Zakuszka

Sapka, sál, esernyő… csak a bepárásodott szemüvegem látszik ki magamból. Erős kínai étteremszag terjeng utánam, a kötött felsőm hamar átveszi, na meg a lobogó hajam… Figyelni még mindig nem tanultam meg, juttatja eszembe a könyvtárban a néni, amikor nem olvastam el rendesen az utasítást.

Szétnézek, nem jön semmi, vágtatok át a piroson, hogy csíkot formál zoknimon a pötty. Le vagytok ****va közlekedési szabályok, emberi normák, ma hosszú napom van – mondom ezt, kedden, szerdán… szombaton.

Budapesten járt az ősz, míg otthon már tél van. Itt járt, s hogy itt járt onnan tudom, hogy kötött sapka van minden fiún, és harisnya minden lányon. Esőben szállingóznak a levelek, s esernyőmet áztatja a csatorna. Végre valamit nem hagytam otthon, bámulok fel a borús égboltra. S hogy kis szobámba toppanék, röpül felém a porcica, a le nem vitt szemeteszsák, a vetetlen ágy, amelyet a reggel mámorában kóvályogva hagytam el. Határidők, dolgozatok, vizsgaidőpontok tüskevára. Én meg csüngök olykor szótlanul, mint lila köd, a piros pulcsimban az előadóterem előtti kanapén. Lógok óráról, ha nincs kedvem órákat várni, egyedül.

A spontaneitás sajnos itt nem pálya, én meg nem szeretek előre tervezni.

Múltkor felkeltünk, elmentünk a Tescóba, jövünk ki, s hát este van. Így telik az idő, s az élet.

„Itt vagyok Pesten, fussunk össze” – ír egy otthoni csoporttársam, némi egyeztetés, aztán sapka, sál, esernyő…

„Itt vagyok, te hol vagy? Fázom, siess” „Jaj, be rég láttalak, üljünk be valahova” – nem forog a Google mapsen a nyíl…

„Fázom, siess” – gondolok az éjjeli buszra, mely egyszer csak lerakott A és B pont között mindenkit, éjjel 2-kor. Aztán rájöttem, hogy ez a kötelező józanodó tizenöt perc, amíg várjuk a váltást, hogy mindenki tisztességesen, megfagyva érjen haza…

Nem haza, anyu – telefonál közben a szobatársam, Petra –, hanem a kollégiumba.

Csevegés vége.