A Karib tenger kalózainak stúdiójától és a Vasember alkotójának jóvoltából 2016. április 4-én megszületett a 21. századi A dzsungel könyve. A film több díjat is begyűjtött, például a 2017-es Oscar-gálán a legjobb vizuális effektusnak járót. A vizuális effektusok valóban lenyűgözőek, látszik bennük a Walt Disney stúdió keze. Jon Favreau rendezőt és az egész filmes csapatot külön dicséret illeti a sztori viszonylagos átdolgozásáért.

Az IMDb-n 7,4-re értékelt fantasy kalandfilm Rudyard Kipling híres regénye alapján készült, Justin Marks forgatókönyvíró ötleteivel ízesítve. Számomra nem okozott csalódást, ahogy az első Vasemberrel sem. Az erdőben nevelkedő gyermek történetét bemutató filmet sok elődjével össze lehetne hasonlítani, hiszen 1967-ben került vászonra a híres amerikai rajzfilm Wolfgang Reitherman rendezésében, szintén a Walt Disney stúdiójának közreműködésével. A dzsungel könyve című rajzfilm óriási siker lett, a Disney-mesékre jellegzetes zeneszámok feldobták az amúgy is fantasztikusan jó történetet. A magyar szinkronnak köszönhetően gyerekkorom slágerei közé tartozott az „…egy-két jó falat”. A mese azonban a végét illetően nekem sose jött be, valamiért nem tudtam elhinni, hogy Maugli tényleg képes lenne otthagyni Baluékat és a dzsungelt. Ezzel, úgy tűnik, nemcsak én voltam így, hanem Justin Marks és Jon Favreau is.

A történet két nagyobb különbséget leszámítva ugyanaz, mint a rajzfilmé. Az elején megismerjük az Akela által vezetett farkasfalkát, benne az ifjú Mauglival, akit Bagira, a fekete párduc talált a dzsungelben, még kisgyermekkorában. A film vizuális effektusainak köszönhetően az állatok és a környezet is sokkal élethűbb, mint a rajzfilmben. A farkasok közt élő Mauglinak teljesítenie kell ahhoz, hogy a falka teljes jogú tagja legyen, ami annak ellenére is nehezen megy neki, hogy mindenki szereti a falkában. A történet tovább bonyolódik, és Maugli szembe találja magát Sir Kánnal, a sebzett arcú tigrissel, akitől mindenki retteg. Maugli itt még nem tudja, hogy a tigris arcán lévő sebet az apja okozta, amikor néhány éve őt védte meg egy barlangban Sir Kántól. A falkára nyomás nehezedik, ezért Maugli elindul Bagirával vissza az emberek közé, az út azonban sötét, és tele van iszonyattal.

Valóban iszonyatos az, ahogyan Kát megformálták – mondom ezt a kígyóktól félő emberek nevében. Mauglinak Ká mondja el az igazat Sir Kánról és az apjáról, aki megmentette Mauglit azzal, hogy harcolt a tigrissel. A női hang, a környezet, a kicsit „drog hatása alatt vagyok” állapot, amibe Maugli Ká hatására kerül, iszonyatosan félelmetessé teszi a jelenetet, Balut pedig a megfelelő hőssé már a sztori elején. Balu a csibész, akinek akkora a szíve, mint ő maga. Számomra ő a kedvenc karakter a filmben. Maugli igaz barátja, a társa, aki támogatja a „cselezéseit”. Látja a kölyökben a tehetséget, az akaratot. Szereti annyira, hogy képes lenne elengedni őt, de végül mégsem kell.

Férfivé válása útján Maugli megment egy kiselefántot, ami igazi hőssé teszi az elefántok szemében. Ez pedig nagy jelentőséggel bír, ugyanis a filmben az elefántok a dzsungel védelmezői, ők irányítják a folyókat, mindenki tiszteli őket, így aztán Maugli tette még hősiesebbé válik. A történet végén az elefántok segítenek neki, így sikerül megállítania a „piros virág terjedését”. Sir Kánnal folytatott végső harcában Maugli győzedelmeskedik, azonban a történet további fonalának görgetését inkább a filmre bízom, már így is túl sokat árultam el.

Maugli története igazán megrendítő. A kisfiú, akit árván találnak a dzsungelben és farkasok között nő fel, végül olyat tesz, amit addig senki: egyesíti a dzsungelt, a törvény ugyanis mindenkire vonatkozik, függetlenül attól, hogy az milyen állat vagy épp ember. Átváltozástörténetnek vagyunk szemtanúi, a fiatal Maugliból férfi lesz. Egy férfi, aki igazi családjával marad. Megkönnyeztem a film végét, ugyanis a mai világban ez a fajta lezárás igencsak jelentős kifejezési forma. Fontos felhívni a figyelmet arra, hogy mind egyformák vagyunk, bármennyire is különbözünk. Lehet más a bundánk, a testfelépítésünk, a bőrszínünk, mind ezen a Földön élünk együtt. Fogadjuk el egymást, ne küzdjünk egymás ellen. Mindannyian mások vagyunk, ettől lesz ez ilyen szép.

Az effektek, a film vizuális világának felépítése rendkívüli. Az állatok között vannak, akik beszélnek és akik nem beszélnek. Ezt is nagyon érdekesen oldották meg, hiszen csak a fontosabb karakterek képesek a beszédre, ami jót tesz a film dinamikájának. A színek és a hangok erősen emlékeztetnek A Karib-tenger kalózaira, de jót tesznek a filmnek, azonban meg is indokolja azt a hatos karikát a képernyő jobb alsó sarkában. A zene egyszerűen zseniális, John Debney igencsak jó munkát végzett. Az Amíg van egy-két jó falat szimfonikusan hangszerelve kiváló hatást kelt.

Ez A dzsungel könyve nagyon jól sikerült, mindenkinek ajánlom sok szeretettel. Lekötötte a figyelmem és megidézte bennem a mese hangulatát, illetve egy adag adrenalint is adott.

Ahogy Európának a maffia és Ázsiának a jakuza, Amerikának is kialakult a sajátos bűnszervezete: a törvényen kívüli motoros klubok. Nem nehéz felismerni a tagjait, hiszen jellegzetes bőr- vagy farmermellényt hordanak különböző felvarrókkal attól függően, hogy melyik klubhoz tartoznak. Egy felvarrójuk azonban közös, az egy százalékot mutató patch. Ez a felvarró jelzi azt, hogy ők a társadalom szűk rétegét, vagyis egy százalékát képviselik. A valaha létezett legnagyobb motoros klub az 1948-ban alakult Hells Angels. Az egész világon vannak fiókszervezeteik, és sok országban már tiltólistán szerepelnek, azaz nem működhetnek legálisan. Jay Dobyns ATF-ügynöknek (alkohol- és dohánytermékek, illetve lőfegyverek forgalmával foglalkozó szövetségi iroda) és csapatának elsőként sikerült beférkőznie a Hells Angels legbelső köreibe. Könyve ennek a 21 hónapig tartó akciónak a történetét meséli el, elénk tárva a beépített ügynökök igazi életét.

A kettős élet igencsak sok stresszel jár. Jay Dobyns majdnem elvesztette családját a beépülése alatt, hiszen teljes jogú HA-taggá akart válni, ez pedig rengeteg áldozatot követelt. Az akció alatt Dobyns mindkét kezét összevarratta csak azért, hogy hitelesebbnek tűnjön. Saját elmondása szerint ebben az időszakban több fegyvert vásárolt és adott el beépített ügynökként, mint amennyi tejet vett a boltból. Ugyanakkor megtanult motorozni is úgy, mint egy igazi Hells Angels, esőben is akár és piros lámpák nélkül. Részese volt azoknak a buliknak, ahol őrült módon ivott, drogozott és közösült mindenki. Csapatával maga mellett Dobyns végrehajtotta a lehetetlent, a Hells Angels legöregebb és legkeményebb arcait verte át, például Ralph „Sonny” Bargert, aki a nevezetes bűnözői szerv alapítója. Nemcsak beépült, de majdnem teljes jogú tagja lett a HA-nak. Ez azonban rengetegbe került. Családja ugyan kitartott mellette, de ő maga gyógyszerfüggő lett. Az akció végén pedig bár kitüntették, az ATF nem volt hajlandó tovább alkalmazni és nem is vonták tanúvédelmi program alá családjával. Dobyns annyira beépült a HA-ba, hogy a végén azon kapta magát: jól érzi magát azok között, akiket üldöznie kéne.

Jay Dobyns és Nils Johnson-Shelton írták ezt a hihetetlen történetet elmesélő könyvet. A nyelvezet egyszerű és nagyon olvasmányos. Olyan dinamika van benne, ami csak repít. Mintha te is ott motoroznál, kinn, a hatvanhatos úton. Számomra talán azért is volt ennyire jó élmény, mert olyan dolgot fogalmaz meg a világgal kapcsolatban, amit nagyon sokan nem értenek: nincs olyan, hogy jó vagy rossz, a dolgok ennél sokkal bonyolultabbak. A mű eredeti címe No Angel: My Harrowing Undercover Journey to the Inner Circle of the Hells Angels. Magyarul a Twin Media adta ki 2015-ben. Papíron és elektronikus formában egyaránt elérhető.

Az első iskolai nap minden ember életében fontos mérföldkő, egy új és ismeretlen fejezet kezdete, amit szinte kivétel nélkül minden gyerek izgatottan vár. De mi van akkor, ha ez az első iskolai nap nem hat-, hanem tízévesen jön el, amikor már ötödik osztályba indulnak a diákok? És mi van akkor, ha mindezek mellett még csak nem is átlagos kisfiúról beszélünk?

Az igazi csoda (Wonder) című film remek példája a társadalmi előítéletek és kirekesztés bemutatásának, amivel tulajdonképpen a hétköznapokban is lépten-nyomon találkozhatunk. A 2017-ben vászonra került amerikai film a koponya fejlődését érintő ritka genetikai rendellenességgel, Treacher Collins-szindrómával született kisfiú, August Pullman (Jacob Tremblay) küzdelmét mutatja be. Édesanyja, Isabel (Julia Roberts) magántanulóként tanította gyermekét egészen az ötödik osztályig, amikor úgy dönt, fiának szüksége van arra, hogy kilépjen az otthoni védelmező közegből, és elkezdje kialakítani saját kis baráti közösségét. Ettől a pillanattól kezdve pedig nemcsak Auggie életére lesz hatással a változás, hanem a család többi tagjára is.

A filmben több nézőponton keresztül nyerhetünk bepillantást a Pullman család életébe, ami egészen izgalmas élményként hat. Kiemelt szerepet kap például a kisfiú nővére, Via (Izabela Vidovic), aki testvére árnyékában él, mert a szülei minden figyelmüket az öccsére irányították, mégsem sajnálja a dolgot, nem haragszik egyikükre sem, sőt talán még nagyobb támogatással, elfogadással és empátiával fordul mindenkihez. Auggie apukája, Nate (Owen Wilson) tipikusan a laza szülőt alakítja, aki sokszor humorral oldja a feszültséget, kisebb-nagyobb sikerrel. Julia Roberts remekül hozza az aggódó édesanya figuráját, aki tulajdonképpen a kisfia születése óta feláldozta magát és életét azért, hogy a fia boldog legyen.

Komoly mondanivalója van a történetnek, mégis olyan könnyedséggel próbálja meg érzékeltetni a probléma jelentőségét, amitől nem egészen érezzük lesújtó drámának ezt az alkotást. A rendező és forgatókönyvíró, Stephen Chbosky elképesztő érzékkel olvas a lélekben és dolgozza fel a különböző korosztályok problémáit. Egészen másképp kezeli a tízéves fiú, a kamaszodó lány, illetve a szülők gondjait, amit rendkívül szimpatikusnak találok, hiszen mindegyik életkornak megvan a maga nehézsége, amire így kellő figyelmet fordít a két óra alatt. A film egyik kulcsfontosságú mozgatórugójaként a humor lényegében megadja egy-egy jelenetnek az élét, és még így sem bagatellizálja el az információt. Lendületes, vicces és megható alkotás, ami a kiszámíthatósága ellenére is célt ér.

A véget érni nem akaró temérdek Covid-megpróbáltatás forgatagában az embereknek szükségük van valami könnyed, humoros sorozatra, néznivalóra, hogy ha csak néhány órára is, de kikapcsolódhassanak. Aztán mégis jött a Squid Game, és mindenkit bekebelezett. A dél-koreai Netflix-sorozat rég nem látott sikernek örvend, az emberek kortól, nemtől függetlenül oda és vissza vannak érte. Pedig korántsem laza péntek esti audiovizuális harapnivaló.

A Netflix honlapján olvasható összefoglaló szerint a Nyerd meg az életed (Squid Game) című sorozat több száz mélyszegénységben tengődő emberről szól, akik végső elkeseredésükben elfogadnak egy különös meghívást – gyermekjátékokban megmérettetni magukat –, amely megmérettetés szédületes díjat ígér, de halálos veszélyeket is tartogat. Anélkül, hogy bármilyen csattanót elspoilereznék: ez a kilenc rész sokkal több ennél az egyetlen összetett mondatból álló bemutatónál.

A dél-koreai Dong-hyuk Hwang által megálmodott és elkészített bizarr és felkavaró történet nemhiába szerzett ekkora nimbuszt magának, hiszen páratlan részletességgel tárja elénk világunk egyik mozgatórugóját: milyen végletekig képes elmenni az ember a pénzügyi stabilitásért. Az a 456 játékos, aki önként és „dalolva” tárcsázta azt a bizonyos telefonszámot, hogy részt vegyen ebben a beteg játékban, egytől egyig céljavesztett, az egzisztenciális megsemmisülés mezsgyéjén táncoló individuum, akinek egyetlen cél lebeg a szeme előtt: a pénz. Az események előrehaladtával górcső alá kerülnek az egyes emberek történetei, félelmei, tervei. Kapcsolatok, szövetségek alakulnak, karaktereket szeretünk meg, majd jól megírt drámához illően csalódunk bennük, és megkérdőjelezünk mindent, amit addig elhitettek velünk.

Minden jóérzésű emberben felmerül a kérdés, hogy miért kell ezeknek a szerencsétleneknek megélniük a purgatóriumot ahhoz, hogy megteremthessenek, megnyerhessenek maguknak egy olyan életet, amit elképzelnek. A gondolatsornak ezen a pontján tör elő belőlem a baloldal. Ez a sorozat grafikusan és kategorikusan a néző arcába vágja a világ igazságtalanságát és a dramatizált képét annak a sanyarú valóságnak, miszerint még mindig a „felső tízezer” kezében van minden döntés joga. Ezek az emberek – anyagi és hatalmi státusukból fakadóan – többletjogokkal rendelkeznek, amelyek sorába az is beletartozik, hogy a náluk „alsóbbrendű” embertársaik sorsáról egy gombnyomással döntsenek. És ez felháborító. De ebben élünk.

Látástól vakulásig tudnék áradozni erről a filmipari gyöngyszemről, ellenben a fent elmondottak alapján azt a konzekvenciát levonhatjuk, hogy ezt a megterhelő, nehéz élményt mindenkinek át kell élnie, ha másért nem is, legalább azért, hogy megértse, hogy mindannyian nap mint nap azért játszunk, hogy az életünket megnyerhessük. Vagy amit megnyertünk, azt megtarthassuk.

Mindenki hírnévről álmodik. Titkon mindenki szeretne ennek a kegyetlen világnak a része lenni, bele sem gondolva abba, hogy mi vár ott rá. Hollywood nem barátságos hely, tele menő hírességekkel, ahogy azt sokan hiszik, sztárjaink élete pedig nem csupa csillogás. A dolog sötét oldaláról csak nagyon kevesen beszélnek. Minek tenné az ember? A fényűzés megbabonázta, és nem lát át a függönyön.

Ki ne akarna híres lenni? De hajlandó megfizetni az árát? Képes csendben és mosolyogva tűrni a megalázást? Elviselni, hogy minden lépését kamerák kereszttüzében éli? Barátok csak addig vannak, amíg híres és gazdag, a titok fogalma pedig ebben a világban nem létezik. Nincs őszinteség, nincs bizalom. Mindenki egy képet fest magáról, a csillogás álarca mögé bújik, miközben a felszín alatt haldoklik. Így is vállalnád, hogy híres legyél? Szilágyi-Kiszler Adrienn A napfény hangja című első regénye (Newline kiadó, 2020) ennek a világnak a sötét oldalába enged bepillantást.

Történetünk főszereplője a frissen diplomázott Audrey Rose Parker, akinek nagy álma, hogy zenei menedzser lehessen. Miután elbukta torontói pozícióját, barátai meghívására úgy dönt, Los Angelesbe költözik. Kezdetét veszi számára a nagybetűs élet, oldalán híres zenész barátaival a média kereszttüzébe kerül. A regény azt járja körül, hogyan birkózik meg ezzel a hirtelen jött hírnévvel és vajon kibírja-e a költözést a No Reason zenekarral való kapcsolata.

Audrey karaktere számomra nagyon megragadó volt. Bírtam, hogy ilyen belevaló csaj, aki nem fél belevetni magát az életbe és akár olyan dolgokat is kipróbálni, amelyek már az illegalitás határát súrolják. Ez nagyon imponált nekem, bár meg kell hagyni, az attitűdjével néhol így is tudott hajtépős pillanatokat okozni. De ember és könyvkarakter nincs hiba nélkül.

Az írónő nem próbál tökéletes világot festeni, ahol mindenki szupergazdag és boldog, szabadidejében pedig egy kis angyal. Nem akar áltatni, elhitetni velünk, hogy a hírességek élete csupa csillogás. Belátást enged a kapcsolatok mélyére, megmutatja, hogyan alakulnak a barátságok, szerelmek ilyen közegben. Nagy hangsúlyt kap a sztereotípiákkal gyakran szembemenő Audrey lelkivilága és gondolatai, amelyeken keresztül megismerhetjük, milyen ,,egyszerű emberként” megélni a hírnevet.

A mű üzenete talán ez: ne ítélj elsőre. Ne higgy a szemfényvesztésnek, mert a csillogás mögött nemritkán megtört lélek lakozik. Ne félj a változástól, mert az nem minden esetben negatív. Bármit hoz is az élet, bárhova is sodor, sose feledd, ki vagy, honnan jöttél és kik a barátaid. Az igaz barátaid akkor is melletted lesznek, ha a világ porig ég körülötted vagy ha éppen te magad égeted fel.