Képzeljük csak el: felkelünk reggel, megfőzzük a kávét, reggelizünk, vagyis nem reggelizünk, mert az már manapság nem divat, de minden bizonnyal felkelünk időben (vagy sem), és ha minden jól megy, sikeres felöltözés után elindulunk a valami felé. Van, aki dolgozni. Van, aki iskolába vagy egyetemre, esetleg ezek mellé, de mindenki megy valahova. Bár léteznek már olyan „szolgáltatások”, mint a bicikli, elektromos bicikli, roller vagy a lábak, mégis a buszok, villamosok tele vannak. Ha pedig már tele vannak, akkor azt gondolnánk, ez lehet a legrosszabb. Az, hogy nincs levegő, aztán ennyi. Pedig nem. Nagyon nem. Ha ne adj’ isten felszállunk, és találunk egy parányi kis helyet két kis patánknak, amit a lábunknak csúfolunk, mivel szembesülünk? Elszalad mellettünk egy emberhez hasonlító lény, és leül a csomagjaival egy két személynek szánt helyre. Nyilván úgy, hogy sem az egyikre, sem a másikra, nehogy valaki belépjen az intim szférájába. Hát milyen ez már? Leül szépen a közepére, a kis motyóját maga mellé rakja, és amíg le nem száll, addig csakis az ablak felé bámul, hogy elkerülje a dühös vagy szomorú tekinteteket. Nos, így megyünk egy-két-nyolc megállót, majd mit ad isten, épp egyszerre szállunk le, és mi marad ebből az egészből? Elrontottam a saját napomat, mert felhúztam magam ezen. Na, nem kell félreérteni, nem akartam én leülni, de az anyuka mellettem szívesen leültette volna a kislányát, talán ez volt az, ami piszkálta kicsit a csőrömet.

Ez csak egy a sok közül, de higgyenek nekem, rengeteg ilyen volt, van és lesz. Szomorú és dühítő, de mit lehet tenni? Sokat nem, talán akkor és ott kellett volna megszólítanom. Meg is akartam, de valamiért mégsem tettem. Talán csak lusta voltam, talán megelégedtem azzal, hogy felhúztam magam rajta, és úgy éreztem, ezzel eleget is tettem az ügyért. Holnap úgyis látok majd egy ilyet, majd akkor talán beleszólok.

Addig meg maradok a jól megszokott gondolatokkal a fejemben, a tömegközlekedésről és azokról, akik használják.