Rövid, mégis tartalmas, egyszerűnek tűnik, mégis a lelkemig hatolt. Ennél találóbb mondatot ki sem tudnék találni, ha Tormási Vyktória Rólunk szólt című történetére gondolok. Az alig kétszáz oldalas regény szinte azonnal belopta magát a szívembe, amit később sikerült alaposan összetörni, végül egyberagasztani.

Akik ismernek, azok számára nem hat a meglepetés erejével, ha azt mondom, Vyki engem a táncos résszel vett meg magának kilóra. Imádok táncolni, érezni a zene ritmusát, együtt lüktetni a dallammal, és nagyon meglepődtem, mennyire könnyed és élvezetes volt a regénynek az a része, ahol a főszereplők táncolnak. Kevés író tudja igazán átadni a zene, a mozdulatok, az érintések fontosságát, a Rólunk szóltban viszont teljes mértékben el tudtam engedni magam, együtt léptem Annával, éreztem azt, amit ő, és ez olyan nagyon jó volt.

Mindkét főszereplőt sikerült megkedvelnem, holott Ádámnak és Annának is volt egy-egy olyan lépése, amivel egyáltalán nem értettem egyet. Úgy érzem, Anna összetört lelkű, mégis erős karakter. Összetört a múltjában történt események miatt, de erős, mert nem adta fel. Ennek ellenére – vagy éppen emiatt? – viszont zárkózott, nem mindig látja a dolgok szép oldalát, és már szinte teljesen lemondott arról, hogy egy férfi képes lenne nőként ránézni, vagy már annyira elszokott az ellenkező nem közeledésétől, hogy elfelejtette, hogyan kell bánni a szép szóval, az utalással és a csábos mosollyal. Ádám karaktere tökéletesen passzol a sármos, de szerény zenészhez, nagyjából olyan a jelleme, mint a kisebb hazai előadóknak, akik még nem szálltak fel a csillagokig, hogy onnan nézzenek le a szegény buta emberekre. Ugyanakkor – és nem tudom, más észrevette-e – szinte végig éreztem benne a dühöt. Eleinte nem értettem, miért, hogy csak úgy általában a világra haragszik, mint minden meg nem értett művész – auch, kinek nem inge… –, vagy konkrét oka van, csak még nem akarja elárulni nekem.

Nagyon tetszett még a kettejük közötti szópárbaj az elején, külön örültem, hogy nem kimondottan klisés jeleneteket olvastam, hanem érdekes fordulatokkal, meglepő mozzanatokkal találkozhattam. És hab a tortán: tetszett az újságíró szobatárs is, akiben teljes mértékben magamra ismertem.

Ez a könyv igazi hullámvasút volt számomra, amit a való életben sem szeretek. A felfelé ívelés szinte tökéletes volt, a szereplőkkel, a cselekménnyel együtt szárnyaltam, aztán puff le a mélybe, amitől még a szívem is belesajdult. Ennyire jól csavarja a szálakat az írónő. De őszintén? Egyáltalán nem bánom. Elegem van a tökéletes boldogan éltünkből, s abból is, hogy mindenki imádja egymást és cukorszirup folyik még az égből is. Ez a történet úgy tökéletes, ahogy van. Nem is azért, mert – sajnos – életszerű, és minden esély megvan arra, hogy egy nőnek ez legyen a veszte, hanem azért is, mert „benne volt a levegőben”, hogy Anna és Ádám története nem érhet szokványosan véget. Mondhatom azt is, hogy a Rólunk szólt kellett már a magyar szórakoztató irodalomba, kellett azért, hogy kicsit visszarántson a földre.

Ajánlom ezt a történetet mindazoknak, akik nem tipikus Hamupipőke-történetet akarnak olvasni, akiknek hozzám hasonlóan elegük van a rózsaszín felhőn lebegő befejezésből, esetleg szeretnének egy kiadósat sírni. Vyki könyve nem tökéletes, megvannak a maga hibái, tisztelem és becsülöm, amiért ezt felvállalja. Ez az első befejezett regénye, amit tíz évvel ezelőtt írt, ennek ellenére nagyon kevés olyan „vakvágánynak számító” baki van a történetben, ami dramaturgiailag nem állja meg a helyét. 2020-ban kiadott következő kötetével együtt joggal tarthat igényt a szélesebb olvasói rétegek figyelmére.

Oknyomozó újságírásról nem könnyű jó filmet forgatni, hiszen igazából nem történik ilyenkor sok cselekmény: telefonálnak, archívumokat tárnak fel, dokumentumokat olvasnak. Vagyis ezt gondolnánk mi, de Tom McCarthy-nak sikerült igazán kiváló filmet rendeznie a téma kapcsán. A Spotlight egy igen fontos nyomozás részleteit mutatja be, amely több oldalról megvilágítja az újságírás színes tartalomgyártási formáit. Szembesülve azzal, hogy nem is olyan régen szakmabeliek, újságíró társaink milyen folyamatokon keresztül nyomoztak, milyen segédeszközök által jutottak el a célig, nem hiszünk a szemünknek. A Spotlight bemutatja, hogy a jó ügyért igenis érdemes napokon, heteken, akár hónapokon keresztül kutakodni kézzelfogható bizonyítékok után. Minden folyamatot láthatunk az újságírás nem digitális formái közül. A filmbeli Boston Globe és a Spotlight csapat megmutatja a nézőknek, hogyan zajlott az oknyomozás két bő évtizeddel ezelőtt, amikor nem volt lehetőség csak úgy e-mailen lekérni egy dokumentumot, nem volt lehetőség rákeresni bizonyos dolgokra. Futni kellett lefizetett ügyvédek után, teperni kellett a bíróknál, akik meghozták a rossz döntést csakis azért, hogy az egyház hírneve ne sérüljön, könyörögni kellett egy-egy eltussolt ügyért, hogy fényt derítsenek az igazságra. 

A Boston Globe főszerkesztője nem véletlenül bízza meg az újságírókat azzal, derítsenek fel egy komoly, kényes és sajnos aktuális esetet, amelyben gyermekmolesztálással vádoltak meg egy katolikus papot. A Spotlight csapat tagjai olyan remek munkát végeztek, hogy csaknem 87 papot sikerült elkapniuk. Archívumok átfésülésével, régi adatok, dokumentumok átrágásával, rengeteg ember kihallgatásával. Az áldozatok száma több ezerre rúgott. Az újságírók a pedofília és homoszexualitás egész tárházával találkoztak, rettentő sztorikra bukkantak. Mindezeket a papíralapú média szépségei adják át. Információszerzési eszközként a hagyományos újságolvasást használják, előkeresnek akár 20 éves nyomtatványokat is, amelyekből kiderül, hogy a lefizetett ügyvédek korábban már kértek segítséget a Boston Globe-tól, ez viszont valamiért elkeveredett a papírrengetegben.

Fontos hangsúlyozni a jelen újságírói felé, hogy nem egyből kapjuk meg, amire vágyunk. A film átadja azt a mérhetetlen türelmet, odaadást, érdeklődést, amit a Boston Globe csapata nyújt az oknyomozás során. Rengeteg információra és bizonyítékra van szükség ahhoz, hogy nyilvánosságra lehessen hozni egy ilyen komoly ügyet. Nem elég néhány áldozat vallomása, nem elég néhány dokumentum, sőt még az sem elég, hogy a megromlott pap belefáradva bevallja tetteit. Milliónyi adat, telefonhívás, nyomtatvány szükséges ahhoz, hogy a kétoldalas cikk nagyot üssön. Nem volt hiábavaló az a temérdek munka, a Boston Globe Spotlight csapata híres cikkének publikálása után csak úgy csengett a szerkesztőség az áldozatok telefonhívásaitól.

Számomra a Spotlight maga a kitartás, az erkölcsi értékrend megőrzése és felhőtlen bizalom. Példát vehetünk a csapatról, amely megmutatja, hogy közösségi média és egyéb digitális segédeszközök nélkül is sikerülhet hatalmas hírt közölni az emberekkel. Szükség van ilyen csapatokra, akikben megvan a kurázsi, a kitartás és a szakmai elkötelezettség.

A Black Mirror, azaz a Fekete tükör napjaink egyik legizgalmasabb sorozata. A cím tökéletesen kifejezi a sorozat lényegét: a mai világ emberének tart tökéletes tükröt, amiben jómagam a szomorú jövőt vélem felfedezni. Mindegyik része fantasztikus, és a nemrég megjelent film is eléggé ütős lett. Engem a harmadik évad első része fogott meg leginkább. A Szabadesés.

A történet olyan jövőt tár elénk, ahol a közösségi oldalak teljesen átvették az emberek élete felett az irányítást. Egytől ötig terjedő skálán lehet osztályozni egy bizonyos személyt, azonban ez az értékelés nem csak egyszerű like vagy dislike. Ez a pontszám határozza meg azt, hogy milyen házban élhetsz, milyen helyen dolgozhatsz, hova mehetsz és hova nem, milyen kocsit bérelhetsz. Ebből következik, hogy vannak értékes emberek, mondjuk 3,5 feletti értékeléssel és vannak a nem értékes emberek 3,5 alatt.

Amikor megnéztem ezt a részt, egyből az jutott eszembe, hogy ez simán bekövetkezhet. Teljesen el tudom képzelni, hogy az emberek úgy értékelik majd egymást, mint manapság a kocsmákat Facebookon, 5 csillag vagy 1 csillag. Mennyire szomorú az, ahogyan az emberiség az internetet, aminek a felszabadítást kellett volna elhoznia, csapdává formálta, és még bele is sétált. Igazi ferde tükör ez a mai világnak, hiszen már ismerkedni se tudunk élőben, félünk megszólítani egymást. Egyre több olyan történetet hallok, hogy: „Tinderen olyan jól nézett ki, és lehetett vele beszélgetni. De amikor találkoztunk, nagyon kínos volt, nem volt közös téma.” Valamilyen furcsa oknál fogva rosszul használjuk ezeket a közösségi oldalakat. Sok embernek a Facebook- vagy Instagram-fiókja fontosabb, mint az igazi önmaga. A közösségi oldalak beszippantják az embert, ha rosszul használja azt.

A Szabadesés a közösségi oldalak rossz használatának következményeit mutatja be. Hiszen az a világ minden, csak nem őszinte, mindenki csak a pontokért hajt. Megjátssza magát, olyan kaját eszik, amit nem is szeret, de jól néz ki a képen. Tanácsadóhoz jár, aki valamilyen logaritmussal kiszámolja neki, hogy várható-e növekedés a skáláján, vagy nem. Sőt még néhány tippet is ad, hogy kivel kéne barátkozni és kivel nem. A minőségi ember nem kommunikál a nem minőségivel, mivel az rontja a pontszámát. A repülőgépen külön helyek vannak fenntartva az igazán „jó” embereknek, akiknek értékelése 4,5 feletti, a rendőr pedig pontot von le tőled, ha úgy érzi, nem viselkedtél megfelelően. Egy diktatúra tulajdonképpen, amit a közösségi oldal prémiumcsillagos emberei működtetnek. Az őszinte ember pedig, aki nem a csillagaival érdemelte ki ezt a jelzőt, el van taposva, jelen esetben le van értékelve. Az ilyen emberek sosem illettek bele a diktatórikus rendszerekbe, mindig megakasztották a fogaskereket.

Sokszor kirázott a hideg filmnézés közben, annyira élethű volt ez a rész. Sajnos a világunk lejtőn halad, aminek akár ez is lehet a vége. Nem a majmok veszik át a Föld felett az irányítást, hanem a közösségi oldalak és az emberi butaság. De jó, hogy vannak ilyen sorozatok, amelyek megmutatják a lehetséges szomorú jövőt. A kérdés már csak az, hogy a generációm tanul-e belőle. Én személy szerint sokat tanultam.

Az 1960-as évek voltak a brit pop- és rockzene aranykora, azonban a BBC-n akkoriban naponta 40-45 percig lehetett ezt hallgatni. A kormány és az emberei valamilyen oknál fogva eldöntötték, hogy a rockzene a drogosoké, csöveseké. Ennek ellenére valahol az Északi-tengeren volt egy hajó, amiről egész nap ment a rock’n’roll: Rádió Rock. A film eredeti címe The Boat That Rocked, Richard Curtis vígjátéka, 2009-ben mutatták be.

Amikor megnéztem a filmet, egyből a „boldog békeidők” jutottak eszembe, amikor még nem volt internet. Amikor még voltak igazi dj-k, amikor volt hatalma a zenének és az emberek tényleg szerettek. Manapság már csak kettőt kattintunk, és majdnem minden zeneszámot megtalálunk, rádiót már csak autóban hallgatunk, vagy még ott sem. Ez akkoriban teljesen másképp ment. A rádió óriási forradalom, a Rockhajó pedig ütős fegyvere volt ennek a forradalomnak. 

A fiatal Carlt, akit éppen most rúgtak ki a suliból, anyja elküldi Quentin nagybátyjához, aki történetesen a Rádió Rock főnöke. Carl megismerkedik az igazi rock’n’roll életérzéssel és a rádióadó dj-jével is. A film ezeknek a rádiósoknak az életét és munkásságát mutatja be, azt, hogyan küzdöttek egy szabadabb világért. Hiszen ezek az emberek, akármilyenek voltak, elmentek együtt egy hajóra és onnan sugározták az adást. Ezt biztos, hogy nem maguk miatt tették, hanem a hallgatókért, valamint a zene szeretetéért. A zene szeretete. Ez is más volt akkoriban, mást jelentett. Ezek az emberek, nem olyan dj-k voltak, mint a mai világban. Manapság mindent csak letöltünk, kész tálcán kínálják fel, amiért mások régebben küzdöttek. Lemezeket gyűjtöttek, vadásztak azért, hogy majd betehessék a rádióba és ezzel üzenjenek az embereknek. Sokszor ezek a számok lehettek kódolt üzenetek, például arra a bizonyos f betűs szóra. Vagy csak egyszerűen élvezték azt, hogy a zene hatalma minden gát eltörlésére képes. A hallgatók hétköznapjait is jócskán megváltoztatta a rádió, főleg a kalózrádiók. Ez nem egyszerűen a zenehallgatásról szólt, inkább valami olyasmi volt, mint egy audio valóságshow. Ezek az emberek a zeneszámok között elmesélték bánatukat, örömüket, dilemmáikról beszéltek, s közben egy szabadabb világért harcoltak. Hát mi ez, ha nem rock’n’roll? A kormány pedig, mint mindig, most is beleszólt, bizonyítva, hogy a hatalomvágy mennyire káros az ember magaviseletére.

A film egy mestermű. Rengeteget kacagtam, ugyanakkor fontos következtetéseket is levontam. A legfontosabb talán annak a felismerése, micsoda összefogást tud létrehozni egy ilyen kalózrádió. Egyszerre a világon több ezer ember hallgat egy adót, egyszerre dobban szívük a lemez sercegésével – ez valami fantasztikus. A zene és szabadság keveredése olyan erőt alkot, amit egyetlen kormány sem tud megdönteni.

Barrey Levinson olyan amerikai politikai vígjátékot tár a néző szeme elé, hogy elakad a szó, megfagy a levegő, tudatosul bennünk, a média rabjaiban, hogy mennyire befolyás alatt vagyunk. Nem azon kell tűnődni, hogy befolyásol-e a média, hanem azon, meddig mehet el a manipulációban.

A média már a kezdetek óta manipulálja az embereket. Levinson nem az alapkérdést teszi fel, hanem egy végső szakaszt mutat be. Elgondolkodunk mi, nézők, hogy létezik-e egyáltalán olyan határ, amit átlépve már nem hiszik el az emberek, amit a tévében, rádióban látnak és hallanak. Barrey Levinson filmje szerint sokat nem változott a világ. Ha van egy jó producered, a film esetében Stanley Motss hollywoodi filmproducer, akit Dustin Hoffman alakít, és azt hitetsz el több millió emberrel, amit csak akarsz, akkor tiéd a világ. Hogy miért? Mert akkora hatalmad van, hogy akár a CIA sem csinál problémát belőle, mivel ti az elnök emberei vagytok. És ha mégis akad valami gond, mi a válasz? Ááá, persze, tudom, mert láttam a tévében.

Ez a film kulcsmondata. Akárhányan akarnak igazságot szolgáltatni a kitalált albániai háborúval kapcsolatban, Conrad Brean elnöki tanácsadó, akit Robert De Niro játszik, egy mondattal elintézi a kételkedőket. Hisz láttam a tévében. Igen, akkora hatalma van Conradnak, Winifred Ames elnöki asszisztensnek, hogy az igazságszolgáltatásnak semmi esélye.

Hogy mit lát az ember a tévében? Rengeteg mindent. De mi az igazság? El tudja dönteni a tévét bámuló laikus, hogy kint mi történik igazából, és mennyi igaz abból, amit a média közvetít felénk? Amit a média közvetít, az az igazság, az történt meg. De miről is szól ez a manipuláció? Na, felkeltettem már az érdeklődésedet? Még nem? Várj csak… Szóval miről is szól ez a manipuláció? Ó, igen.

Önérdekről: az elnököt 11 nap múlva kéne újraválasztani, az elnök emberei meg az állásukat szeretnék megtartani. Nem is rossz munka, amikor te dirigálsz mindenkinek csak azért, hogy eltussold az elnök mocskos tetteit. Csak előtte épp egy újabb kis bibit kell eltussolni: az Egyesült Államok elnöke a választások előtt szexbotrányba keveredett egy cserkészlánnyal, és ez csökkentheti az újraválasztási esélyeit.

Az elnök emberei mindent elkövetnek, hogy a választók figyelmét a botrányról eltereljék, így születik a fiktív háború Albánia ellen, több dalt és háborús hőst kreálnak ahhoz, hogy az elnök népszerűsége az egekbe szökjön. Mindenki elfelejt mindent, egy háborús hős temetését is megrendezik, aki igazából börtönben fogva tartott elítélt, de ez sem okoz problémát, mert időközben meghal, így a producernek még annál is jobb ötlete támad: háborús hősnek illendő temetést! Leforgatják, már adják is a tévében és lám, mindenki megnyugodva konstatálja, hogy az Albániában fogva tartott fogoly hősiesen harcolt, de nem élte túl. Hogy honnan tudjuk ezt? Láttam a tévében…

A film végén a producer szeretné learatni a babérokat, viszont ennek titokban kell maradnia. Senki nem tudhatja az igazságot. Az eltussolt szörnyűségeket. A producer nem tágít, így az elnök emberének, Breannak kutya kötelessége megoldani a dolgot egy szívinfarktussal. Manipuláció? Á, dehogy. A modern kor szépsége, ez a világ, amiben élünk. Minden kéz tisztára mosva, galádságok elfelejtve, minden lélek megnyugszik, az elnök újra a trónon. Hogy honnan tudom? Láttam a tévében.