Sokszor hallhatjuk, hogy mennyit fejlődött a világ az évek során. Mindenki kezében ott van az okos­telefon, szinte mindenkinek van már Face­bookja, Insta­gramja vagy Snap­chatje. Technikailag ez fejlődés, nemde? Talán annak hisszük, de sok dolog változatlan maradt a középkor, még talán az ókor óta. Sokszor ugyanolyan primitívek vagyunk, mint elődjeink. Az emberi gyűlölet mai napig ott él mindenki szívében, pont ahogy a középkorban a hatalom miatt, ahol gyilkoltak is érte, vagy az ókorban, ahol azért versenyeztek, hogy kinek van szebb köve. Ez sajnos mai napig az emberekben van, ugyanaz a gyűlölet, csak más formában mutatkozik meg. Minek hát a sok okoskütyü? Minél okosabbá teszünk egy készüléket, mi annál butábbakká válunk. Telefonjaink lassan mindenre képesek lesznek, számolnak helyettünk, emlékeznek helyettünk, elragadják a társaság, az emberiség szépségét. Valóban fejlődés ez? Fejlődésnek mondható az, hogy a szociális világunk fontosabb a valóságnál? Fejlődés az, hogy nem tudunk úgy leülni egy társaságban, hogy félpercenként ne nyomogassuk azt a telefont? Talán a technika mást igazol, de a fejlődés mindaddig csakis illúzió marad, amíg elmulasztja emberi mivoltunkat.

fotó: unsplash-logorawpixel

Hányszor halljuk ezt nálunk idősebb emberektől, szülőktől, nagyszülőktől, ismerősöktől? Tény, hogy rengeteg dolog megváltozott körülöttünk, és ez nemcsak a technikára vonatkozik, hanem az emberek felfogására is, ami nyilvános életük fontosságának Facebookon, Instagramon való posztolása által nyilvánul meg leginkább. Minden nyaralás, szórakozás vagy éppen bánat pillanatát rögtön meg kell osztanunk a világgal, hogy mindenki láthassa, nekünk éppen milyen jó vagy milyen rossz. Van igazság abban, hogy régen más volt, hiszen ha valaki kicsit furcsább, butácskább volt a másiknál, csak egy kisebb kör tudott róla, de így már a világon szinte bárki megbizonyosodhat róla, hiszen láthatja, amit nyilvánosan közlünk. Régen fontosabb volt a való életben az, hogy személyesen is ápoljuk a barátságokat, egy barátságnak nem az volt a fokmérője, hogy hány instasztorit posztolunk a cimborával. Évről évre, napról napra teret veszít, ami egykor fontos volt. Szerencsésnek érzem magam, hogy egy kicsit részese lehettem annak a generációnak, amely még úgy nőtt fel, hogy nincs telefon, maximum kábeles „földi” változatban, és úgy kerestük meg egymást, hogy igenis elmentünk az illető házához, és ha nem volt ott, az egész környéket bejártuk, míg megtaláltuk – és közben történt velünk az élet, sava-borsa, iskolája. Ezek a pillanatok most már szinte senkinek nem adatnak meg, hála a technikának, az internetnek és az emberek eredendő lustaságának. Ha valaki azt mondta volna négy évvel ezelőtt, sosem hiszem el neki, hogy friss érettségi diplomával a kezemben kicsúszik a számon: bezzeg az én időmben! Őszintén elismerem, és önkritikát gyakorolva megértem azokat, akik „bezzegelnek”. Harminc, ötven, hetven év távlatából elképzelhetetlenül fájdalmas lehet látni, hogy szinte minden, ami számukra fontos volt egykor, feledésbe merül.

 fotó:  rawpixel