Szabó Kamilla Lilla, az USAMV (Agrártudományi és Állatorvosi Egyetem) biotechnika szakának másodéves hallgatója, az X-Faktor tehetségkutató verseny jubileumi évadában tűnt fel. Bár korábban sosem énekelt tömeg előtt színpadon, énektanárhoz sem járt, sikerült a táborig eljutnia. Kiesése nem szomorította el, azóta már saját dalt is kiadott.

– Hogyan élted meg az X-Faktort? 

– Nagyon pozitívan éltem meg az egészet, mivel rossz visszajelzéseket nem kaptam, sem mentoroktól, sem pedig a többi versenyzőtől. Amikor közösen próbáltunk a többiekkel, ők is dicsértek a hangom miatt. Összességében kellemes élménnyel gazdagodtam.

– Kik azok, akik arra biztattak, hogy jelentkezz?

– A körülöttem lévők közül mindenki arra biztatott, hogy próbáljak meg valamilyen tehetségkutatót, mert van tehetségem az énekléshez. A barátaimtól kezdve a családomig mindenki mellettem állt.

– Korábban jártál már énektanárhoz?

– Igazából soha nem jártam énektanárhoz. Gitározni tanultam körülbelül két évig, amikor még kisiskolás voltam. 

– Mennyire vagy elégedett a tehetségkutatóban nyújtott teljesítményeddel?

– Nagyon elégedett vagyok, mivel soha nem gondoltam volna, hogy ekkora közönség előtt énekelhetek majd. Sokan úgy mentek a válogatóra, hogy már előtte elég sok fellépésük volt, de nekem ilyenben addig nem volt részem. Izgultam amiatt, hogy a mentoroknak kell énekelnem, illetve, hogy ország-világ láthat majd a tévében, de úgy gondolom, ahhoz képest jól teljesítettem. Féltem attól, hogy elrontom a szöveget, szerencsére ez nem történt meg.

– Hogyan élted meg azt, hogy a legutolsó pillanatban te voltál az, akit Puskás Peti a táborban felállított a székről?

– Ahhoz képest, ahogy a többiek teljesítettek, én aznap nem éreztem magam annyira jónak. Emiatt is látszott rajtam, hogy rettenetesen izgulok, amikor leültettek. Mielőtt elénekeltem a számot, Peti megkérdezte, miért azt a dalt választottam, és elmondtam, hogy az „anya” szó szerepel benne, nekem pedig nagyon sokat jelent anyukám. Ezen annyira elérzékenyültem, hogy sírógörcsöm lett. Megkérdezték, hogy szeretnék-e megállni néhány percre, de akkor úgy gondoltam, nem szükséges. Most visszagondolva talán mégis szükségem lett volna kis időre. Elfogadtam, hogy ennek így kellett történnie, nem szomorkodom miatta.

– Van olyan mondat, amit a mentorok mondtak neked és nagyon emlékezetes maradt számodra?

– Építő jellegű kritikákat kaptam. Én eddig nem figyeltem oda arra, hogy amikor valamit előadok, azt építenem kell, hogy legyen a dalnak íve. Azóta erre nagyon odafigyelek.

– Mit gondolsz, sikerült a kiesés után megtalálnod a sikeredet?

– Ez még számomra is kérdőjel. Sokan kérdezték, hogy megpróbálnám-e még egyszer az X-Faktort, de úgy vagyok vele, hogy mindennek megvan a varázsa. Ha valami megtörténik, akkor annak úgy kell történnie. Van egy rossz tulajdonságom, amire az X-Faktor alatt jöttem rá: nem vagyok céltudatos, előre tervező személy. Végig csak sodródtam az árral, és megéltem a pillanatokat. Szóval egyelőre nem tudom, mit hoz majd a jövő, de ha egyszer újra megpróbálom, akkor biztos, hogy céltudatosabban vágok neki.

– Nemrég megjelent az első dalod Hold on to Me címmel. Mi ihlette?

– A barátom ihlette, hisz mindig, mindenben mellettem áll. Néha előfordul, hogy úgy érzem, „nehéz vagyok”, és lehet, nem könnyű ezt elviselni, de ennek ellenére tartson ki mellettem. Nem mintha nem ezt tenné, vagy bármilyen probléma fennállna a kapcsolatunkban, minden a legnagyobb rendben van közöttünk. Amikor ezt a számot írtam, bizonytalan periódusom volt, és erről szól a dal: ő erőt ad nekem, ha néha feszült vagyok. Nagyjából ez ihlette a számot. Egyféle hálát is kifejezek a zenében. Az első verzében hallható, amikor azt éneklem: „it feels like I am drowning in the ocean without your hand”. Ezt azzal kapcsolom össze, hogy ő nagy segítség nekem, főleg a nehéz helyzetekben. Sokszor motivál. Mindenkinek van olyan időszaka, amikor lent érzi magát, és igenis szükségünk van valakire, hogy felemeljen. Ez lényegében szerelmes dal, amit a bizonytalanságom, a félelmem ihletett. Lehet azért, mert az előző kapcsolataimban, ha nem voltam topon, és ez kivetítődött a barátomra, nem azt a bánásmódot kaptam, amire szükségem lett volna. Azt hiszem, ezért kiemelten fontos számomra, hogy kitartsanak mellettem. Alapból kevés az önbizalmam, de a barátom mindig ösztönöz, hogy legyek magabiztosabb. Az X-Faktor is sokat segített ebben, az éneklés terén is nagyobb már az önbizalmam.

– Miért angolul írtad az első dalodat?

– Jómagam sem tudom, miért angolul írtam meg, valamiért úgy jött az ihlet. Én is csodálkozom magamon, hogy ez így megszületett, mivel az angoltudásom átlagos. Próbáltam magyarul is írni, de nem vagyok biztos abban, hogy olyan lett, amilyet én szeretnék. Úgy érzem, a magyarral még várnom kell, de nagyon szeretnék majd saját magyar számot is.

– Az egészet te írtad, vagy volt segítséged?

– A szöveget és a dallamot is én írtam. A szöveget két nap alatt írtam meg, első nap néhány óra alatt be is fejeztem, másnap átnéztem, és javítottam rajta. A stúdiófelvétel már több időbe telt. Sokszor mondják, hogy vigyázni kell, amikor számot írsz, mert nagyon könnyen azt mondhatják rá, hogy ezt már hallották valahol, ezért erre próbáltam odafigyelni. 

– Milyen volt a videóklip-felvétel? 

– Elég fagyos. A stúdióban hideg volt, ugye én a klipben ráadásul még szoknyában is vagyok, közben ventilátor fújta a hajamat, emiatt voltak pillanatok, amikor már könnyeztem a hidegtől, de megcsináltuk. A felvétel alatt, a hideget leszámítva, nagyon jól éreztem magam, mert egy hullámhosszon voltunk a rendezővel, csak úgy jöttek az ötletek.

– Hobbi- vagy karrierszinten szeretnél a jövőben zenével foglalkozni?

– Jó lenne karriert építeni erre, viszont jelenleg egyetemista vagyok, és nem tudom, hogy az az út merre vinne. Egyelőre úgy vagyok vele, hogy majd kialakul. Ahhoz, hogy karrierként folytathassam, nagyon sok időt és energiát kell belefektetnem, viszont egyetem mellett ez nagyon nehéz.

Három hónaposan megnyerték első tehetségkutatójukat tavaly márciusban, mára pedig kis- és nagylemezük, profi videóklipjük is megjelent. A KVAB zenekart, vagyis a Balázs-Bécsi Eszter és Lőrincz Árpád alkotta duót a távkapcsolat sem tudja eltántorítani a közös zenéléstől és munkától. Színes repertoárjukban saját angol és magyar dalokat, versfeldolgozásokat találunk. Közös zenélésről, szakmai sikerekről és két sörért koncertezésről, az egyszer majd összekuporgatásról és magukról meséltek.

KVAB: Előbb zenéltünk, aztán találkoztunk.

L.Á.: Nekem volt egy zenekarom, akikkel minden nyáron egy kulcsosházban egy héten át zenélgettünk és hétvégére meghívtunk barátokat, ismerősöket közösségi napra. Egyik évben a basszusgitárosunk testvére meghívta Esztert. Ott találkoztunk.

B.B.E.: Kaptam egy szerelmi vallomást dalként, amire én is dalban válaszoltam, aztán addig-addig szerelmeskedtünk a dalokkal, hogy elkezdtünk rendes számokat is írni, innen pedig minden szépen kialakult. Jött a Sziget fesztiválos történet, amikor a függőágyban kitaláltuk a zenekar nevét, a következő táborban már bemutattuk két dalunkat, decemberben két kocsmakoncertünk volt Kolozsváron, aztán kislemez, majd a Kotta és a Peron mindent hozott magával.

– Meséljetek kicsit a Peronról.

KVAB: Tavaly márciusban mentünk el Marosvásárhelyre a Peron Tehetségkutatóra, azzal az elgondolással, hogy ez az első tehetségkutatónk, kicsit megmutatjuk magunkat. Az esélytelenek nyugalmával jelentünk meg, és errefel megnyertük. A pesti döntőre tavaly októberben a járványhelyzet miatt nem tudtunk kiutazni, pont egy duó nyerte. Mégiscsak nagy dolog volt három hónapos zenekarként megnyerni a tehetségkutatót, ez nagyon jó löketet adott az önbizalmunknak, és persze a CV-ben is jól mutat. A hét tehetségkutatóról, ahová az utóbbi másfél évben elmentünk, hat díjat hoztunk el.

– Honnan is jön tulajdonképpen a KVAB név, van valami köze a belga egyetemhez?

KVAB: Avass be, kérlek, milyen egyetemről van szó.

– Művészetekkel és tudományokkal foglalkozó egyetem Belgiumban.

KVAB: Akkor van: Eszter képviseli a művészeteket, én pedig a tudományt, hiszen Eszter színész, én állatorvos vagyok. Egyébként nincs kapcsolat, nem is tudtuk, hogy van ilyen. De mindennap kiderül valami rólunk, ezért szeretjük az interjúkat. Egyébként a névválasztásra két válaszunk is van, a hosszabbik verzió, hogy két évvel ezelőtt a Sziget fesztiválon a függőágyban eldöntöttünk, hogy mivel már van néhány dalunk, legyen zenekarunk, aminek kellett egy vagány név. Olyasmiben gondolkodtunk, ami egyetlen szótag, hogy minden nyelven ki lehessen mondani, egyébként ez a mai napig nem jön össze. Találtunk is egy angol szót, a quabot a fiókára szokták használni vagy azt is jelentheti, hogy nem teljesen kész, kezdetleges. Ez így nagyon tetszett nekünk, de mondta Árpi, hogy ne kezdődjön Q-val, mert akkor már nem olyan könnyű kimondani, ezért magyarosítottunk rajta és így lett KVAB. Mindezt azért, hogy aztán KVÁB meg KVOB legyen belőle. A rövid válasz pedig az, hogy amikor féléves volt a zenekar, a lakótársunk megkérdezte, hogy ugye azért az a nevetek, hogy KVAB, mert „ketten vagyunk a bandában”? És azóta ezt mondjuk, ha kérdezik. 

– Jelenleg Eszter Kolozsváron végzi a színi egyetemet, Árpi pedig Miskolcon dolgozik állatorvosként. Hogy oldjátok meg a próbákat és a közös alkotást a távolság ellenére?

KVAB: Próbálni mindig fellépés előtt szoktunk. Bár ez nagyon nem profi hozzáállás, a szakmánk és a programunk miatt nem tudjuk másképp megoldani. Megpróbáljuk úgy alakítani, hogy egy nappal hamarabb találkozzunk Kolozsváron, és előző este csendesben futunk egy kört a dalokkal. Nem fér bele, hogy hetente próbáljunk, de már annyira bennünk vannak, hogy koncert előtt néhányszor könnyedén átfutjuk, otthon szöveget, dallamot, mindenfélét átnézünk külön-külön már elöljáróban. És igazából tegnap írtunk egy dalt, szóval működik.

– Így online…

KVAB: Árpi küldött egy demót, nekem volt rá egy szakasznyi szövegem, amit aztán felénekeltem telefonra, gyorsan összedobáltam vágóprogramban, és néhányszor küldözgettük még egymásnak a módosítási ötletekkel. Az a szerencsénk, hogy a hangvágás terén is vagyunk olyan szinten, hogy bármelyikünk össze tud rakni valamit, amit aztán a másik át tud nézni, ezzel is jobban haladunk. Persze így online 1-2 órával hosszabb volt megírni.

– Minden munkafázist meg tudtok oldani magatoknak?

KVAB: Nagyjából igen. Utolsó nagylemezünk, a Nyár stúdiómunkáit a sajátunknál jóval profibb stúdióban csináltuk, egyrészt, mert ott jobb a minőség, másrészt, mert sokkal könnyebb úgy dolgozni, hogy csak zenélni kell, és nem kell a felvétel részével is foglalkozni. Kacsó Tibor segített, a Marosvásárhelyi Rádió zenei szerkesztője, aki jóval tapasztaltabb, és jobban ért ehhez a programhoz; a hangvágás is külön művészet, így rábíztuk. Kicsit producer is volt Tibi a nagylemezen, és ezután sem szeretnénk ennél alább adni, de persze jó lenne egy saját stúdió valamikor.

– Ezenkívül van-e mérföldkő, ahová el akartok jutni a zenekarral?

KVAB: A stúdió nem is annyira zenekari cél, mert azt szép lassan úgyis összekuporgatjuk. Van kezdetleges stúdiónk, felszerelésünk, már csak fejleszteni kell, szép lassan csordogál és meglesz. Fontosabb cél, ami mostanában nagyon foglalkoztat, a koncertszínház. Nem feltétlenül darabhoz írni zenét, inkább úgy megírni egy zenei darabot, hogy témájában összefüggjön, amit elő lehet adni mondjuk egy kis kamarateremben – ez nagy álom. Folyamatosan dolgozunk rajta, mindig születnek demók, találunk egy verscsokrot vagy egy történetszál születik, amin megpróbálunk elindulni. De még nem sikerült megfelelő magot találni. Próbálkoztunk pályázatokkal, ha lett volna valaki, aki megdobja pénzzel ezt a projektet, akkor kénytelenek lettünk volna megcsinálni. Ehhez szükség lenne egy alkotótáborra, ahová elmegyünk egy hétre kettesben, vagy akár többen, akik az alkotói munkában tudnak inspirálni, és úgy dobjuk össze. Vannak olyan részei, amikben nekünk nincs gyakorlatunk, például hogyan tudsz két dalt összekötni, mitől lesz kerek valami. Bizony jó lenne dramaturg és rendező is hozzá, látványról nem is beszélve. Ez nyilván pénz kérdése, plusz az sem biztos, hogy ketten kell a színpadon lenni, szeretnénk akár nagyban gondolkodni, hogy legyen a hátunk mögött még négy-öt zenész, aki hangzásban bővíti, ha színészileg nem is.

– Hogyan működik a koncertezés, ti kerestek meg helyeket, vagy jönnek a meghívások?

KVAB: Kétszer volt olyan, hogy mi kerestünk meg helyeket, még a legelején. Nagy kapufa volt mindkettő, illetve otthon, Csíkban a Grundban volt egy jó koncertünk, úgyhogy azóta várunk. Amióta megnyertük a Peron Tehetségkutatót, meg voltunk a marosvásárhelyi Kottában, annyira sokat játszottak a rádióban, hogy karantén ellenére is egész jó nyarunk volt koncertek szempontjából, meg-megtaláltak a lehetőségek. Idén nyáron csak megkeresésekre mentünk. Olyan is volt már, hogy egy helyen a koncertdíj az ingyenfogyasztás volt, ami abban merült ki, hogy: koncert előtt nem iszunk, koncert közben sem, mire végzünk már mindjárt zárnak, én amúgy sem iszom, mert vezetek, tehát az én fogyasztásom egy víz, Eszter meg esetleg megiszik két sört. Szóval koncerteztünk már két sörért is, és még fogunk.

– A YouTube-megtekintések alapján legnépszerűbb számotok az Ágyban kávé, ti is ezt szeretitek a legjobban?

KVAB: Nyilván az Ágyban kávét nagyon szeretjük, mert sok díjat hozott. Komolyra fordítva a szót, nem mondom, hogy nem szeretjük, de nem is a legkedvencebb számunk, csak valamit elkapott az a dal, az emberek valamiért felkapták. Bárhová elvisszük, mindenki azt említi, hogy „tényleg milyen jó ez a dal”. Pedig a nagylemezről mindkettőnknek más kedvence van.

– Eláruljátok?

B.B.E.: Nekem az Álom a kedvencem, Árpinak meg a Ketten egy fülhallgatóval.

L.Á.: De amúgy mindig a legfrissebb dal a kedvenc.

B.B.E.: Nem, azért nem.

L.Á.: Igen, mert nem te írod a dalokat.

– Na de ki írja a dalokat?

B.B.E.: A szöveget és a dallamot én, a zenét meg a hangszerelést Árpi. Néha azért bele-belemászunk a másik területébe, de nincsenek kizárólagos feladatok, mindenkinek van valamilyen ötletmorzsája. De mindenkinek megvan az, hogy mit szeret, mihez ért jobban, ebből adódóan a feladatok elég egyértelműen osztódnak el.

L.Á.: A Lírikus meg az Álom Eszter dalai, csak mindkettőt gitáron írta meg…

B.B.E.: …amin nem tud játszani…

L.Á.: De tud négy akkordot, és – ezen mindig megsértődik, de – pont ezért minden demója olyan, mint egy ifjúsági misének a jézusos dalocskája.

B.B.E.: De megint különdíjat nyertünk a versfesztiválon A lírikus epilógjával, szóval a misés dalok valahogy slágerek.

– Összművészetiek ezek a dalok. Leginkább irodalomközeliek. Ez kezdeti cél volt, vagy csak így alakult?

KVAB: Nem volt ez célunk, de kezdetben verseket zenésítettünk meg mindketten, ebből adódóan volt ennek egy csírája. Fontosnak tartjuk még mindig a verses zenéket, mert néha a zenén keresztül könnyebben el lehet juttatni az emberekhez a verseket. Főleg ahhoz, aki nem szakmabeli, nincs folyamatosan verseskötetbe belebújva, hanem meghallja a verset, amit már a zene közvetít, tehát egyfajta értelmezést is ad a vers a zene mellé. Emiatt fontosnak tartjuk mindketten ezt szórni. Az Ágyban kávé viszont teljesen véletlenszerű volt. 

– Izgalmas videóklipeket is forgattatok két dalotokhoz. Meséljetek egy forgatási napról, és hogy hogyan jött az ötlet.

KVAB: Könnyű a két dalt összekötni, mert Csiki Zsolttal csináltuk mindkettőt, ő a klip ötletgazdája, rendezője és operatőre egyben. A Ketten egy fülhallgatóvalnak már ő és a párja, Erika voltak a látványtervezői is, kettejük agyszüleménye a klip, mi ott már tulajdonképpen tényleg színészként, próbababaként követtük az utasításaikat.

B.B.E.: Nagyon sokszor újra kell venni, emellett a sminkelés, az öltözés nagyon fárasztó munka. Nehéz saját magadat lipsyncelni, én nem tudom. Nagyon szeretünk forgatni, mert nagyon muris, nagyon sokat kacagunk, amellett, hogy munka, van egy csomó vicces momentum, amit kár lenne nem megélni. 

KVAB: A két kliphez képest alább már nem adnánk a szintet. Sok statikus videóklip készül most már, és kell az embereknek a látvány, már az is elég, ha nézhetik, ahogy a zenekar eljátssza. Ahogy a szöveg is fontos, úgy vagyunk a klippel is, hogy legyen sztorija, a látványra is igyekszünk figyelni. Mégiscsak Eszter a színház világából jön és ezt a gondolkodást szeretnénk valamilyen módon visszaadni. Nem feltétlenül zenekar vagyunk, hanem alkotók, egy teljes egészet akarunk adni a dalokhoz. 

– Mikorra várható a legújabb dalotok?

KVAB: Kényelmesek vagyunk dalírás szempontjából, mert az a helyzet, hogy tavaly már két lemezre való dalunk volt. Idén is születtek újabb saját dalok, most egy középlemezre való versfeldolgozásunk, hat dalunk van, amit szeretnénk áprilisban megjelentetni.

– Ha egy mondatban, szóban meg kellene fogalmaznotok, mit jelent nektek a zenekar, a közös zenélés, mit mondanátok?

L.Á.: Ha nem lenne a zenekar, akkor Eszterrel még ennyit sem beszélnék, így már muszáj neki.

B.B.E.: Én erről egyszer azt nyilatkoztam élő adásban, hogy jelenleg a kapcsolatunk tartja össze a zenekart, de el fog jönni az a pont, amikor a zenekar fogja összetartani a kapcsolatunkat. A műsorvezetők és Árpi is lefagyott, pedig én ezzel nagyon pozitív dolgot akartam mondani, de nem jött össze. Azt szeretem a zenekarban, hogy folyamatosan készülnek olyan termékek a dalok formájában, amik a lenyomataink. Ha megkérdezik, ki vagyok és mit akarok, meg tudom mutatni ezeken keresztül.

L.Á.: A zenélést abszolút hobbiként kezdtem, de mindig érdekelt a színház meg a művészet, éreztem, hogy erre szükségem van az életemben, a zenekar az én egyetlen művészi megnyilvánulásom. Nagyon motivál, hogy egyetem alatt jártam egy helyre gyakorlatozni, ahol a doki jazzdobos volt, most meg ahol dolgozni fogok, ott is a főnököm egy jazz-/dixieland zenekarban nagybőgős, tehát látom, hogy ez működik a munkámmal együtt is. Nekem ez már nemcsak hobbi, hanem ki is kapcsol, és mivel van benne munka, nem hiába csinálom.

– Kaptok fanatikus rajongói leveleket?

L.Á.: Szerintem nekem helyén van az egóm, de nagyon kínosnak érzem, amikor szembe dicsérnek. Volt olyan, hogy gólyatáborban egy elsőéves kislány nem mert leülni mellém, mert én vagyok az a fiú abból a zenekarból. Rendesen elszégyelltem magam, nagyon abszurd volt. Ha valaki meglátja, hogy zenélünk, és rákeres a dalokra, esetleg éppen mellettem elkezdi hallgatni, azt nagyon kínosnak érzem. De nem futottunk bele még sok ilyenbe, szerencsére.

B.B.E.: Néha persze jönnek reakciók, ami nyilván jólesik, ha írásban jön, akkor még csak nem is kell pironkodni miatta. De azért ilyen nagy fanjaink nincsenek még, azt hiszem, vagy nem tudunk róluk.

L.Á.: Hát a szüleink.

B.B.E.: Mondjuk, én osztottam már autogramot 8 éves kislányoknak koncert után, bocsánat, nekem vannak rajongóim. Legalább tíz autogramot kiosztottam akkor. 

– Hol hallhatunk legközelebb?

KVAB: Január hetedikére van felkérésünk a Planetáriumba, bár a rendezvényről még nem tudunk sokat elárulni, de mindenkit nagy szeretettel várunk.

*

Kedvcsinálónak pedig a Campus nevében ajánljuk, gyorsan nézzétek meg a bravúros Ágyban kávé klipjét, addig is álljon itt a refrén: „Csak egy gondolat bánt engemet / Ágyban, kávék közt kapni meg / Téged minden reggel. / S úgy szeress, mintha jó volna, / Az álmosság egyből elmúlna, / Mikor szól a vekker.”

A nyáron a zilahi Vigadóban mutatták be Visky András Pornó – Feleségem története című dokumentumjátékát Imre Éva és Sinkó Ferenc főszereplésével. Az előadás a Kolozsvári Állami Magyar Színház és a Gyulai Várszínház közös produkciója, a darabot Árkosi Árpád rendezte. Az előadás után közönségtalálkozóra is sor került.

Amikor először meghallottam a dráma címét, ahogy mindenki másban, bennem is felmerült a kérdés, hogy mégis mi köze lehet a pornó kifejezésnek a diktatúrához. Mint kiderült, nem pikáns jellegű előadásban volt részünk, hanem „politikai pornót” láthattunk, ahogy maga a szerző is nevezi, „az ágyban mindig hárman vagyunk, te, a szerelmed meg az ország jóságos vezetője”.

A rendszer megfigyelői különböző fedőneveket adtak a célszemélyeknek, ebben az esetben a hölgy a Pornó fedőnevet kapta. A diktatúra világában a művészetet hivalkodásnak, magakelletésnek tartották, innen ez a fedőnév, ami egyébként magát a valóságot korántsem fedi el, sőt lemezteleníti a rendszer szörnyűségeit, a traumákat, amiket valószínűleg sokan mind a mai napig magukban hordoznak.

A megfigyelt és párja, Anti – akinek a nevéről egyébként a megfigyelők úgy vélekedtek, rendszerellenességre utal, nem az Antal becézése – próbálták megvalósítani nagy álmukat, hogy színművészek legyenek, ezért utcai előadásokat tartottak, amikre főként gyerekek mentek el. Az utcai előadásokon egy angol házaspár mindennapjait mutatták be. A jólét, bőség, dorbézolás, semmittevés erős hangot kapott az angolokon keresztül, teljesen ellentétbe állítva a saját nyomorúságos, éhínséges, korlátozott életükkel. A főszereplők nem hajoltak meg a diktatórikus világ szabályai előtt, nem féltek a megfigyelőktől, belügyesektől, a legnagyobb bajban sem váltak megalkuvókká, ezzel is veszélybe sodorva életüket. A lelki békéjük fenntartásához rendületlenül ragaszkodtak, miközben át kellett élniük, hogy a megfigyelők előtt egész magánéletük nyitott könyv.

Az előadásban igazán súlyos, felkavaró, megdöbbentő mondatok hangoznak el: „Nem szabad nem félni”, „Ha nincs diktatúra, akkor is diktatúra van”. Ez a kijelentés egészen aktualizálta a történetet, rámutatva, hogy a diktatúráról beszélni kell azért, hogy a történelem ne ismételje meg önmagát, mi pedig határt szabjunk annak, milyen mértékben vagyunk manipulálhatók – hiszen bármennyire is próbáljuk elhitetni magunkkal, hogy egyáltalán nem lehet minket befolyásolni, be kell vallanunk, hogy sokszor mi is bábok vagyunk valakik paravánja mögött.

Álljon itt még egy lesújtó mondat az elhangzottak közül: „Hány gyilkosa van egy öngyilkosnak?” A diktatúrában a besúgók gyakran öngyilkosságba kergették áldozatukat a folytonos megfigyelés, fenyegetés, fogva tartás által.

A dráma szimbólumrendszere is közvetíti felénk a diktatúra szorongattatását, befolyását. A darab egyik erőteljes jelképe a napraforgó. Így nevezi Pornó a besúgókat – szemléltetve a behódolást, a vezetők előtti meghajlást, a számító magatartást –, akiknek mindig a nap, vagyis a központi hatalom és annak szabályai felé irányul a figyelmük.

Egy másik szimbólum a fehér lepel, ami alól a nő próbál kiszabadulni. A közönségtalálkozón kiderült, hogy mennyi mindent beleláttunk ebbe a jelenetbe, a lepel szimbolikájába. A leghangsúlyosabb jelentések közé a szabadság iránti vágyakozást, a szeptikus sokk okozta hallucinációt és a megtisztulást soroltuk.

Az előadás a haláltánc motívumával zárul. Pornó testében elhal magzata, az orvosok a szigorú abortusztörvényre hivatkozva nem hajlandók eltávolítani. A drámát igaz történet ihlette, Visky András saját és felesége sorsát formálta a szereplőkre, 1989-ben ők maguk is átélték ezeket a szörnyűségeket. Gyermekük a születése előtt meghalt, majdnem anyja is követte, mert az orvosok nem távolították el a halott magzatot a méhéből.

A szereplők minden nehéz helyzetet, tragédiát humorral, játékkal itattak át, ami mindnyájunk életét megkönnyíti, egyfajta erő, oltalom lakozik a komikumban, a nevetésben. A díszlet, kelléktár minimalizmusa is a dráma hitelességét fokozta, utalva a kor társadalmi, kulturális, gazdasági helyzetére.

A főszereplők mély szerelme, egymás melletti kitartása Ady Endre sorait juttatták eszembe: „Meghalnánk, mondván: / »Bűn és szenny az élet, / Ketten maradtunk csak tiszták, hófehérek.«”

Reggae. Érdekes műfaj, látszólag egyszerű. Valószínűleg mindenkinek Bob Marley jut eszébe róla. Dalait még ma is rengetegen hallgatják világszerte, a raszták mellett sok más ember számára is példaképet jelent. Nem véletlenül. Hazájában nemcsak zenészként, hanem a béke nagyköveteként és prófétaként is emlékeznek rá. Az 1970-es évek végén adott kingstoni koncertjén ádáz politikai ellenfeleket is rá tudott venni az összeölelkezésre. Egész életében az elnyomott jamaicai kisebbség érdekeit képviselte, de nem buzdította őket erőszakos lázadásra. Three little birds című dala ma már az Ajax Amsterdam futballcsapat szurkolói himnusza. Marley-ról még rengeteget lehetne írni, de az általa képviselt műfajról valószínűleg kevesebbet tudunk.

Amit tudni kell a reggae-ről

A hatvanas évek környékére tehető a kialakulása Jamaicában, az akkoribban jól ismert rocksteady és a ska műfajok keveredéséből jött létre, talán  az első húsz évében volt a legnépszerűbb. Általában a pozitív gondolkodásra alapoz, gyakran előfordulnak benne vallási utalások, egyes dalok pedig a füvezés vagy a könnyűdrogok jótékony hatásaira is figyelmeztetnek. Az utóbbi miatt rengeteg kritika érte a reggae-t, és nem lehet szótlanul hagyni, hogy néhány dal a nőgyűlöletet is népszerűsíti, amit érthető módon a társadalom túlnyomó része elutasít. Árnyoldalai ellenére viszont a műfaj legtöbb esetben képes jó hatással lenni az emberre, segít háttérbe szorítani a problémákat és az életünkben folyamatosan jelen lévő rosszban meglátni a szépet. Nyilván ez csak akkor sikerülhet, ha nem vagyunk alapból elutasítóak az irányzattal kapcsolatban.

Összességében egyértelműen a kedvenc műfajaim közé sorolnám, általában el tudja érni nálam a remélt hatást, nem könnyű stresszesnek vagy feszültnek lenni, ha ez megy az ember fülében. Az nem tetszik benne, hogy a számok stílusukban és mondanivalójukban is túlságosan hasonlítanak egymáshoz, így szűk fél óra után meg lehet unni a hallgatásukat.

Mai formája

A kétezres évek elejére a műfaj már eléggé kiment a divatból, egyes rétegek viszont nem pártoltak el tőle, ennek köszönhetően ma is vannak olyanok, akik egész nap szívesen elhallgatnák. Természetesen a mai rajongók túlnyomó része Jamaicában él, ahol még mindig sok különböző platform ad teret a reggae-nek. Ilyen például az online is elérhető Blitz radio 2000, amely naphosszat a műfajba tartozó vagy ahhoz közel álló stílusú zenéket játszik. Kevés mai előadó ragaszkodik a reggae régről ismert, eredeti formájához, de elemeit sokan építik be saját számaikba. Jó példa erre a szigetországból származó rapper, Sean Paul, akinek stílusa többek között ennek köszönhetően vált egyedivé.

Magyar reggae

A műfaj valamilyen formában jelen van néhány európai országban is, de csak kevés képviselője tud népszerűséget szerezni magának általa. A kivételek közé tartozik a magyarországi Copy Con, aki a 2010-es évek közepéig volt igazán aktív. Klipjeinek több százezres megtekintése van a legnagyobb videómegosztón, legnépszerűbb számai közé tartozik a Nyugi és az Életek éneke, amelyekről elég csak annyit elmondani, hogy a korábban felsorolt stílusjegyek közül szinte mindegyik megvan bennük. Többször dolgozott együtt a nála valamivel ismertebb előadóval, Denizzel. Közös számaik bizonyítják, hogy a rap és a reggae összekombinálva is jól tud működni, előbbi ugyanis képes társadalomkritikát hozzáadni a jamaicai műfaj pozitív üzenetéhez. Ez a keveredés másképp hat, mint a Sean-féle ötvözet, már csak azért is, mert mindketten önálló szövegrészben képviselik saját stílusukat.

Bár korábbi népszerűsé­gét minden bizonnyal sohasem fogja visszanyerni, azért sokan örülnének, ha a reggae nem tűnne el teljesen a köztudatból.

Lassan már tíz hónapja annak, hogy a koronavírus-járvány világszerte beleavatkozott a zenészek munkásságába. Bizonytalan ideig kitörölt mindent koncertnaptárjukból, a klipkészítést pedig jelentősen megnehezítette. E kettő közül egyértelműen utóbbi a kisebbik probléma, mert a technikának köszönhetően megfelelő tudással és eszközökkel akkor is össze lehet hozni egy nézhető videót, ha az ember saját lakásába van bezárva. A szigorú karanténszabályok idején voltak is erre sikeres és kevésbé sikeres próbálkozások.

A nagyobb gond tehát a fellépések elmaradása, mert egyes zenészek számára azok jelentették a legfontosabb bevételi forrást. Eleinte sokan próbálkoztak online koncertekkel, de egy ideig kevesen jöttek rá arra, hogy ezzel a módszerrel hogyan lehet pénzt keresni. Magyarországon az első jó ötlet egyike Ganxsta Zolee és a Kartel együttestől származott, akik Facebookon hoztak létre egy csoportot, ahová csak fizetés után lehetett belépni. Ők tehát pénzért kínáltak online koncertet a rajongóknak, teljesen korrekt módon. Egyesek a belépési díj mellett egyéb pénzösszegekkel is támogatták őket. Az ő esetükben érdemes megemlíteni, hogy több évtizedes hírnevük miatt sokan szeretnék, hogy megmaradjon az együttes. Az igazán nehéz helyzetbe azok sodródtak, akik még karrierjük elején tartanak, így kevésbé ismertek.

Még nagyobb bajban vannak a zeneiparban dolgozó háttérmunkások, akik a fesztiválok és egyéb rendezvények hiánya miatt hosszú ideig munka nélkül maradtak. A második hullám megérkezésével biztossá vált, hogy helyzetük év végéig nem fog jelentősen javulni. Számukra fontos lenne, hogy legalább kisebb eseményeken dolgozhassanak. Minden országban nagyrészt az államtól függ, mennyire és hogyan támogatja a zenészeket és a háttérmunkásokat. Magyarországon például nagy felháborodást keltett a nyáron, hogy a futballmérkőzésekre több ezer ember kimehetett, minimális korlátozások betartásával, a zenei rendezvények viszont egyáltalán nem kaptak teret. Ezt Gulyás Gergely miniszterelnökségért felelős miniszter azzal indokolta, hogy utóbbiak esetében komoly problémát jelentene az alkoholfogyasztás. Többször elhangzottak olyan utalások is (nem csak a politikusok szájából), hogy a zenészeknek más pénzkeresési lehetőségek után kellene nézniük a járványidőszakban. Az ilyen típusú kijelentések ihlették meg a népszerű magyar paródiagyárost, Polgár Petit is, aki Co-Vidám nyár című dalában teszi fel a kérdést: „Te elküldesz kapálni, ha nem tudok megélni, / Majd ha neked nem lesz melód, én meg küldjelek el zenélni?”

A vírussal kapcsolatos témák a külföldi előadókat is megihlették. Az ugandai Bobi Wine és Nubian Li Corona Virus Alert címmel adott ki közös számot, amelyről első hallásra nem tudtam eldönteni, hogy valódi figyelmeztetés vagy ironikus üzenet, a közepére viszont eldőlt, hogy az előbbi. A veszély komolyságára igyekeznek békés stílusban figyelmeztetni. Ez csak egy példa a több tízezer karanténklip közül, amelyek néhány hónap alatt unalmassá is váltak, mert túl sok volt már belőlük.

Fontos megemlíteni, hogy a zenészek helyzete mellett a fogyasztók hallgatási szokásai is megváltoztak. Ezt saját magamon is észrevettem. Az elmúlt években nagyrészt videómegosztókon hallgattam zenét, most viszont a közösségi oldalakon is jobban odafigyelek kedvenc előadóim online közvetítéseire és eseményeire. Több alkalommal kellett karanténba vonulnom, ez idő alatt pedig unaloműzés céljából hosszú idő után ismét elkezdtem zenecsatornákat nézni a tévében. Élő zene hiányában gyakorlatilag minden olyan platformmal elfogadó vagyok, amelyen jó minőségű tartalmak vannak és könnyen elérhető.

Úgy tűnik, hogy a zenészeknek még jó ideig be kell érniük a streaminggel, adott esetben a raktárkoncertekkel. Előre nem látható, hogy mikor normalizálódhat a helyzetük. Nekünk, fogyasztóknak pedig emlékezetes élő koncertélményeink sóvárgó felidézésével.