emlékek

Az utolsó Gaudeamus

by Bartok Barbara | 2019. 06. 12. | Az utolsó Gaudeamus bejegyzéshez a hozzászólások lehetősége kikapcsolva | Kivetítő,Slider |

Reggel fél hét. Legújabb rutinom szerint gyomorgörccsel ébredek. Ma viszont minden olyan más. Nem a koleszban aludtam. Ja, igazából nem is nagyon aludtam. Körülbelül két órával ezelőtt még a kád szélén ücsörögtem, térdig felhúzott pizsamanadrággal. Mikor lenne jobb alkalom a lábam epilálására, mint hajnal négy, miközben telefonbeszélgetésben a másnapi búcsúszöveget írom szaktársammal? Kivánszorgom az ágyból, majd tesóm unszolására felöltözöm. Eszembe jut, hogy szállodában vagyunk, vagyis biztosan finom lesz a reggeli. Ez fanyar mosolyt csal az arcomra, és rohanok is az étkezőbe. Nem megszokott, hogy az egész család együtt tud reggelizni. Főleg nem Kolozsváron.

„Megírtátok a búcsúszöveget? Aludtál? Virslit kérsz? A tojás nagyon finom. A lábad leborotváltad? Körmöd kifestve? Nem láttam a táskádat, megvan?” – nyaggat anya. Ühüm-ühüm, nem kérek, ja-ja – dobom oda válaszul. Két kávé és egy kóla után visszamegyek a szobába. Hirtelen jött pörgéssel állunk neki a készülődésnek sógornőmmel. Sminkeljük magunkat, egymást, nagynénit, nagymamát, közben olvasgatom a szövegemet. Ideges vagyok, boldog, szétszórt, összeszedett, szomorú egyszerre. Tíz perc alatt elkészül a fancy ünnepi smink, jöhet a haj. Azon röhögcsélünk közben, hogy tegnap este együtt sörözött a család az Infinityben. Ott, ahol nem titok, először becsiccsentem Kolozsváron, ott koccintottam a nagyszüleimmel. Az élet különös forgásai.

ballagas5

Göndör hajamat újragöndörítettem. Jöhet a ruha, ami ma valamiért abszolút nem tetszik magamon. Legyintek egyet, leülök az ágy szélére, a cipőmet próbálom felhúzni. Nem könnyű dolog ez most. Tegnap este ugyanis (vadiúj cipőben) kilenc kilométert sétáltam a városban. Hát, feltörte. Minden új cipő feltöri, és én mindig elfelejtem. Hatalmasra dagadt, és ezen az éjjeli (nem)nyugtató (nem)alvás sem segített. Próbálom becsatolni gyönyörű magassarkúm pántját a bokámon. Cuki, kis csontos bokám helyén azonban két nagy elefántláb van. Szeretnék teniszcipőt venni, vagy topánkát, de azt mégsem lehet. Kapnék is anyukától a fejemre, hogy nem vagyok képes kibírni öt-hat órát szép cipőben, a saját ballagásomon.

ballagas4

Szenvedve, de elkészülök. Jöhet még egy kávé, egy kis nyavalygás a családnak, majd taxiba huppanok, és indulok is. A kedves taxisofőr úgy dönt, kicsit meghordoz a városban, de ájdontkér. Megérkezem, most már élőben is elpróbálhatjuk szedett-vedett beszédünket Erikkel. Hamar kiderül, hogy nincs jó híradós akcentusom, nagy nehezen begyakorlom, aztán persze, nem úgy fogom mondani. Jöhetnek a szelfik, képek, bohóckodások a csoporttársakkal, aztán rohanunk is ballagni.

Észre sem veszem, már ott állunk a színpadon, és szól a Gaudeamus. Énekelem, potyognak a könnyeim. Alig vártam ezt a pillanatot, most meg nagyon nem akarok itt lenni. Eddig azt hittem, nem szeretem az egyetemet, sem a csoporttársakat, sem Kolozsvárt, sem a bentlakást, semmit. Most szívszorító búcsút venni tőlük. Próbálok nem sírni, hiszen percek múlva a mikrofonban kell megszólalnom. Eszembe jut, hogy elfelejtettem lefixálni a sminkemet, úgyhogy tényleg nem sírhatok tovább.

Lenézek a közönségre, ott van a család apraja-nagyja. Apraja vagy alszik, vagy rohangál. Nagyja meghatódottan néz engem vagy videóz. Előttük nem sokkal ott ül minden kedves tanárom. Sorra veszem őket, mindenikkel van valami vicces emlékem. Pörögnek a gondolatok az agyamban. Bámulom a közönséget, anyát, apát, a lábamat, hogy még mindig milyen dagadt. Egyszer csak a nevemet hallom, ránézek Erikre, mi jövünk. Elkezdem a beszédemet, majd ijedten tudatosul bennem: annyira bedugult a fülem, saját magamat sem hallom. Ennyit hát a begyakorolt híradós akcentusról. Olvasom tovább, majd mikor felnevet a hallgatóság az első poénnak szánt mondaton, minden idegességem elszáll. Sikerült. Szokásunkhoz híven utolsó percben, de egész jó szöveget hoztunk össze.

ballagas2

Helyemre megyek. Most már jöhet a sírás, az önfeledt nevetés, szomorúság, boldogság viadalának kimutatása. Átélem a ballagásunk minden pillanatát, hiszen tudom, hogy ez az utolsó. Nemcsak utolsó ballagás az életemben, hanem az utolsó pillanat, hogy így együtt vagyunk. Körbenézek a csoporttársaimon: olyan szépek vagyunk. Olyan jól áll az arany. Büszke vagyok magunkra, hiszen úgy gondolom méltóan állunk itt mindannyian.

Megkapom a diplomámat, virágomat, mosolygok a kamerába. Nem sokkal később már a családom gratulál, virággal, puszival, könnycseppel, valami vicces beszólással. Még néhány kép a kölcsönkapott talárban, majd indulhatunk is ebédelni. Végre áthúzhatom cipőmet a topánkára, és most már tényleg semmi nem zavar. Elfoglalom helyemet az asztalfőn, népes családom körében. Itt van majdnem mindenki, aki igazán fontos. Örülök nekik. Ki betegen, ki több ezer kilométert leutazva, ki tanulást megszakítva, itt vannak velem.

Hatalmas csomagokkal, virágcsokrokkal, vérző sebekkel kezemen-lábamon, fodros ruhában érkezem a bentlakáshoz. Elbúcsúztam a rokonoktól, minden visszaállt a megszokott körforgásba. Leülök egy padra, rágyújtok. Folynak a könnyeim, nem tudom pontosan miért. Nem akarom elhinni, hogy vége van.

Emlékeimben mosolyogtok

by Site Default | 2018. 11. 08. | Emlékeimben mosolyogtok bejegyzéshez a hozzászólások lehetősége kikapcsolva | KultúrHaus,Slider |

Ma fekete harisnyát húzok és a fekete posztókabátom veszem fel. Nagymama töltött káposztával vár. Ilyenkor különösen szép a temető, csendes és suttogással teli. Mindenki imádkozik.
Nekem máskor is hiányoztok, csak ilyenkor egy kicsit jobban…

Úgy emlékszem rátok, ahogy mosolyogtok.  Emlékszem, amikor kicsi voltam, dédimama újságpapírból göngyölt tölcsért, és színes pufulecet töltött bele, úgy engedett utunkra, és emlékszem dédike vicceire, aszalt szilvájára, a szép rózsáira.
Most nálatok terebélyes a diófa, és kúszik a szőlő, a kutatoknál lévő fán terem a legfinomabb alma, de nem nyílnak a rózsák többé.

Emlékszem, dédike, amikor utoljára elbúcsúztam tőled, megöleltél.  Még évek múltán is fel tudom idézni érintésedet.  De nekem nem a búcsúzkodó öreg nagyapó vagy, nekem az vagy, aki a méhek közt védőruha nélkül járkált vagy aki a kispadra kiülve várt ránk.  De egyszer csak fekete ruhás idegenek pusziltak meg s mondták: részvétem.  Nem akartam a koporsó mellett állni, nem akartam minden idegent megpuszilni, csak azt akartam, hogy mint rossz álomból, végre felébredjek.

Kaputok előtt már üres a pad.

Sokáig féltem bemenni a felújított házatokba, mert nem tudtam, milyen lesz, ha a félhomályban dédimama nem sürög a konyhában és tata nem ül a tévé alatti fotelben.

Zavaros érzés, nem is szoktam a régi házatokba járni. Sokszor úgy érzem, ott vagytok velünk.

Az egyik évben a család nagy része egyszerre tudott kimenni a temetőbe.  Kinyitottuk a kertkaput, a legkisebbek szaladgáltak, a nagyobbak játszottak velük.  Aztán közösen mondtuk el a zsoltárt nagytata vezénylésével. Olyan volt, mintha kiülnétek a sírra, s onnan figyelnétek mosolyogva, csendesen, könnyes szemekkel, hogy hogy megnőttünk, s hogy eltelt az idő. Hamarosan üknagyapák és üknagyanyák lesztek. De ne féljetek, csak azt fogjuk elmesélni rólatok, amikor mosolyogtok…

Remélem, ezt az újságlapot, amire gondolataim nyomtatták, egyszer majd egy dédike felgöngyöli, s édességet tölt bele dédunokájának.