Miért kiabálták százezrek azt a galamboknak, hogy ,,KEVIN!”? Miért féltek a kanalaktól? Vagy mért álmodoztak arról, hogy Darcy lesz a kislányuk neve? Nos, lehet, hogy a kívülállónak ezek csak értelmetlen badarságok, de a directionereknek mindez olyan kreált világ volt, amiben úgy érezhették, hogy egyedül vannak öt kedvencükkel és azok tömérdek rajongóival. Talán ez a fiúbandák sikerének titka. Elhitetni a rajongókkal, hogy ismerik őket és hozzájuk tartoznak. Ezt a közelséget a zenéjükkel is megtartották, ugyanis a fiúbandák gyakran készítenek fülbemászó, vidám dalokat olyan szövegekkel, amelyek a célközönségük, jellemzően a fiatal lányok érzelmeihez szólnak, pont arról énekelnek, amit a tinédzser hallani akar. Ezek a dalok átélhetőek és megnyugtatóak lehetnek a feldúlt érzelmű kamasz számára.

A One Directionnek az Egyesült Királyságban a The X Factor című műsorban való szereplése indulási alapként szolgált, amely nagy közönséggel ismertette meg őket, és segített nekik a kezdeti vonzerő megszerzésében. Innen kezdve tehetségüknek, marketingjüknek és elkötelezett rajongótáboruknak köszönhetően világszerte hatalmas hírnévre tettek szert. A fiúk nagy sikerének egyik tényezője kétségkívül az imázsuknak és karizmájuknak is köszönhető volt. A banda aranyos és határozott személyiségű tagokból állt, a rajongók könnyen beléjük zúgtak vagy kötődni kezdtek hozzájuk. Követésük menekülést jelenthetett a mindennapi élet elől. A rajongók gyakran ábrándoztak arról, hogy találkoznak kedvenc bandatagjaikkal, és ha saját képzeletük nem is, a fanfictionök mindenképp hozzásegítettek ehhez az ábrándozáshoz. Hiszen mikor nem tette elviselhetővé egy fanfiction olvasása a románórákat? A fandomhoz való kötődés az összetartozás érzését is magával hozta. A rajongókat összekötötte a zenekar iránti közös szeretet, megvitatták a legfrissebb híreket, és támogatták egymást. Mindezt persze azután, hogy a lányok hosszas veszekedés után eldöntötték, hogy idézőjelesen melyik bandatag a kié.  Szinte csak ránézésre is tudni lehetett, hogy kinek melyik fiú a kedvence, ugyanis nem volt kérdés, hogy miért van egy rajongó épp csíkos pólóban és piros nadrágban, vagy miért szerette meg hirtelen annyira a fehér felső, fehér Converse kombinációt. 

A banda marketingje nagyon hatásos, jó volt, folyamatosan különböző médiumokban, interjúkban és promóciós eseményeken jelentek meg. Emiatt a rajongók azt érezhették, hogy kapcsolatban állnak a zenekar tagjainak életével, már-már ők is annak részesévé válnak.  A közösségi médiában is aktív profilokat tartottak fenn, kapcsolatba léptek rajongóikkal és tájékoztatták őket projektjeikről.  Mindemellett olyan időszakban bukkantak fel, amikor az olyan platformok, mint a Twitter vagy a YouTube rohamosan fejlődtek, és lehetővé tették számukra a közvetlen kapcsolattartást. Mivel a directionerőrület csúcspontja 2010–2016 közöttre tehető, olyan tényezők is jelen voltak, amik napjainkban már kihalófélben vannak. Minden hónapban reménykedhettünk, hogy a csapatból éppen a kedvenc tagunk lesz a nagy poszteren, hogy a csapat képe díszíti majd az írószert, ami ajándékba jár Bravo magazinhoz, vagy talán kapunk még matricát, amivel amúgy is már minden körülöttünk lévő felületet teleragasztottunk. 

Ennek az összetartásnak és elkötelezett rajongótábornak is köszönhető, hogy a banda szétválásuk után sem tűnt el teljesen. A bandatagok külön-külön is nagy sikereket érhettek el, ki többé, ki kevésbé, hiszen az egykori rajongók nemcsak a zenéiket, hanem színészi szerepeiket és egyéb saját projektjeiket is figyelemmel követték.

A lehetséges újraegyesüléssel kapcsolatos spekulációk és pletykák a mai napig izgalomban tartják a rajongókat és elkötelezik őket. A zenéjükhöz kapcsolódó nosztalgia és a visszatérés reménye hozzájárul a tartós hírnevükhöz. Mert őket hallgatva visszarepülhetünk abba az időbe, amikor a legnagyobb problémánk az volt, hogy nem találkozhattunk kedvencünkkel a bandából, amikor még elszakíthatatlannak tűntek azok a barátságok, amik nekik köszönhetően kötődtek és okunk volt ötször több tortát enni azokban az években a fiúk szülinapján. 

Bár az akkori tinédzser rajongók mára felnőttek, ünnepélyesen kijelentem azoknak a személyeknek, akik tíz évvel ezelőtt még azt mondogatták, hogy úgyis kinövik: nem nőttük ki.

„Fiataloknak írtam, akik csak tananyagként ismerik ezeket az éveket, de elvállalták olvasmányuknak is, filmélményüknek is az idősebbek.” Szabó Magda Abigél című műve 1970-ben jelent meg ifjúsági regényként. A mű kritikáinak olvasása során olyan címkékkel találjuk szembe magunkat, mint például az ifjúsági regény, leányregény, vagy épp gyerekkönyv. Ám valójában a regény sokkal többet fed ezen beskatulyázások ellenére.

„A gyermekirodalom, a leányregény, a kamaszkönyv, az ifjúsági irodalom (mind) szükség szülte álkategória. Az elfogadott esztétikai mércékig fel nem érő, fontoskodó, didaktikus írásokat szokás így nevezni, mentegetőzésként, a gyermek- és ifjúságnevelés jó szándéka mögé bújva.” Az ifjúsági regény nem túl bonyolult irodalmi értékekkel rendelkező szöveg, ám itt mégis fontosabb forrásokból inspirálódott az írónő. „Az első meglepetés akkor ér bennünket, amikor megérezzük, hogy – a műfaj szabályaitól eltérően – ezúttal nemes anyaggal dolgozik az író: a saját életével.” „Nehéz megmondani, mennyit vitt át önmagából Szabó Magda Vitay Georginába” – veti fel a magánérdekű kérdést Fioláné Komáromi Gabriella irodalomtörténész, kritikus, majd hozzáteszi: „Szabó Magda is renitens Dóczi-növendék lehetett, az beigazolódik, amikor fiatal tanárként visszatérve már nem ért(i), a világégés közepette miért az ő szoknyájának hosszával foglalkozik a jeles intézmény igazgatósága.” Fioláné Komáromi Gabriella a Színképelemzésből ismert információk alapján arra a következtetésre jutott, hogy Szabó Magda a saját életében jelen lévő személyekről is karaktert mintázott. Ilyennek tartja például a franciatanárát, akit Kőnig mintázására használhatott. Ezzel az állítással csupán az a baj, hogy az említett tanár elsősorban nem volt ellenálló, másrészt csak modellje volt a regény hősének, aki a „bravúros akciók kijátszhatatlan, legyőzhetetlen hőse”.

Véleményem szerint nemcsak a történet szereplői álcázottak, hanem maga a regény is. Olvasása tizenéves korban és felnőtt fejjel is ugyanúgy élvezhető, csupán más kapukat nyit meg előttünk. Előbbi esetben együtt tudunk érezni Ginával, amikor a fényűző pesti életéből apja magyarázat nélkül ragadja ki és kényszeríti a Matula szigorú falai közé. Leginkább a lányok csínytevései, a titokzatos Abigél kiléte és Kuncz Feri és Gina kapcsolata köti le az olvasót. Felnőtt fejjel olvasva hangsúlyosabbnak látjuk a második világháború borzalmainak árnyékait, amik mindvégig jelen vannak a történetben. Másként látunk bizonyos szereplőket, mint például Kőnig tanár urat, akinek jóakaratát kihasználva, még a diákjai is átnéznek rajta. Kőnig azonban nem a regény kedvéért lesz Abigél, hanem mindig is az volt. A gyerekek tudatukon kívül ruházzák fel a csodált szobrot Kőnig valódi tulajdonságaival. Jobban megbecsüljük az ő érdemeit, mint például a Kalmár tanár úrét, aki a lányok kedvence mindössze kinézete miatt. Amikor ezen értékeket felfedezzük, akkor jövünk rá a regény első számú üzenetére: gyakran semmi sem az, aminek látszik.

Az első világháború hatására új társadalmi szerepek kezdtek kialakulni. A húszas évekre kialakul a „modern nő” típusa, akinek öltözete és magatartása is drasztikus átalakuláson megy keresztül. Az emancipált nők önállóságra és szabadságra törekednek, és ezt többnyire meg is kapják: a ruhák rövidülnek, a mulatóhelyek megnyílnak, önállóságuk egyre evidensebb. Ezt kiválóan megtestesíti Horn Mici karaktere. Az egyedül maradt özvegy szinte példakép a Matula diáklányai körében. Nyolcadik osztályos korában volt bátorsága jegygyűrűvel megjelenni az iskolában. Ez két okból is megbotránkoztató volt a Matula köreiben. Egyrészt, hogy miért vett fel figyelemfelkeltő ékszert, másrészt pedig nyilvánvalóvá vált, hogy ezáltal kapcsolatba került már diáklány korában azzal a világgal, amiben a felnőttek vannak. Ebből kiindulva jött létre a tanév első napján történő, férjhezmenési ceremónia. Bolondos és szókimondó, sokan benne vélik felfedezni Abigélt is. Vitay Georgina, bár még gyerek, mégis jellemző rá néhány modern női tulajdonság és megnyilvánulás. A legújabb divat szerint öltözködik, bálokra jár, ahol megismerkedik álcázott kiszemeltjével, Kuncz Ferivel is.

Az oktatás kezdetben egyházi keretek között zajlott. Bár a regény ideje alatt a világiasodásnak köszönhetően megjelentek a népiskolák, Gina mégis mélyen vallásos és szigorú iskola falai közt találja magát. Megjelenése polgárpukkasztónak számít a Matulában, ezért is koboznak el tőle szinte minden személyes tárgyat. Bár gyakori volt a tananyag változatossága a társadalmi rétegek között, a Matulában mégis keveredett az alsóbb- és felsőbbrendű oktatás: ugyanúgy oktatták a vallást, írást, olvasást, kerti és házimunkát, mint a felsőbbrendűnek számító történelmet, földrajzot, német és francia nyelvet, amiből Gina kitűnő tanulónak bizonyult. Árkod városában konfliktus bontakozik ki az állami iskola és a Matula között. Az állami iskola tanulói „szent hurkák”-nak csúfolják a vallásos iskola tanulóit, míg a matulások az iskolának nevet adó Kokasi Pál után kukorékolva csúfondároznak.

A Matula intézetéről megtudhatjuk, hogy hosszú múlttal rendelkezik, hajdanán pedig kolostorként működött. Ez az épület felépítésén is látszik, vastagok a falak és a hálótermek a szerzetesek celláiból lettek kialakítva. Amint megemlítettem, a regényben az írónő saját tapasztalatai bontakoznak ki. A Matula valószínűleg a debreceni Dóczi Leánynevelő Intézetről lett mintázva, ahol Szabó Magda végezte tanulmányait. 

Pukánszky Béla tanulmánya segítségével betekintést nyerhetünk az adott kor valódi oktatási rendszerébe. „A második világháború utáni években a magyarországi nők társadalmi, jogi helyzetében, tanulási lehetőségeiben és munkaerőpiaci szerepében jelentős módosulások mentek végbe. Az uralkodó politikai elit egyenlősítést szorgalmazó törekvései azonban végső soron nem szüntették meg, csak csökkentették a férfiak és nők között meglévő különbségeket a munka világában és az élet más területein (Schadt 2005, 157.). Az ideológiai célokat kiszolgáló erőteljes propaganda szándéka az volt, hogy a köztudatban még mindig erőteljesen élő tradicionális női szerep gyökeresen alakuljon át, és a szovjet mintát követve formálódjon ki nálunk is a szocialista értékrendszer szerint élő »dolgozó nő« típusa.”

A magyar iskolarendszer változása már a második világháború végeztével elkezdődött. Mindkét nem számára kötelezővé vált az általános nyolc osztály elvégzése, ezáltal a lányok is egyenlő jogú alapképzésben részesülhettek, így az évszázadok óta tartó műveltségi hátrányuk megszűnni látszott. „Az általános iskolai tananyagot összeállító szakemberek a központi tantervek készítésekor és a tankönyvek írásakor az ötvenes évek elején már erőteljesen törekedtek arra, hogy tudatosítsák a gyerekekben: a szocialista társadalomban a nők a férfiakkal egyenlő esélyekkel rendelkeznek az élet minden területén.” A koedukáció bevezetése során a nemi hovatartozás függvényében is azonos volt a képzési tartalom és az alkalmazott módszerek. Bár a koedukáció jelen volt, de az oktatás fiú- és lány osztályokban zajlott. Az együtt nevelés csupán a hatvanas években kezdett beteljesülni.

Szabó Magda regénye által olyan világba tekinthetünk be, ami egyszerre az írónő képzelete és a valóság. Bár karakterei kitaláltak, mégis tükrözik az adott kor helyzetét, az éppen aktuális oktatási rendszerbe részletesen bevezet, miközben mindvégig árnyékot vetnek a háború borzalmai. Tökéletesen vezeti be ifjúsági regényébe az olyan eseményeket, amelyekkel ifjúnak és felnőttnek egyaránt tisztában kell lennie, hogy megfelelően értékelhesse a múltat.

Kép forrása: Nemzeti Fotótár, MTVA.hu

Egyszer volt, hol nem volt, volt egyszer egy székelyföldi hetedikes diáklány. Egy kis falu iskolapadjában szorgalmasan tanulmányozta az angol nyelvtanfeladatokat, minden tanóra végén olyan, számára érthetetlen szóval állt a tanárnő elé, amit angol dalból hallott, s muszáj volt megtudnia, mit jelent. Addig-addig tanulgatta a szavakat és tanulmányozta a grammatikát, hogy a tanárnő meggondolta: lehet, hogy érdemes lenne olimpiászra készülnie.

A körzeti verseny igazán jól sikerült, a második hely nem is volt annyira rossz helyezés ahhoz képest, ráadásul a dobogós hely továbbjutást biztosított a megyei szakaszra. Minden hétre szorgosan készítette a feladatokat, hosszabbnál hosszabb fogalmazásokat írt – ezt természetesen mind angolul, annak érdekében, hogy minél jobb eredményt érjen el a megmérettetésen.

A megyei szakaszt Csíkszeredában szervezték meg a Márton Áron Főgimnáziumban. Ritkán adódik olyan lehetőség, hogy az ember lánya csak úgy bandukoljon a hargitai megyeszékhely utcáin. Ez ma már kicsit furcsán hangzik, de abban az időben, tizennégy-tizenöt évesen – főleg úgy, hogy nem szeredai lakosról beszélünk – csak útlevelet csináltatni vagy ne adj’ Isten kórházi kezelések miatt ment be az ember Csíkba.

Három órájuk volt a diákoknak befejezni az angol olimpiász feladatlapját. Előzőleg a tanárnővel megbeszélték, hogy egy-két órát szabadon járkálhatnak a városban – nagyon óvatosan és vigyázva egymásra –, ennek leteltével pedig az iskola előtt találkoznak, hogy busszal hazainduljanak. A néhány órás szabadidő nagyon gyorsan eltelt. Már csak fél óra maradhatott a város felfedezésére, amikor a „turista” diákcsoport megpillantotta a Gutenberg Könyvesboltot. Egyetlenegy pillantással megbeszélték, hogy márpedig bemennek az üzletbe, körülbelül tíz perc alatt felmérik a kínálatot, és azzal spuri vissza az iskolához.

Főszereplőnk kapott „fagyipénzt” a szüleitől. Persze mindannyian tudták, hogy az az összeg nem fagyira fog elmenni –, mivel rengeteg fagylaltot lehetne venni belőle, februárban pedig inkább forrócsoki-szezon van. A lány, belépve a könyvesbolt ajtaján, elhatározta: a fagyipénzből könyvet vesz. Tíz perc alatt bejárni a könyvesboltot, ráadásul találni olyan kötetet, amit jó szívvel és buzgón visz haza az ember, még felnőtt fejjel is nehéz véghezvinni, nemhogy gyerekként. A székelyföldi diáklányunk azonban nem habozott, olyan fürgén kereste a „tökéletes” könyvet, amilyen gyorsan gumit cserélnek a Forma–1-es csapatok.

Kemény borítójú könyv került a lány kezébe. A szerző neve semmit sem mondott számára, de nem is az alapján válogatott. Komor, szürke ég tárult elé. Az egyetlen attrakció a borítón a kissé kopár, kissé dús lombkoronájú fa volt – elég nyomasztó benyomást keltett. Tamás Dénes, minden egész… Novellák. Még mindig nem tudta, hogy mit kellene elvárni a kötettől, a szerzőjétől vagy úgy „anblokk”, mindenestől. Megmagyarázhatatlan volt számára, de úgy érezte, hogy ezt a könyvet meg kell vennie. A borító olyannyira elragadtatta, hogy a tartalmat meg se nézte, bízott az ösztöneiben. Impulzív vásárlásnak is mondhatnánk, de inkább fogjuk arra, hogy nem volt sok idő, sietni kellett.

Hazafelé, a buszon belelapozott a könyvbe. Eléggé csalódott volt. Nem a vásárlás miatt, hanem azért, mert nem értette a mondatokat. Hosszúak voltak, nehezek, tele voltak jelzőkkel, hasonlatokkal. Nagyon kellett gondolkoznia az embernek olvasás közben, és az igazat megvallva, tizennégy évesen rengeteg dolgot nem ért az ember lánya vagy fia. Ez természetes, de akkor főszereplőnk ezt még nem tudhatta.

Az olimpiász után minden héten elkezdte az olvasást, azonban két mondatnál tovább soha nem jutott. A – számára – tökéletes borítójú könyv porfogóként díszelgett a szobája könyvespolcán.

Telt, múlt az idő. Az évek alatt sokszor eszébe jutott a könyv, amit nem volt képes végigolvasni. Középiskolás korában már rendesen idegesítette. Hosszú folyamat után, de elhatározta: el fogja olvasni a novelláskötetet, és ebben semmi sem állíthatja meg. Még mindig nagyon nehéz volt. A néha féloldalas mondatok nem tetszettek, sokszor vesztette el a fonalat olvasás közben, de még többször nem értette, hogy pontosan mit is olvas. Érezte, hogy ennek még nem jött el az ideje.

Egyszer csak a főszereplőnk azon kapta magát, hogy egyetemre jár. Mielőtt Kolozsvárra költözött, gyorsan szkennelt egyet a könyvespolcon, hogy milyen olvasnivalót vigyen magával az albérletbe. Tamás Dénes, minden egész… A könyv. Amit nem értett. Az egyetlen kötet, ami kifogott rajta. Legyen!

Beletelt egy-két hónapba, amíg be tudta fejezni a könyvet. Ezúttal nem azért, mert nem értette a mondatokat. Tamás Dénes minden egyes novellája arról a mély űrről szólt, ami mindannyiunkban legbelül ott lapul: a nagy feketeség, a magány, a félelem. Ráadásul ezek nincsenek megnevezve vagy az olvasó szájába rágva. A szereplők, a cselekedeteik, a gondolataik – egyszerűen minden azt mutatja, hogy a magány bennünk, velünk él. És mindig ott van. A lány minden egyes novellát több nap alatt tudott csak feldolgozni, sokszor irtózott, hogy mi lehet a következőben, de olyan kíváncsi volt, és annyira a szívéhez nőtt a könyv, hogy végigrágta magát a történeteken.

Gyötrelmesen indult olvasás, amely később kifizetődött. Mai napig szeretettel gondol vissza a kopár, de mégis dús lombú fára. Valahányszor megkívánja, elolvassa a kedvenc történetét, az Időviharban címűt. Kicsit összetörik a szíve minden egyes alkalommal a novella végén, de már megszokta. Így szereti.

Mi történne, ha mind eltűnnének a románok? Honnan jönnek a csórók és miért vannak olyan sokan? Miként segítené Batman a magyarokat Kolozsváron? Ha még soha nem gondolkoztunk el ezeken a kérdéseken, akkor Magyari Tivadar helyettünk megteszi. Vakbélkomoly válaszokra ne számítson senki, a történetek inkább röhögőgörcsökkel és maradandó élménnyekkel kényeztetik az olvasót.

Egyetemi tanulmányaim során többször szembefutottam Magyari Tivadar nevével. Persze az idősebb generációknak nem kell bemutatni a kolozsvári születésű szociológust, egyetemi oktatót és írót, viszont a fiatalabb korosztály lehet, hogy még nem ismeri a Megszokás első látásra szerzőjét. Számos szakmai publikáció mellett az említett könyv 2014-ben jelent meg a Koinónia Könyvkiadó gondozásában. Szövegei időtállók, ma is kellemesen fogyaszthatók, és szívem szerint kötelező, vagy legalább erősen ajánlott olvasmánnyá tenném mindenki számára.

Magyari Tivadar első rövidprózai kötetének megjelenését rengetegen várták. A már megszűnt Transindex oldalán jelentek meg a frappáns és humorral átitatott írásai keddenként. Nem csoda, hogy sokan függővé váltak a rendszeres, kisdózisú adagolástól. De mire számítson az, aki kezébe veszi a könyvet és ne adj’ isten elolvassa? Tóth Szabolcs, a Szomszédnéni Produkciós Iroda egyik humoristája így fogalmazott: „Mindenkinek van olyan haverja, akinek a történeteit szívesen hallgatja akár reggelig. Ha nincs, akkor itt ez a könyv. Ha van, akkor itt van még egy: ez a könyv. (…) Csak annak nem ajánlom, akit zavar, ha hülyének nézik, amiért utazás közben, könyvvel a kezében, néha hangosat horkanva felnevet.”

Egyik különlegessége a kolozsvári szociológus írásainak a visszatérő karakterek és élethelyzetek. Olvasás közben az ember kíváncsian fürkészi az erdélyi magyarokról – de különösen a kolozsváriakról – szóló történeteket, ugyanakkor keresi, kutatja, hogy vajon mikor fog megint megjelenni valahol Rózsa Böske, a hivatásos nyugdíjas szomszédasszony, vagy Lakatos Árpi, az illegális idegenvezető, esetleg Szekeres Mari és román veje, Dóruka. Kulcskarakter egy-egy írásban bolond Sándor is, aki nem tud aludni, s minden éjjel regényt ír, képeket fest és trombitál, mellesleg igazolása van a bolondok házától, hogy bolond. Izgalmas emberek ezek, Tihamér, a kötet narrátora és főhőse szívesen bemutatná őket bárkinek. Ehhez csak az szükséges, hogy fellapozzuk Magyari Tivadar könyvét.

Hogy végképp megkívántassam mindenkivel a könyv elolvasását, az előbb említett Tóth Szabolcs véleményét kiválóan demonstrálja a Honnan jönnek a csórók? következő bekezdése: „(…) és a szekér nem fért el a sorompó mellett, ő megállt, hogy TráhánákéDoj kijöhessen a Nissanjával, és amíg a sorompó csendesen leereszkedett a csóró is áttolta a szekerét. Zengeszku úr oda akart kiáltani, hogy hé, hova megy, nem látja a sorompót, de nem ez jött ki a száján, mert hát a sorompó lassan ereszkedett le TráhánákéDoj kocsija után, miért ne tolta volna át a csóró a szekerét egy olyan helyen, ami látszólag köztér, és helyette annyi jött ki Zengeszku úr száján, hogy vau, vau, vau, vau. Megrémült Zengeszku úr attól, hogy ez jött ki a száján, hogy vau, vau, vau, a kutyája is meghökkent, elhallgatott egy kicsit. A csóró nem nézett egyik kerítés irányába sem, nem érdekelte a sok meghülyült kutya és a többi vau, vau, vau sem.”

Ezek a történetek olyan világba kalauzolnak, ahol a mindennapi abszurditások és az emberi „furcsaságok” állnak a középpontban. Az olvasó azonban nem borzad el, hanem inkább kívánkozik abba az univerzumba, ahol Batman a kolozsvári magyarok hétköznapjait segíti. Így aztán Tihamér egy kicsit elfeledteti velünk a zord és rideg valóságot, és kellően megnevettet a különös históriáival.

A Guggenheim Múzeum megbízásából készült munkában Sun Yuan és Peng Yu házaspára ipari robotot alkotott meg, amely vizuális felismerő szenzorokat és szoftverrendszereket alkalmaz, ezzel az egyre inkább automatizált globális valóságot tematizálva. Az átlátszó akrilfalak mögé helyezett robotnak egyetlen konkrét feladata van: egy viszkózus, mélyvörös folyadékot kell előre meghatározott területen belül tartania. Amikor az érzékelők azt érzékelik, hogy a folyadék túl messzire tévedt, a kar frenetikusan visszalapátolja azt a helyére. Ez pedig folytonos, végtelennek tűnő körforgást eredményez, ugyanis amíg egyik oldalán visszalapátolja a vérszínű és -állagú folyadékot, addig a másikon megint szétfolyik és így tovább. 

Ez az állandó, reménytelennek tűnő küzdelem ismerős lehet. A robot Sziszüphoszt idézi meg, az állandó, látszólag haszontalan küzdelmet, a monotonitásba való belenyugvást, a kudarcba való beletörődést. Ez a görög regében megfogalmazott állapot gyakran rávetíthető hétköznapjainkra a kapitalizmus kritikájaként. 

Ebben az esetben azonban az érző, gondolkodó embert, az emberi tényezőt magát, amitől Sziszüphosz története olyan szívszaggatóvá válik, gépezet váltja fel. Gépezet, amely nem érez és nem gondolkodik, nem fárad el és nem válik reményvesztetté. Ugyanakkor nem is a bűneiért vezekel, mint a görög hős, nem követett el semmit, amiért naphosszat lapátolnia kell. Egyszerűen csak ez a rendeltetése, emiatt hozták létre. Az ember fölérendeltségét hangsúlyozza, aki mindenhatóként hozza létre a gépeket és rendelkezik fölöttük. 

Emellett pedig a predesztináció elméletét is bemutatja az alkotás, ugyanis 2016-os bemutatójától kezdve folyamatosan működött, amíg 2019-ben a hidraulikus folyadék ki nem fogyott belőle és le nem állt. Az alkotók tisztában voltak a folyamattal, a gépezet élettartamával. A fokozatos lassulás, a rozsdásodó szerkezet, az egyre rendezetlenebb lapátolások mind-mind az üzenet részei, amit a mű közvetít. Egy feladata volt a robotnak, amit el kellett végeznie, de már megalkotása pillanatában egyértelmű volt, hogy halálra van ítélve. 

Ráadásul nem volt beleszólása, senki nem kérdezte meg, hogy akar-e egész életében folyadékot lapátolni maga mellől, vagy belefáradt-e már. Ezzel magyarázható ennek a performatív műnek a címe is. A Can’t help myself egyszerre utal arra, miszerint egyrészt nem tehet róla, hogy ez történik vele, másrészt ellene sem tud tenni semmit, nem tud segíteni magán, hiszen nincs szabad akarata. 

Az alkotás művészeti értéke tehát nem magában az objektumban rejlik (bár laikusként a szenzoros működés szerintem önmagában is lenyűgöző), hanem az üzenetben, amit átad. Ez az üzenet, mint minden műalkotás esetében a befogadótól függően változhat, elsődleges jelentése a legtöbb értelmezésben mégis a kiszolgáltatottság. És bár robotról van szó, a téma megközelítése és a kiszolgáltatottság állapota annyira emberi, hogy nem tehetek róla – elnézve a robotot, Can’t help myself, sajnálni kezdem szegényt.

Kép forrása: Guggenheim Museum