A Friends című sorozatot fiatalabb fejjel is nagy élvezettel néztem. Nem értettem mindent, mégis viccesnek és érdekesnek tűnt. A hetedik évad egyik részében volt egy jelenet, ami nagyon megmaradt az emlékezetemben. Évek kellettek ahhoz, hogy igazán megértsem, mi is történt a vásznon. Az említett részben Ross próbálta megismertetni a fiával a hanukát. Feltevődött bennem a nagy kérdés: mi is az a hanuka?

Az emberek többsége erre a kérdésre azt válaszolná, hogy a karácsonyhoz hasonlítható, ez a zsidó ünnep. Az igazság viszont, hogy sem tartalmilag, sem a szokásokat illetően, de még az időpont sem egyezik feltétlenül. Kezdetben fontos elmondani, hogy a felénk nem igazán ismert és használatos Gergely-naptár szerinti időmérés alapján határozható meg az ünnep dátuma. A héber naptár szerint mérik az időt, amely holdnaptár, azaz a hónapok a Hold ciklusaihoz igazodnak. A hanuka a fény ünnepe, és idén a kezdete december 10-re esett. A nyolcnapos ünnep során két csodára emlékeznek vissza. Az első a zsidó népet elnyomó szíriai görögök kiűzése Jeruzsálemből, amelynél fontos megemlíteni, hogy nagyon erős jelképpel is rendelkezik, hiszen a makkabeusok kis serege legyőzte az elnyomó szíriai görögöket, vagyis a fizikai erőt felülmúlta a belső tartás, a spiritualitás. A második pedig az egyik legrégebbi zsidó szimbólumhoz köthető, a menórához, vagyis a hétágú gyertyatartóhoz, amely kezdetben olajlámpás volt. Egy adag olaj, amely csak egy estére lett volna elég, nyolc napon keresztül égett. A fény csodája ez, hiszen még egy kis gyertya is képes elüldözni a nagy sötétséget. A nyolc nap alatt minden este eggyel több gyertyát gyújtanak meg, ezzel azt példázva, hogy mindig haladni kell előre. A menóra pedig csak szimbólumként van jelen, hiszen ma már kilencágú gyertyatartót használnak. A középső gyertya arra szolgál, hogy ezzel gyújtsák meg a további nyolcat.

Az ünnephez egy közkedvelt játék is tartozik, a trenderli, egy négyoldalú pörgettyű, aminek minden oldalán egy-egy héber betű található. Ezek rövidítések, melyekből az jön ki, hogy „nagy csoda történt ott”. Az ott természetesen Izraelre utal. A játék eredete pedig ugyancsak a szíriai görög elnyomás idejére tehető, amikor is tiltották a Tóra olvasását, tanulmányozását, így amikor a diákok leültek együtt tanulni, akkor vitték magukkal a pörgettyűket is, hogy úgy tűnjön, emiatt gyűltek össze. Az ünnep alkalmával a nyolc napig égő olaj csodájára emlékezve kedveltté váltak az olajban sütött ételek, mint például a látke. Ez az étel reszelt krumpli, hagyma, tojás, liszt és só keveréke, amelyet korong alakban sütnek ki. A másik közkedvelt hanukai étel pedig a fánk, ami minden formájában és alakjában tökéletes. A gyerekek természetesen itt is számíthatnak ajándékokra és a nyolc nap alatt rengeteg programra.

S ha már itt a karácsony, jó ha megemlítjük, hogy ekkora ünnepet nehéz kikerülni, nem ünnepelni. A zsidó vallás gyakorlóinak nincs megtiltva, hogy részt vegyenek világi ünnepeken. Karácsonykor ők is a csodákban, a családdal való együttlétben és a fényekben lehetnek együtt. Továbbá ők sem zárkóznak el az érdeklődők elől, sőt a menóra meggyújtása olyan helyen szokott történni, ahol többen is megcsodálhatják, részt vehetnek a hanukai csodákban. Azt hiszem, igen kevés dolgot szabhatunk meg a ma emberének, de miért is tennénk, ha éppen ilyen jó dolgokról, jó ételekről és jó hangulatról van szó.

A Kerekes családban megkezdődött az ünnepi készülődés. Az idei karácsonyba apait-anyait beleadnak, most először családi kupaktanácsot is tartottak, és mindenki megkapta a feladatát. Hibázni nem lehet, Ági néni szerint ez az év bizony nagy kínszenvedés volt, az ünneplésnek legalább meg kell adni a módját. Azt is leszögezte, hogy idén nincs több panaszkodás, „annyit szidtuk már ezt az évet, biztos a fejem is azért fáj már megint. Mondtam is a szomszédasszonynak a délelőtt, hogy ez az év tönkretett, mindjárt pénzünk sincsen, s akkor ne fájjon az ember feje. Erre hallom, ahogy mormolja: »Biztos azért van 15 méter fa az udvarotokon«. Most mondd meg, Gyuri! Ezekben a nehéz időkben is csak az irigység, s semmi jóindulat vagy megértés”.
No, ne ítéljük el mi sem Ági nénit, az erdélyi ember eddig is sokat panaszkodott, aztán idén úgy rászokott, talán többé sosem felejti el.
Az is szokása az itt élőknek, hogy ragaszkodnak a megszokotthoz. Ha már úgy érzik, az idei karácsony más lesz, akkor mindent megtesznek az ellenkezőjéért. Mert legalább ennek a neves ünnepnek pont olyannak kell lennie, mint tavaly, s mint 20 éve. Kerekesék is erre törekednek. Gyuri intézi a karácsonyfát, Ági néni főz, takarít, dekorál. Józsi fiuk feldíszíti az udvart, bevág vagy öt méter fát, és elmegy a keresztanyjához disznóvágásra, mert fiatal, s még azért is, mert szokás adni utána egy kicsi kóstolót a segítőknek. Hilda lányuk csak karácsonyfát díszít, mert a tanárok vakációban sem hagyják, hogy legalább három napocskát pihenjen, megbolondítják az online tanítással.
Gyuri újabban minden évben a falu végén vásárolja a karácsonyfát, jó áron, nem úgy, mint városon. De idén ennek is úgy felment az ára, azt hitte nem hall jól, amikor már megtalálta a kedvére valót. Nem kell viszont egy percig sem félteni őt, feltalálja az magát minden helyzetben. Hozott karácsonyfát, szépet, nagyot, még Ági néninek is tetszett. Sőt még ingyen is volt, de ezt a felesége nem kell hogy tudja. Szerencsére most nem találkozott az erdésszel. Amikor legutóbb lopott, jól megbüntették érte. Idén fa is lett, s még a kocsmába is betérhet vagy három napig. Egy gonddal kevesebb.
Józsi fiuk nem járt sikerrel a disznóvágáson. Ebédre meghívták ugyan, de kóstoló? Nehéz volt ez az év, s a komák maguk is sokan vannak a családban. Na, nem baj, Józsikám, oda sem mész többet – háborgott Ági néni. – Csak tudnám, így honnan lesz házi kolbász a hidegtálon. Feriék is a múltkor fél kilóval becsaptak, s azt hitték nem veszem észre. De mostanra 5 lejjel drágították kilóját, mert erre van eszük. S mi egy kicsi kolbászért meg kell húzzuk magunkat… Apád is, nem értem, hogy nem tud hús nélkül kibírni egy napot.
Ági néninek van a legtöbb feladata. Takarítás, mosás, ablakpucolás. Ez utóbbit utálja a legjobban. Három napja alig alszik valamit, reggeltől estig csinosítgatja a házat, megállás nélkül. Már fáj a dereka, a lába, a nyaka sem a régi, és a főzést még el sem kezdte. De megpihenni? Olyan nincs! Inkább hullafáradtan ül le a karácsonyi asztalhoz – talán a sok munka után nem is tudja élvezni az ünnep szépségét –, de hogy szenteste egy porszem heverjen a padlón? Olyan Isten nincs. Szégyen lenne s gyalázat. Így szokás ezt mifelénk.
A karácsony előtti utolsó két nap a főzésé. 24-én vacsorára rántott hús, majonézes krumpli, töltött tojás, fasírt, boeuf és gombasaláta. Füstölt kolbász idén nem lesz, mert a komák nem adtak volna egy kilócskát. 25-én ebédre húsleves, töltött káposzta, s vacsorára sütni fog egy egész csirkét, nehogy véletlenül éhesen maradjon a család, főleg Gyuri ne, mert az aztán hallatja a hangját.
– Ezt is egyedül csinálom. Kész sem leszek vacsoráig, de azt mindenki elvárja, hogy terülj, terülj asztalkám s minden finomság legyen a tányéron. De valaki megkérdezi a családból, hogy segítségre van-e szükség? Hát hogyne, Hilda is csak ül a laptop előtt, az ünnepekkor sem hagyják békén, annyi feladata van szegénynek. Pedig milyen ügyesen tudna segíteni nekem. Még jó, hogy a töltött káposztát tegnap felraktam a tűzre…
Ági néni befejezi a főzést, megteríti az asztalt. Hirtelen minden olyan, mint tavaly volt, s mint most 20 éve. Nincs világjárvány, nincs nélkülözés, nincs panaszkodás sem – azért a füstölt kolbász mégiscsak hiányzik. Teljesítették a feladatot, a karácsony a régi maradt, meghitt, boldog és szeretetteli. Legalább ez, ebben az évben. Nem számít, hogy lopott a fa, hogy Ági néni mindjárt elalszik a fáradtságtól. Örülnek egymásnak, annak, hogy a vírushelyzet alatt is együtt ünnepelnek. Hiába áll felettünk a világjárvány, hiába ő a főnök, a karácsonyi ünneplésbe még ő sem tud beleszólni. És ez így van jól.

Trash. Különös jelenség. Mindenhol ott van. Öltözködésben, filmekben, és természetesen zenékben is érzékelhető a jelenléte. Mindig érdeklődve figyelem, hogy a hozzá való viszonyulás mennyire meg tudja osztani a társadalmat. Egyesek utálják, mások szinte rajonganak érte, de vannak olyanok is, akik egyszerűen csak elfogadják a jelenséget és nem fogalmaznak meg véleményt vele kapcsolatban.

A fogalom jelentését valószínűleg mindannyian jól ismerjük. Azt viszont talán érdemes elmondani róla, hogy nemcsak az unalmasnak, gáznak vagy gyenge minőségűnek tartott tartalmakra vonatkozik, hanem azokra is, amelyek eleve nem komoly céllal készültek. Elkészítésükben általában nyoma sincs semmiféle igényességnek. Abban nem mindenki ért egyet, hogy milyen tényezők és feltételek (vagy ezek hiányának) alapján kell valamit besorolni ebbe a kategóriába. A zene esetében különösen nehéz ezt megállapítani, mert nincs két olyan ember, akinek teljesen egyforma lenne az ízlése. Van, aki képes meglátni a minőség valamilyen formáját abban a számban is, amelyre más gondolkodás nélkül ráhúzná a trash jelzőt.

Az egyik legtalálóbb magyar példa lehet erre ByeAlex 2013-ban ismertté vált Kedvesem című dala. Nagyon sokan nem értették, hogy lehet ennyire egyszerű dalszöveggel és gyenge énektudással kijutni az Euróvíziós Dalfesztiválra. Azt viszont nehéz lenne megcáfolni, hogy a dalt komoly szándékkal írta, s volt mondanivalója. Nagy meglepésnek számított, hogy a magyar közönség után a nemzetközi is jól fogadta a szerzeményt. ByeAlexnek a döntőben elért jó helyezés ellenére sem sikerült évekig levetkőznie a trash megbélyegzést. Mára már a nagyobb rétegek érdeklődési körét is megtalálta, emellett sok fiatalnak adott lehetőséget egyik saját YouTube-csatornáján arra, hogy népszerűsítsék dalaikat, szakmailag is sokat segített nekik a fejlődésükben. Mostanában egyre kevesebben kérdőjelezik meg szakértelmét, egyes dalai pedig komoly mondanivalót is tartalmaznak (nem a korskorskorsra gondolok), emiatt az ő esetében továbbra is vitatható, hogy hová kell besorolni.

Ha teljesen egyértelmű példát akarok felhozni az elmúlt tíz évből a trashre, akkor nem is találhatok jobbat a What does the fox say? című számnál. Részletes elemzésbe ezzel kapcsolatban inkább nem mennék bele, annyit viszont érdemes megjegyezni, hogy klipjében és szövegében is tökéletesen átad mindent, amiről ez a jelenség valójában szól. Számomra egyébként meghökkentő, hogy mostanra több tízezer minőségibb dalt háttérbe szorítva megközelítette az egymilliárdos megtekintésszámot a YouTube-on, de nem ez az egyetlen remekmű, amelynek ez összejött.

Így a végére nem szégyellem bevallani, hogy én magam is fogyasztok néha trash tartalmakat, nem feltétlenül élvezetből, a bennem rejlő titkos vágyak kielégítésére, hanem sokkal inkább azért, mert jól tudok rajtuk szórakozni és könnyen azonosulok azzal a komolytalansággal, amely eleve szükséges ahhoz, hogy valaki elkészítse őket.

A filmrendezők számos különböző eszközt használnak arra, hogy alkotásuk mondanivalóját hitelesebbé, átélhetőbbé tegyék. Egyik ilyen eszköz a zene, amelynek kulcsszerepe van szinte minden mára klasszikussá vált film esetében. Nem mindegy viszont, hogy a készítők hogyan alkalmazzák. Jó érzékkel kell megtalálniuk azokat a jeleneteket, amelyekhez érdemes zenét társítani. Arra sem árt ügyelni, hogy az ne szorítsa háttérbe a lényeget, hanem kiemelje.

Hatáskeltés

A Karib-tenger kalózai filmek példája mutatja meg talán a legjobban, hogy mekkora szerepe lehet a zenének a történetalakításban. A harmadik részben ez különösen érezhető, alig tudnék olyan jelenetet/jelenetsort felidézni, amelyből hiányzik a zenei aláfestés. Más filmnél talán zavarónak vagy soknak érezhetnénk ezt. Ebben az esetben viszont az elmúlt évtizedek egyik leghíresebb filmzeneszerzőjének, Hans Zimmernek az alkotásait úgy társították a jelenetekhez, hogy a néző ne tartsa feleslegesnek ezeket. A romantikus és drámai részeknek kellő komolyságot, a humorosabbaknak pedig egyfajta könnyedséget, lazaságot adnak. Nehéz elképzelni, milyenek lennének a harcjelenetek, ha csak az ágyúk dörgését, a kard csattogását vagy a szereplők kiáltásait hallanánk. Valószínűleg kevésbé izgalmasak.

Beharangozás

A rutinos filmnézők valószínűleg gyakran észreveszik, hogy a zene néha előre jelzi, hogy milyen hangulatú jelenet következik. Különösen a feszültségkeltő részek esetében alkalmazzák ezt a módszert a rendezők. Van úgy, hogy a karakter még csak közeledik az ajtóhoz, de a vészjósló zenéből már sejthetjük, hogy nem a jó barátjával fog odabent találkozni. Ezzel is lehet komoly hibát elkövetni, a nézőt ugyanis felbosszanthatja, ha nem a képek mutatják meg neki a lényeget. A tapasztalt rendezők valószínűleg jobb érzékkel nyúlnak ehhez a megoldáshoz, mint a fiatalok.

Az űr kitöltése

A két óránál hosszabb filmekben sok az olyan jelenet, amelynek első látásra nincs fontos szerepe a történetben, viszont kihagyni sem lehet, mert nélküle zavarossá válhat minden. A híres csatákról szóló történelmi filmekben nem harcolhatnak elejétől végig a felek, kellenek taktikai megbeszélések, vonulások, kisebb konfliktusok. A rendező nem elvenni szeretné ezekkel a néző figyelmét, hanem előkészíteni a lényeget. Mi lehetne ilyenkor jobb segédeszköz számára, mint a zene? Segít a szereplők mondandóját lényegessé tenni, így a néző kevésbé fogja úgy érezni, hogy töltelékjelenetet lát.

Több nyelv, több megközelítés

Mint tudjuk, a világhírű filmek szöveges zenéit rengeteg országban szinkronizálják. YouTube-on sokan szoktak rákeresni a különböző verziókra. Ez kulturális és művelődési szempontból is hasznos, mert a szövegeket lefordítva közelebbről megismerhetik más nyelvek szófordulatait. Az esetek többségében a fordítók és a szinkronnal foglalkozó szakemberek igyekeznek hűek maradni az eredeti szöveghez, de egyes helyeken minimális változtatásokkal más részleteket is kiemelnek. Az animációs és a rajzfilmek legendás dalainál is megfigyelhető a jelenség. A Jégvarázs Let it go című dalának szövegét például több mint száz nyelvre fordították már le, egyes országokban pedig több feldolgozást is készítettek belőle. A régebbi példák közül említhetjük az Oroszlánkirály betétdalait is, amelyek szintén több nyelven váltak népszerűvé.

A leírtak alapján talán nem túlzás kijelenteni, hogy a jó zene hatalmas fegyver a filmrendező kezében. Elég kreatívnak lennie, és pillanatok alatt porig rombolhatja vele a történet és a néző között emelkedő falakat.

Most vonatkoztassunk el a koronavírus-járványtól, és tegyük fel a kérdést: mi jellemzi Erdély zenei életét? Mi történt az elmúlt harminc évben? Beszélhetünk egyáltalán zeneiparról?

Lássuk be, az erdélyi könnyűzene stagnál. Bármennyire is szeretnénk elhinni, hogy van áttörés, valójában ez még mindig nem történt meg. Harminc éve új fejezet kezdődött – nincsenek feketelisták, a dalokat senki sem cenzúrázza – mégis az az érzés fog el, hogy kies hazánkban nem sikerült olyan zenét írni, amely tényleg eljutott volna az emberekhez, és önerőből képes lett volna lázban tartani a tévéket, rádiókat és a közönséget. Nem vitás, az évek során számos új fesztivál látott napvilágot, induló zenekarok adták át egymásnak a stafétát, tehát volt mozgás. A koronás hónapok kivételével a népszerű közösségi oldalakon szinte heti rendszerességgel értesülhettünk koncertekről, előadásokról, ami szintén azt mutatja, hogy van érdeklődés a zene iránt. Mi az, ami mégis gátat szab az előadóknak abban, hogy maradandót alkossanak? Miért nem hallunk esetleg nemzetközi sikerekről? Ezekre a kérdésekre nyilván több lehetséges magyarázat is létezik. Például, hogy klubjainkban messze nem mindennapos jelenség az, hogy világsztárok forduljanak meg, így hiányzik az a közvetlen tapasztalat, ami sok szempontból inspirálhatná a kezdőket. Hiába az internet, mikor a koncertélmény százszor többet nyújt.
Egy másik lehetséges válasz lehetne az, hogy Erdélyben nincsenek professzionális zenei stúdiók, vagy az erdélyi zenészek nem rendelkeznek a szükséges anyagi háttérrel ahhoz, hogy egy nyugati minőséget nyújtó stúdióban rögzítsenek dalokat. A következő talán az lenne, hogy nem létezik valós könnyűzenei támogatás, amelyhez egy Erdély bármely területéről érkező együttes hozzáférhetne. (Jó, van a Communitas Alapítvány) de a tapasztalatok alapján ott főként a klasszikus zene irányába nyitnak.) Erdély különös szigetnek számít Románia és Magyarország közé ékelődve, így az a kellemetlen helyzet alakult ki, hogy ha sztárokat akarunk látni, akkor azokat külföldről kell importálnunk. A legaktuálisabb példa a gyergyói Bagossy Brothers Company esete. Ők ugyanis a Magyarországon kiírt Cseh Tamás Program támogatottjai lettek, így tudtak lemezt készíteni, és Magyarországról hazaérkezve, Erdélyben is nagy sikereket elérni. Vicces, hogy át kellett lépniük egy határt ahhoz, hogy aztán hazatérve le tudják aratni az egyébként jól megérdemelt babérokat. A kolozsvári USNK rap csapatának szintén egy magyarországi tehetségkutatón kellett bizonyítania ahhoz, hogy bekerüljenek a köztudatba. De egészen pontosan mire is lenne szükség a változáshoz? Hát… nem nagy újdonság: pénzre. Ám szerintem nem csak ezen áll vagy bukik a dolog. Ha jobban belegondolunk, Erdélyben a zenekritika semmilyen formája nem létezik. A sajtóban megjelenő cikkek többnyire túlzottan pozitív hangvételűek, egy kicsit benyalósak, és leszimulálják egy brit banda világsikereit kicsiben. („Nehéz a rocksztár élet?”) Nem oda akarok kilyukadni, hogy az újságok fikázzák a zenekarokat, hanem arra gondolok, hogy mennyire jó hatással lenne a zenei életre, ha zenekedvelők és zenészek egyaránt olvashatnának szakértők által megírt kritikákat. Tudom, ez egy csettintésre nem fog megtörténni, de ideje lenne felnőni a feladathoz. Addig is, ha van rá lehetőségünk, támogassuk az erdélyi zenekarokat (főleg ezekben a koncertmentes időkben).