, otthonról. Viszont közben felmerült bennem az ijedtség is, hogy hová vezet, ha mindent elérhetek úgy, hogy ki sem kell lépnem a házból és nem is kell ténylegesen könyvet fognom a kezembe. Nem lehet elmenni amellett sem, hogy ez micsoda óriási segítséggel és előnnyel jár nagyon sok korosztály számára, persze ha ki tudják okoskodni, hogy mi is a belépőjükhöz tartozó jelszó, amivel elérhetik ezeket a felületeket. Ennek a kérdésnek a megfejtése is folyamatban van, a magam részéről.
Az online tér mélységeiből kilépve, az utolsó állomás következett. Egy olyan olvasóterembe kukkanthattunk be, ahol sajtóanyagokat lehet tanulmányozni. Egész hangulatos az atmoszféra az 1800-as évekbeli különféle anyagok közt. Ezért is lettem hirtelen nagyon mérges magamra, amikor a bizonyos szegényes reggelim mintegy dörömbölni kezdett odabentről, lehetetlenné téve az élvezetet, amit az érzékeny hírlapok forgatása nyújtott. Két tanulságot is sikerült tehát levonnom a nap során. Az első, amit megannyiszor hallottam az eddig eltöltött félév során, hogy a lehetőségeket igenis használjam ki. A második pedig, hogy egy banán, attól, mert gyümölcs és egészséges, nem fog elegendő energiát biztosítani egy felfedezőúthoz.
