Mi a szokás egy szomorú ünnepen?
Meglepetésemre arról olvasok tovább, hogy valóban van olyan ország, legyen ez például Mexikó, ahol a családok ezen a napon együtt ünnepelnek halott családtagjaikkal, ajándékot visznek nekik, a sírokat papírmasékkal és álarcokkal díszítik, piknikeznek, iszogatnak, mert náluk ez sokkal inkább az összetartozásról szól, mint a halottjaik siratásáról.
Furcsának és kicsit ijesztőnek találom mindezt…
Lehet, hogy csak a „belém nevelték”-re hagyatkozhatok, de úgy gondolom, hogy ez a nap nem az ünneplésről szól, nem egy, a többihez hasonló ünnepnap. Ilyenkor nincs helye a pompának, a hangadásnak, sokkal inkább annak, hogy egy kicsit elcsendesedjünk, magunkba forduljunk, és emlékeket idézzünk, minden olyan okos érvet elfelejtve, hogy sok a dolgom vagy máskor miért ne tehetném ezt meg.
Mégis sokan érvelnek hasonlókkal, ha egyszerűen lusták vagy mást csinálnának november elsején. Hiányzik a tisztelet. Az emberek egyre kevésbé tudják takarni, hogy nem bírnak eleget tenni a szokásnak, amit igazából senki sem vár el tőled vagy tőlem. Nem kényszerítik, hogy részesei legyünk, de a legtöbben belülről érzünk késztetést arra, hogy hagyományként helyet adjunk neki az életünkben.
Egyesek például közösségi oldalaikon „tartják” a halottak napját. Mint karácsonykor a fényekben gazdag fa fotóját, úgy most sírkövek túldíszített, pompázatos képét posztolgatják. Talán tényleg van abban valami, hogy néhány lájk, meg reakció pótolni tud öleléseket, biztató szavakat, együttérzés – ám ilyen helyzetben egy ilyen kép számomra arról árulkodik, hogy valaki emberi, önző módon a saját lelki békéjének megtalálására használja ki ezt a napot.
A halottak napja, amint azt a neve is mondja, a halottaké. Azoké, akiket elengedtünk egyszer, de mivel az emlékeiktől nem tudunk, és nem is akarunk megválni, egyet a ki tudja hány napunkból nekik ajándékozunk. Elmegyünk a sírokhoz, virággal vagy anélkül, gyertyával vagy anélkül, és megállunk. Megállunk örülni annak, hogy velünk voltak és igenis merünk szomorúnak lenni ott bent egy kicsit azért, amiért már nincsenek köztünk.
Ez az egyetlen szomorú ünnepünk, amit meg is kell hagyni csendesnek, gyászosnak, mert ha el tudjuk fogadni, ha nem, az elmúlásról szól. Arról, hogy elvesznek életek, arról hogy van olyan, aki csak percekig tapasztalhatja, mit is jelent élni. A tiszteletnyilvánítás egyik leggyönyörűbb formája velük szemben, ha emlékeinkben tovább éltetjük őket.
Nem kell, hogy hetekig meghatározza hangulatunkat a november elseje, hogy túlságosan belemélyedjünk a szomorkodás sötét bugyraiba. Egy napról szól, aminek meg kell adni a módját. Ilyenkor úgy kell halknak lenni, mint hangosnak más ünnepek alkalmával.
