Sok olyan lehetőség adódik az életben, amit nem szabad kihagyni. Az embereknek nem mindig van kedvük ott lenni egy eseményen, elmenni bulizni vagy hasonló. Nekem sem mindig volt kedvem, de visszagondolva rájöttem, hogy talán kár volt nem élni minden alkalommal.
Sokszor előfordult velem: úgy vállaltam el egy feladatot, hogy fogalmam sem volt, hogyan fogom teljesíteni. Mégsem szoktam megbánni az elhamarkodottnak tűnő döntéseket, mert mindig sikerül véghezvinnem azt, amivel megbíztak. Emiatt nehezen tudom elfogadni, ha valamit képtelen vagyok megoldani, és a küzdésemnek a legtöbb alkalommal meg is lesz az eredménye.
Ma fekete harisnyát húzok és a fekete posztókabátom veszem fel. Nagymama töltött káposztával vár. Ilyenkor különösen szép a temető, csendes és suttogással teli. Mindenki imádkozik.
Nekem máskor is hiányoztok, csak ilyenkor egy kicsit jobban…
Úgy emlékszem rátok, ahogy mosolyogtok. Emlékszem, amikor kicsi voltam, dédimama újságpapírból göngyölt tölcsért, és színes pufulecet töltött bele, úgy engedett utunkra, és emlékszem dédike vicceire, aszalt szilvájára, a szép rózsáira.
Most nálatok terebélyes a diófa, és kúszik a szőlő, a kutatoknál lévő fán terem a legfinomabb alma, de nem nyílnak a rózsák többé.
Emlékszem, dédike, amikor utoljára elbúcsúztam tőled, megöleltél. Még évek múltán is fel tudom idézni érintésedet. De nekem nem a búcsúzkodó öreg nagyapó vagy, nekem az vagy, aki a méhek közt védőruha nélkül járkált vagy aki a kispadra kiülve várt ránk. De egyszer csak fekete ruhás idegenek pusziltak meg s mondták: részvétem. Nem akartam a koporsó mellett állni, nem akartam minden idegent megpuszilni, csak azt akartam, hogy mint rossz álomból, végre felébredjek.
Kaputok előtt már üres a pad.
Sokáig féltem bemenni a felújított házatokba, mert nem tudtam, milyen lesz, ha a félhomályban dédimama nem sürög a konyhában és tata nem ül a tévé alatti fotelben.
Zavaros érzés, nem is szoktam a régi házatokba járni. Sokszor úgy érzem, ott vagytok velünk.
Az egyik évben a család nagy része egyszerre tudott kimenni a temetőbe. Kinyitottuk a kertkaput, a legkisebbek szaladgáltak, a nagyobbak játszottak velük. Aztán közösen mondtuk el a zsoltárt nagytata vezénylésével. Olyan volt, mintha kiülnétek a sírra, s onnan figyelnétek mosolyogva, csendesen, könnyes szemekkel, hogy hogy megnőttünk, s hogy eltelt az idő. Hamarosan üknagyapák és üknagyanyák lesztek. De ne féljetek, csak azt fogjuk elmesélni rólatok, amikor mosolyogtok…
Remélem, ezt az újságlapot, amire gondolataim nyomtatták, egyszer majd egy dédike felgöngyöli, s édességet tölt bele dédunokájának.
Bizonyára feltetted már magadnak ezt a kérdést, amikor randira, sörözni, bandázni, esetleg egyetemi előadásra vártak. Vagy, ami még jobb: az összesre egy időben. Na de lehet-e jó döntést hozni, ha nagyobb a programkínálat? És ha igen, hogyan tegyük azt?
Fiatalként, egyetemistaként számomra az időbeosztás igazi kihívás. Néha pontosan azzal vesztegetem a perceket, hogy azon filózom: érdemes-e választani két esemény közt, részt venni az egyiken a másik árán? Vagy azon a frappáns kis szövegen agyalok, ami ne legyen sértő, de magyarázatot adjon például egy randimeghívás elutasítására.
Az emberek egy része bátornak tart, a másik fele pedig őrültnek, amiért egyedül vágtam bele egy rövid londoni túrába. Szerintem valahol a két véglet között állok, úgy közepetájt. Szükség van egy kis vakmerőségre az utazáshoz – de jobb, ha előbb utánanézel néhány dolognak, hogy útközben ne vesztődj el, mint ahogy az velem történt.
