Tagadhatatlan, hogy szép és idilli ez a gondolat, viszont nem minden esetben kivitelezhető. Ami az egyes eseteket befolyásolja, az az egyén személyisége elméletben, gyakorlatban viszont sokszor láthatjuk, hogy nem a személyiség, és az a bizonyos „belső hang” irányítja az embert, hanem a szociális nyomás és a családi hagyományok. Míg a liberális Nyugaton semmi sem (szabad) gátolja az önmegvalósítást, szólásszabadságot, véleménynyilvánítási jogot, addig posztkommunista világunkban akaratlanul is hordozzuk az előző rendszer terheit a tudatalatti tulipános ládikánkban. A legtöbb ember azt hozza magával, hogy a biztonság érdekében jobb hallgatni. Ez régen az állam és az igazságszolgáltatás hatalmától, bosszújától való önvédelmet jelentette, de a személyes életre is rátelepedett ez a mentalitás. De mitől tart az, aki fél a hangját hallatni? Röviden a társadalom és a környezete reakciójától. Arisztotelész megállapítása szerint az ember társas lény, és így az együtt, társadalomban való létezés alapszükséglet számára. Ha ezt a gondolatot követjük, akkor rögtön szembe találjuk magunkat az alkalmazkodás igényével. Eddig mint elmélet, teljesen működőképes a felvetés, gyakorlatban viszont néhol megbicsaklik, ugyanis ahhoz, hogy az alkalmazkodás, józan kompromisszumkötés éppen elegendő legyen, egyforma (és inkább magas) szintű érzelmi és értelmi intelligencia kell a közösségbe verődők részéről. Hiba a rendszerben az, hogy erre a szegmensre nem lehet (és ebből kifolyólag nem is szabad) hagyatkozni, mert abból csak annyi maradhat, mint homokra épített faházból vihar után. Képtelenség egy nagyobb, összetett és működőképes társadalmat azonos értelmi és érzelmi intelligenciaszinttel rendelkező személyekből kiépíteni, így az alkalmazkodási vágy sokszor megfelelési kényszerré alakul át, ami a legtöbb esetben egészségtelen. A lét viszont ennél sokkal árnyaltabb és komplexebb. Nem csak ennyi fér bele abba a kategóriába, ami az ember személyiségét és viselkedését befolyásolja vagy kontrollálja. Nagyon fontos helyet foglalnak el az ember elméjében emellett az eszmék, amelyekben hisz. Ez a hősteremtési kultusz alapja is: olyan embert tisztelni és piedesztálra emelni, aki képes saját testi-lelki épségével nem törődve felsőbbrendű célért feláldozni magát, vagy megváltoztatni emberek, esetleg egy egész nemzet sorsát. Az elfogadás érzése utáni áhítozás és az eszmék követése ugyanolyan fontos, néha mégis ellentétben állhatnak egymással. Kérdéses, össze lehet-e a kettőt egyeztetni, hogy egyensúlyban maradjanak? Képtelenség általánosítani, hiszen az egyes személyek igényei eltérőek. Kétségtelen, hogy a külső nyomásra létrehozott fontossági sorrend inkább pusztító az ember lelkében és elméjében, mint építő. Klisé, viszont igaz ebben az esetben, hogy arra a bizonyos belső hangra kell hallgatni. Ha egy ember lelkének az okoz megnyugvást, hogy elfogadják, hogy tartozhat valahova, akkor két lehetősége van. Választhatja, hogy a háttérben csendben meghúzódik, és megtanul teljesen alkalmazkodni a status quohoz, vagy lassan megtanítja magát függetleníteni a negatív visszajelzésektől. Ezzel viszont a ló túlsó oldala is rivaldafényre jut: ha valakinek az okoz belső elégtételt, hogy képes kiállni a véleménye, egyénisége, nagy horderejű döntései mellett, akkor ugyancsak két „ajánlott” opció van: vagy teljes lényével az eszméit követi, vagy lassan megtanítja magát alkalmazkodni bizonyos szituációkhoz – legalábbis addig, amíg nem ad magának okot az önmegcsalatkozásra. Amit bármely választás esetén figyelembe kell venni, az a következményekkel való elkerülhetetlen szembenézés. A saját lelki-mentális egyensúlyunk érdekében kompromisszumot kell kötnünk önmagunkkal, és ezt megismételnünk, amikor csak szükség van rá. Az én olvasatomban ilyen színű volna a közhelyes „vállald fel önmagad” gondolatmagból kisarjadó virág.