Harmadik alkalommal szervezik meg a Vibe fesztivált Marosvásárhelyen július 4-7. között. A fesztivál nyitásaként az első nap, csütörtökön sajtótájékoztatót tartottak a helyszínen, ahol Rés Konrád-Gergely fesztiváligazgató köszöntötte a sajtó képviselőit. A fesztivál részleteit ismertette továbbá Péter Ferenc, a Maros megyei tanács elnöke, Sófalvi Szabolcs, Marosszentgyörgy polgármestere, Claudiu Maior, polgármesteri tanácsadó, Magyari Előd, a marosvásárhelyi RMDSZ frakcióvezetője, valamint Borzási Sarolta, a KOLI szervezője.

Többek közöt megtudhattuk, hogy idén nőtt a résztvevők száma, már  az első nap több mint 800-an érkeztek, valamint a fesztiváligazgató ismertette a fesztiválra hívott neves előadókat is, mint például a  Lost Frequencies, Modestep DJ Set, Foreign Beggars vagy Alle Farben.  A Vibe KOLI a fesztivál sikersztoryja, amely idén több mint 100 előadót számlál – tudtuk meg Borzési Saroltától, a KOLI szervezőjétől.

Sikeres fiatalok, szakemberek tartanak majd előadásokat saját történeteikről, így példaképként is szolgálhatnak sokaknak. Idén a milleniumi nemzedék a főtéma, az előadások ehhez igazodnak majd. Péter Ferenc, a Maros megyei tanács elnöke arról beszélt, hogy egyre nagyobb az érdeklődés a fesztivál iránt, ezért jó érzés támogatni ezt. Szerinte ez egy olyan rendezvény, ahol jó bulizni, de tanulni is lehet. Claudiu Maior polgármesteri tanácsadó elmondta, hogy a Vibe megfelelő azoknak, akik frissen végeztek az iskolával, hiszen fontos az, hogy itthon is lehessen pihenni, amit itt megtehetnek.

Egy kölcsönkért ukrán mikrofonba kezdték az éneklést, voltak már a Tankcsapda és a Bagossy Brothers Company előzenekara is, idén pedig folytatják történetüket. Ők a gyergyószentmiklósi Teddy Queen zenekar. Fodor Lászlóval, a zenekar énekes-gitárosával beszélgettünk, aki mesélt a banda múltjáról, fellépéseikről, de a trió kívánságlistáját is ismertette. Az énekes barátaival, Csóka Lóránddal (basszusgitár) és Péter Gellérttel (dobok) alkotja a zenekart, amely 2017 óta aktív, azóta második helyezést értek el a Legszebb Erdélyi Magyar Dal versenyén Nem számít című számukkal, ahol a közönségdíjat is ők kapták. Idén pedig több erdélyi fesztiválon találkozhatunk velük, többek között fellépnek majd a Vibe fesztivál utolsó napján, július 7-én is.

• Korábbi interjúkban említettétek, hogy egy szobában kezdtetek zenélni. Mi volt az elvárásotok akkor, és mi valósult meg belőle?

Hát igen, azokban az időkben még csak egy nagyszülőktől kölcsönkért ukrán mikrofonunk volt, meg nem is volt igazi dobszettünk, és igazából eléggé röhejesen nézett ki az akkori set-up-unk így mostani szemmel nézve. Zenélni akartunk, zenét csinálni hárman, és élvezni azt, hogy milyen menő érzés, hogy egymásra tudunk így hangolódni… hogy emberek képesek ilyenre. Ekkor kezdődött el a sima halandóból a zenésszé való átalakulásunk, úgy érzem. Ez volt az elvárásunk, hogy ezt minél jobban műveljük, és ez meg is valósult. Egyre jobb és jobb ez a közös rezgés, és egyre nagyobb körökben kezdünk rezegni. Egyre több ember éli meg ezeket a rezgéseket velünk, és egyre nagyobb erővé kovácsolódik az, amit művelünk.

• Idén a Minden a helyén című számotok lesz a Vibe himnusza. Ezt annak is szántátok?

Nem szántuk annak, viszont meghatározó dal volt az amúgy is meghatározó studiózásunkkor. A dalok felvokálozás sorrendje a Kicsikét és Nem Szól Rám Senki című számaink, harmadiknak vettük fel  Minden a Helyén–t. Ez volt az a dal, amiből konkrétan az első take-t megtartottuk, annyira sikerült hitelesen ráhangolódva felénekelni elsőre. Szóval már ez az információ feltárja azt, hogy a dal különlegessége tagadhatatlan. Az, hogy a Vibe fesztivál szervezői is ráhangolódtak erre, és felkérték fesztiválhimnusznak, meg csak a hab a tortán!

• Léptetek már fel Magyarországon, de Erdélyben is több helyen. Milyen a közönség ott, és milyenek itthon?

Itthon egyre inkább növekedik, és úgy érezzük, valamelyest nevelő szerepe is van a zenekarnak az erdélyi színtéren. Valamiért olyan emberekkel találkozunk itt, akik akkor kóstolnak csak bele a könnyűzene ezen szegmenseibe, és mindig hálásak nekünk, hogy mi is erősítjük bennük az efelé hajló szeretetüket. Magyarországon érződik, hogy kicsit rutinosabbak az emberek, már otthonosabban mozognak az alternatív rock zene világában, és emiatt bírják, amit csinálunk, ráadásul ott több magyar van, ezért többen is járnak el a koncertjeinkre, és különlegességként élik meg, hogy akcentus nélkül Erdélyből mi megérkezünk, és ilyen zenét csinálunk. Ezeket éltük meg eddig.

• Mi szükséges ahhoz, hogy egy fiatal, feltörekvő erdélyi zenekar sikeres legyen?

Szeretetre, alázatra, és rengeteg erőforrásra van szükség, ha receptszerűen akarom leírni. Amúgy meg a „főzése” az egész történetnek azon alapszik véleményem szerint, hogy legyenek ötletek, legyenek állításai a zenekarnak, amelyeket fel mer vállalni a világ előtt. Ha ez az üzenet elég erős, hogy összetartson egy zenekart, alázatra késztesse, és további szintekre emelje a tagok kapcsolatát, akkor egy idő után kialakul minden, és ez be fog vonzani közönséget, sorsszerű véletleneket, persze ha folyamatosan történik ez a kémia, és nemcsak fellángolás szinten van az egész. Meg kell csinálni a szerencsédet, úgy szokták mondani nálunk.

• Mennyire nehéz úgy zenélni, hogy közben mással is foglalkoztok?

Igazából a mi zenekarunkban pont ez adja a könnyedséget. Hárman vagyunk, három különböző „iparágban” tevékenykedünk, és itt pihenünk meg. A próbateremben a hétköznapok zajától csengő fülekkel foglaljuk dalba a megtörténteket. Mivel változatosabb a kettős tevékenység miatt az életünk, így folyamatosan hozunk be külső élményeket, viszont vannak olyan érzéseink és tapasztalataink, amik meg a zenéléssel alakultak ki. Kéz a kézben jár ez nálunk, és nagyszerűen működik. Valószínű, hogy nem is akarunk épp emiatt csak zenélni, mert akkor a kenyerünket is ebből kellene keresni, ami meg már rengeteg megkötéssel járna, meg szerzőkként nem csinálhatnánk teljesen azt, amit szeretnénk. Szeretnénk minél függetlenebbé és szabadabbá hagyni ezt a történetet.

• Melyik a kedvenced saját zenéitek közül?

Nekem most személy szerint a Minden a helyén. Büszke vagyok rá, mert rengeteget küzdöttünk a refrénnel, és végül egy teljesen váratlan pillanatban bekattant nekem ez az egész koncepció, és nagyon jól működik, olyan zenének tartom, amit én is szívesen hallgatnék (és hallgatok is, bevallom).

• Mik a jövőbeli terveitek?

Koncertezni minél többet, valamint jövő évben, ha az Isten is megsegít, egy nagylemezt kiadni, ami eddigi dalokat, és jó pár új dalt is fog tartalmazni. Szeretnénk rezegni ebben a történetben minél többet, és hogy ez a valóságban hogy fog kinyílvánulni, az szinte mindegy. Ha épp egy A38-hajós koncertünk lesz újra, vagy meghívnak véletlenül a Budapest Parkba zenélni, mi bármelyik opciót megélnénk, és szeretnénk is! :))

• Mi a zenekar legnagyobb álma?

Most egy kis whislisttel válaszolnék:

• Hogy ne kelljen a pénzügyi dolgokkal ennyit bíbelődni, mint most.
• Ha fenn tudnánk tartani a zenekart a saját keresetéből.
• Venni egy SPD-SX-et.
• Ősszel turnézni egy nagyot Erdélyben és Magyarországon, IDEGEN barátainkkal, valamint a Szintaxis zenekarral. 🙂

Kezdjük ott, hogy mi az a Tinder. Randiapp, még inkább alkalmi szexpartnerkeresőnek találták ki. Bizonyos beállítások (nem, kor, távolság stb.) alapján emberek képei jönnek veled szembe, ha tetszik az illető, jobbra, ha nem tetszik, balra húzod. Ha tetszetek egymásnak, akkor már írni is tudtok, onnan tovább rajtatok múlik minden.

A profilodhoz meg kell adnod bizonyos dolgokat, adatokat – többnyire a sajátjaidat. Kellenek fotók, név, életkor. Opcionálisan megadható még a munkahelyed, hogy hol tanultál, 500 karakterben elmondhatod, ki vagy. Ezenkívül hozzákapcsolhatod az Instagramodat és a spotify-odat, utóbbiról saját himnuszt is beállíthatsz. Ezután indulhat is a „swipe”.

Hogy a valóságban is olyan személytelen, állatias szexet keresnének a tinderezők, nem hinném. Legalábbis nagyon ritkán sikerül belefutni a

nálam vagy nálad?

-okba.Erre természetesen megvannak a magam kis szűrői. Eddig mindenfélét láttam Tinderen. Pár keres valakit édeshármashoz; leszbikus pár keres fiút édeshármashoz; fiatal lány sugar daddy-t; fiú, aki lánynak szeret öltözni, nyitott gondolkodású barátokat stb. Természetesen ezek a ritkábbak, a legtöbben barátkoznak, kapcsolatot keresnek, de még inkább unatkoznak, vagy csak kíváncsiak, hogy mi folyik az internet sötét bugyraiban.  Szóval, előítélet letudva, beszéljünk egy kicsit a pozitívumairól.

A Tinder biztonságos.

Azzal beszélsz, akivel akarsz, azt mondasz, amit akarsz, valós következmények nélkül. Bármit írsz/írtak, ha eleged lett, mindenféle magyarázkodás nélkül nyomtalanul felszívódhatsz, szétválhatsz a párodtól, letörölheted a Tindert. De addig szabad vagy.

Jó kísérletezést kívánok!

Az ismerkedéstől sokakat a kudarctól való félelem tart vissza. A Tinder erre azt találta ki, hogy soha nem tudod meg, ha valaki téged nem húz jobbra. Ugyanis ha valakit te jobbra húzol, eltűnik, csak akkor kerül újra elő, ha ő is jobbra húzott. Keresési lehetőség pedig nincs, így nem tudhatod, hogy valaki balra húzott-e, vagy esetleg nem vagy benne a keresési távolságában, nem aktív Tinderen, csak van neki és porosodik, vagy soha nem is dobott fel neki az a csúúúúnya alkalmazás.

A fent említett preferenciákon kívül a Tinder nem szűr. Olyan személyekkel kerülhetsz kapcsolatba, akikkel a való életben nem találkozol, mert más helyekre jártok, máskor vagytok ébren, különböző dolgokkal foglalkoztok, más nyelvet beszéltek.

Tágítja a látóteret.

Beszélgettem már a norvég oktatási rendszerről, a japán fiatalok szexualitásáról, könyvekről, filmekről, zenéről, depresszióról, de eddig a legjobb, amit Tinderen írt valaki, hogy a hódokat Romániában halaknak nyilvánították, hogy böjt alatt is lehessen őket fogyasztani. A kijelentés igazságtartalmáról nem vagyok meggyőződve, és felvet még néhány kérdést, amit most inkább hanyagolnék. Ó, és ezt egy román fiú mondta, képzeljétek az arcomat, amikor kigugliztam, hogy mit is jelent a castor magyarul.

Ha már itt tartunk, erdélyi magyar egyetemistaként a többség még itt Kolozsváron is a saját társaságaiban, a románoktól elszigetelődve létezik. Egy helyes fiúnál, csinos lánynál jobb motivációt nem ismerek a nyelvtanulásra. Ráadásul, ha valamit nem értettél, van időd Google-fordítózni vagy megkérdezni valakit. Emellett saját mondatokat raksz össze, amivel szintén gyakorolhatsz. És nem csak a románt. Viszonylag gyakran érkeznek jóképű külföldiek turistáskodni, akik szívesen veszik egy helyi „guide” segítségét. Ugyanígy, ha úgy döntesz, hogy elutazol, akár barátokkal, akár megtalálni önmagad/függetlenedni egyedül, te is találhatsz helyi kísérőket, akik körbevezetnek a városban, megmutatják, azt is, amiről az útikönyvek nem írnak, figyelmeztetnek, hogy melyik a tuti lehúzós hely, és melyik a korrekt áras. Akár szállást és fuvart is segítenek keresni.

Bár elsőre felszínesnek tűnik ez a fajta ismerkedés, ha úgy állsz hozzá, pont az ellentétét is kihozhatod a dologból. Első körben egy kép alapján hozol döntést, de utána beszélgettek. Ha akartok, egész sokáig mellőzhetitek a másik külsejét, megismerhetitek a másik személyiségét. Ismerkedni, beszélgetni anélkül, hogy ki kelljen menned a házból. Rátesz egy lapáttal, hogy nem kell azonnal válaszolnod, átgondolhatod kétszer, mielőtt leírod, amit szeretnél – ez az introvertáltak álma.

És természetesen buli az egész.

Nem emlékszem, hányszor nyerítettünk a barátaimmal, amikor az új matchem egy szamár lett vagy akár Mihai Eminescu. Mikor Rick-kel, a Rick & Morty-ból egymást kölcsönösen jobbra húztuk, és az egyik barátom ráírt, hogy „légy a Morty-m”, utána szétváltunk. Rövid románc volt. Vagy hányszor kuncogtunk reménykedve, amikor egy régi kiszemeltünkről kiderült, hogy ő is jobbra húzott.

A Tinder is csak olyan, ahogyan használod. Természetesen, ha valami konkrétabbat szeretnél, érdemes körülnézni más, hasonló alkalmazások között is. Ha alkalmi párt keresel, ott a Tapsat, de melegeknek a Grindr, ha barátkozni szeretnél, akkor a Badoo, és még rengeteg más lehetőség is.

A Jónás Vera Experiment igazán sikeres időszakot tudhat maga mögött. Nem csak hazai, de külföldi turnék, koncertek, fesztiválfellépések rutinosai. Az izgalmas hangzású zenekar februárban Erdélyben turnézott, állomásaik Temesvár, Kolozsvár, Szatmárnémeti és Nagyvárad voltak. Jónás Vera, az együttes frontembere, alapítója a sikerhez vezető, nem egyenes útról, a dalszerzésről és a szerzői csendről mesélt. Teljes cikk

Egy igazi forradalmár, aki újragondolta a magyar bábszínház tradicionális koncepcióit. Saját ötlete alapján lábbábozásba kezdett, és létrehozta a Lábita Bábszínházat, amellyel folyamatosan turnézik. Székely identitása végigkíséri magyarországi munkája során, hiszen a „köldökzsinórhoz ragaszkodva”, ízes székely meséket visz a határon túlra. Ő Csernik Pál Szende, sepsiszentgyörgyi mesemondó, aki két lábra állította a székely meséket.

– Nem hagyományos értelemben vett mesemondó és bábos vagy: lábbábozással foglalkozol. Honnan jött az ötlet?

– Ez együtt jött a meseszeretettel. Két lábra szerettem volna állítani a meséket. Magyarországra jöttünk a gyerekecskéimmel szerencsét próbálni. A kisfiam óvodájában mesenapot tartottak, így mondtam az óvónéninek, hogy én is felolvasnék néhány székely népmesét. Erősen honvágyam volt, a legjobban viszont a székely nyelv hiányzott Magyarországról, s bizonyára ezért is éreztem jól magam a mesék előadásában. Úgy éreztem, hogy nem állhatok meg egy egyszerű felolvasásnál, valahogy meg kellene elevenítenem a szereplőket. De hogyan csináljam? Rakjak egy farkasmaszkot az arcomra, amikor a farkas szerepel, vagy egy bajuszt, amikor a székely ember beszél?! Foglalt volt a kezem, mert ott volt a könyv, akkor jutott eszembe, hogy a lábaimra kellene húznom a bábukat. Varrtam egy nagy-nagy kerek szoknyát, arra házikót meg egy fát, amely alól kibújnak a bábuk. Így lettem lábbábos.

– Miben gyökerezik ez a hatalmas meseszeretet?

– Kiskoromból indul, amikor a Jóistenke belém ültette ezeket a meséket. Varázslatos gyermekkorban volt részem, a vakációkat Dálnokon töltöttem a nagymamáméknál. Náluk minden olyan volt, mint az élő mese. Ezt a környezetet, ezeket a varázslatos éveket soha nem szeretném elfelejteni. Szerelmes vagyok Székelyföldbe és a székely tájszólásba, azaz ragaszkodom a köldökzsinóromhoz. Ezeket ültetem bele minden mesémbe, amelyet a közönségemnek ajándékként adok át.

– Mivel foglalkoztál mesemondói hivatásod előtt?

– Megelőlegezte mesemondói művészetemet, hogy a Henkel cégnél voltam promoter. Promóciós eseményeken beöltöztem Rex rókának, és úgy reklámoztam a termékeket. Kitalált meséket adtam elő, például, hogy a róka elment vadászni, tyúkot lopott, közben összemocskolta a bundáját, így kellett neki mosópor. Elkészítette a csirkepaprikást, utána el kellett mosogatnia, szüksége volt mosogatószerre. Nagyon szeretett a főnököm, mert komolyan csináltam ezt a munkát, soha nem hagytam cserben. Sokszor a Rex rókabunda alatt sírtam, mert rosszul voltam valami miatt, de megmakacsoltam magam, és úgy is végigcsináltam. Utána egy magyarországi kerámiaműhelybe kerültem, de gyerekekre és idősekre is vigyáztam közben.

Kortalanok a meséim

 – Egyedülállónak bizonyulsz székely mesemondóként. Hogyan fogadott téged a magyarországi közönség?

– Hirtelen nem a bicska nyílt ki a zsebükben, hanem a szemük nyílt tágra, elcsodálkoztak azon, hogy székely mesemondó vagyok. Az embereknek kuriózum a székely beszéd és a furfangos gondolkodásmód, az hogy nagyon sok olyan szót használunk, amelyet nem ismernek. Érzik, hogy magyarul beszélek, mégsem értik. A székely nyelv olyan, mint egy fűszer, és ez ízlett az embereknek. A közvetlenségem és a közönséggel való kapcsolatom csak ráadás volt.

– Milyen korosztálynak szólnak a meséid?

– Kortalanok a meséim. Észrevettem, hogy a felnőttek is mennyire szeretik, és hiányolják a mesét a hétköznapokból. A szülők hegyekként állnak a terem végében hátul, és szeretettel hallgatják, amit mondok. A mese egység, amely régen felnőtt műfaj volt, a mai világ viszont leszűkítette gyerekműfajra, így a felnőttek gyakran felébrednek, hogy hoppá ez nem is csak a gyerekekhez szól. Én nem leegyszerűsített gyerekszinten mesélek, hanem hétköznapi nyelvezettel. A kicsi rókagomba sem 5 méterre nő a nagy társától, hanem egy csoportban vele. A gyerekek is így tudnak a legjobban fejlődni.

– Milyen szempontok alapján választod ki a meséket a repertoárodba?

– Először két székely népmesével kezdtem, ezután nem volt olyan könnyű következő meséket választani. Lábbábosként túl sok szereplőt nem tudok cserélgetni, és nem szeretném, ha a technika rámenne a mesélésre. Olyan meséket kellett találnom, amelyek egyszerűek, nem túl ördöngös a kivitelezésük, viszont jó csavarosak, kevés helyszínnel és szereplővel. A másik fő szempont, hogy fordulatos legyen a cselekmény, a végén csattanóval, mert ha ez nincs, akkor nem laknak jól az emberek a mesével.

Érzem, hogy gyógyulok mesélés közben

– Hozzáteszel a mesékhez szeleteket önmagadból?

– Persze! A régi meséket nagyon jól fel tudom tatarozni, teszek hozzá új dolgokat, saját élettörténeteket, de a közönség is arra inspirál, hogy folyamatosan újjá formáljam a mesét. Nagymamám borsőrlőjét is bevontam az egyik mesémbe, és az előadásban az időt őröljük vele, megízesítjük 95 év bölcsességével az életünket. A tekenőben elringatom a nagyszüleimet, ezzel felhívom a figyelmet, hogy mennyire fontos a nagyszülő-unoka kapcsolat.

– Mit gondolsz a mesék terápiás jellegéről?

– Rájöttem, hogy nem csak kifelé szól a mese, hanem a lelkembe is. Felfedeztem egy csomó szimbólumot, például a kiskakas a gyémánt félkrajcárját a szemétdombon találja meg. Amikor nehéz helyzetben vagyok, azt kell észrevennem, hogy ha megőrzöm tűzön-vízen a jó tulajdonságaimat, és értékként fogom fel ezeket, akkor nem számít, hogy mekkora az akadály. Így elnyerem a gazdagságomat, mint a kiskakas a kincseskamrát. Azzal, hogy szépen be vannak csomagolva ezek a lelki útmutatók, a mesék annyira következetessé válnak. Én nem tudom konkrétan, hogy hogyan gyógyít a mese, csak azt érzem, hogy gyógyulok mesélés közben. Nem tudatosan csinálom ezt, hanem ösztönből jön, de a mesébe alapjáraton bele vannak kódolva a lelki iránytűk, így tudnak közvetlenül működni.

– Van-e tervben egy következő szoknya, amely egy másik mesebeli helyszínt ábrázolna majd?

– Amikor kitaláltam, hogy én lábbal fogok bábozni, és a hátterem ez a szoknya lesz, úgy gondoltam, hogy több alsószoknya lesz rajtam a különböző jelenetekhez. Már a virágos rét alsószoknyámnál is kacsingatott egy-egy apuka, hogy ez mennyire pajzán, így ezt elengedtem. Legtöbb mese háttere vagy a falu vagy az erdő, ezek rajta vannak a szoknyámon. Ez egy alapháttér, de használok más megoldásokat is. Az embereket az élőszó fogja meg a legjobban, így minél kevesebb és ötletesebb eszközzel szeretnék dolgozni: a laskasíritő egy a sok közül.

Mesemondó vagyok, nem zöldségárus

– Ez tudatos, hogy az előadásaidon konkrétan érzékeltetsz dolgokat, vagy csak úgy jött?

– Tudatos meg ösztönös is volt egyszerre. Ha már felbukkan a pityóka vagy a murok a mesében, akkor legyen nálam megfogható formában is. Eleinte nem dobtam be a közönségbe, csak úgy főztek a szereplők a mesében, egyszer viszont véletlenül kigurult a pityóka a közönségbe. Rájöttem, hogy ezzel milyen jól tudom szimbolizálni az élő mesét, hisz a tévéből nem gurulnak ki pityókák. Sok gyerek kéri mese közben, hogy neki is dobjak ki pityókát, ilyenkor mondom mindig, hogy elsősorban mesemondó vagyok, nem zöldségárus.

– Melyik volt mesemondói karriered legmélyebb pontja?

– Fél órát sírtam utána. Egy óvodában családi napot tartottak 300 gyereknek és a szüleiknek. Nagy volt a hangzavar, a saját hangomat sem hallottam. Az első bekezdés után próbáltam jelezni, hogy így nem tudok mesélni, erre egy anyuka visszaszólt, hogy ezért vagyok fizetve, ne panaszkodjak. Annyira nem tudtak csendben maradni a gyerekek, hogy az első mesém felénél leállított az óvónő. Szomorú voltam, mert tévének néztek, hisz tévézés közben bármit lehet csinálni, a bemondót nem zavarja, ha te éppen kiabálsz, és ez fájt.

– Melyik mesehősöddel tudsz a legjobban azonosulni, és miért?

– Egyértelműen a szegény emberrel. Az egyik mesém így kezdődik: „Volt egyszer egy szegény asszony, s volt annak az édes ura. Éltek nagy boldogságban, a szegénység mellett is erős volt a megértésük, így aztán boldogok es voltak.” Annyira tetszik, hogy a szegénységben az összetartásuk volt a gazdagságuk. Nem kell túl sok minden ahhoz, hogy boldogok legyünk!