A több mint négyórás vonatút huszadik percében felraktam a fejhallgatómat – annak érdekében, hogy a hangos zötykölődés, a szomszédos fülkében síró gyerek és a folyosón hangosan telefonáló bácsi ne okozzon maradandó halláskárosodást –, majd elindítottam egy random lejátszási listát a Spotifyon. Kis idő elteltével arra kaptam fel a fejem, hogy az erős női hang azt énekli „Engem érints, ne a képernyőt!” Ez a hang csakis Palya Bea lehetett. Hirtelen bevillant, hogy középiskolás koromban minden héten izgatottan vártam, milyen új számot tesz közzé az akkor megjelenő Hazatalálok albumáról. Így sikerült néhány év után újra beleszeretnem ezekbe a dalokba, és éppen emiatt óriási késztetést érzek arra, hogy megismertessem a Hazatalálokat minden ember lányával és fiával.

Az emberi kapcsolatok – legyen szó akár barátiról, szerelmiről vagy családiról – olykor irtózatosan nehezek tudnak lenni. A kötelek túlfeszülnek, lazulnak vagy végső esetben akár el is szakadnak. A magyar zeneiparban számos olyan dal született már, amely szakításról, a volt partner iránt érzett dühről vagy még mindig tartó szerelemről szól, azonban a válás témájáról nemigen ismerünk magyar zeneszámokat. Palya Bea pótolta ezt az űrt a 2018-ban megjelent Hazatalálok című albumával: dallamok és hangszerek segítségével megzenésítette a válás témáját.

Palya Bea több évtizede tevékenykedik aktívan a zene világában. Kezdetektől fogva érezhető volt a hagyományos magyar népzenével való mély kapcsolata a művészetében, ráadásul ezt folyamatosan gazdagítja a modern hangzásvilág és a különböző zenei stílusok és műfajok ötvözésével. Tizennégy saját albummal rendelkezik, kiadott már négy kötetet, ugyanakkor számos zenei díjat is bezsebelt az évek során. Emellett nem csak énekléssel foglalkozik a kétgyerekes édesanya: dalszerző, előadóművész, motivációs tréner, workshopoktató és író is egyben.

A követőkkel együtt megírt album

A Hazatalálok 2018 szeptemberében jelent meg tizenegy dallal. Noha a párok szétválása a fő téma, olyan zeneszámokkal is találkozunk, amelyek az önmegvalósításról, a boldogtalanság beismeréséről vagy a félelem leküzdéséről szólnak. Ezt az albumot Palya Bea nem egyedül és nem csak a saját válásáról írta. Az énekesnő több tízezernyi emberből álló Facebook-közösségével „szorosan tartja a kapcsolatot”, olykor online kávézásokra hívja a követőit. Őszinte kíváncsisággal posztol egy-egy téma kapcsán közösségi oldalán, és várja, mit válaszolnak mások, mi a történetük: „(…) a párok elválnak, az ezzel járó sérülések pedig feldolgozatlanul eszik a gyerekeket és felnőtteket, mint szú a fát. Továbböröklődik a bizalmatlanság és a fájdalom. Az immár ötvenháromezer emberből álló Facebook-közönségem is erről a feldolgozatlan fájdalomról, dühről, magányról beszél. Kiírtam e témáról egy bejegyzést, egy nap alatt csatlakoztak az oldalhoz ezren, és majdnem háromszázan megosztották a saját válásuk történetét. A téma tehát nem csak az enyém. De az enyém is.”

A nemek nézőpontjai

Az egyik érdekessége a Hazataláloknak, hogy több szemszögből is megközelíti a női-férfi kapcsolatok problémáit és nehézségeit.

Hogyan és miért marasztalják a nők magukat olyan kapcsolatban, ami már nem jó nekik? – az Amúgy egy jó ember című dal legelsősorban erre a kérdésre keresi a választ. Az énekesnő továbbá így ír az album negyedik daláról: „A kiút nem a férjünk hibáinak ismételgetése, hanem saját magunk megfigyelése. Mit szeretnék én. Mit csinálok én. Mit nem csinálok én. Szeretem-e magam. Vagy nem szeretem magam. Itt nagyobb eséllyel vannak megoldások.”

Az előbbi dal párja a Jóravaló nő. Ebbe a dalba Palya Bea azokat a tapasztalatokat, sérelmeket és érzéseket gyúrta össze, amelyeket elvált férfiakkal folytatott beszélgetések során gyűjtött. „Még, ha többet is teszek / Neki elég jó nem leszek / Tüzét okádja dühödten rám / Pont olyan hangon, mint az anyám / De a feleségem jóravaló nő” – hangzik a zeneszám egyik szakaszában.

Na és a gyerek?

Palya Bea a szülők mizériája mellett megpróbálja a gyerekek perspektívájából is dalba önteni a válást mint szívbe markoló témát, és igencsak nagy sikerrel teszi ezt. Megpróbálhatnám a saját mondataimmal leírni, hogy pontosan miről szól a Két ház, de az énekesnőnél jobban úgysem tudnám megfogalmazni. „Egyik este Lili lányommal rajzoltunk otthon, amikor egyszer csak megkért: »Anya, rajzold le apát és magadat!« Én erre két külön házba rajzoltam magunkat. Nézte a képet, majd rajzolt egy utat a két ház közé. Én pedig tulajdonképpen csak lejegyeztem a valóságot dal formájában. Egy gyerek számára mindig nehéz megélni, hogy apa és anya különválik, valamelyikük elköltözik otthonról. Nehéz elfogadni az új helyzetet, hisz ilyenkor széthullik a korábbi ismerős világ, amiben eddig élt, és ami eddig a biztonságot jelentette. Ehhez képest kell egy új világot teremteni.”

Különleges módon és mélyen kutatva mutatott rá Palya Bea a válás fájdalmára és az ezzel járó nehézségekre. Az énekesnő az albumon keresztül nem csupán saját tapasztalatait osztotta meg, hanem tágabb közösségének érzéseit is belefonta a dalokba. Ez az alkotás a feldolgozatlan fájdalomról, a kapcsolatok megpróbáltatásairól és az újrakezdés reményéről szólva segített abban, hogy a hallgatók mélyebben megértsék és átérezzék ezeket az élményeket. Palya Bea egyfajta hangulatos zenei terápiát ajándékozott mindazoknak, akik hasonlókon mentek vagy mennek keresztül, miközben a magyar zenei kínálatban új és érzelmekkel teli dimenziót teremtett a válás témakörében.

Kép forrása: Az énekesnő Facebook oldala

Művészetnek számítana minden alkotás? Még azoké is, akik nem képesítették magukat akadémiai szinten a vizuális kultúra kifinomultságára? Hogyan húzzuk meg a határt a festmények, szobrászati alkotások, bármilyen képzőművészeti kincsek között, hogy melyik esetleg értékesebb, mint a másik? Az alkotás tehetsége velünk született képesség, amit a különféle képzések fejlesztenek készséggé, vagy autodidakta módon is szabadjára lehet engedni és meg lehet tanulni?

Jean Dubuffet munkásságát a társadalmilag meghatározott szépség és az emberek által definiált ízléses keret uralkodó felfogásával szembeni lázadó magatartás jellemzi. 41 évesen kezdett el komolyan művészettel foglalkozni, amikor is lírában és prózában is egyaránt gyakran írogatott, emellett a jazzműfajban játszott, de a művészeti anyagokkal is sokat kísérletezett. Többek között festményekkel, rajzokkal, grafikákkal, nagy méretű szabadtéri szobrokkal és az általa animált festészetnek nevezett művekkel foglalkozott, ami alapvetően a festészet, szobrászat, tánc és színház közötti hidat képező, élő előadókat felvonultató alkotásokat takarta.

Jean Dubuffet úgy látta, hogy a képzőművészetet az akadémiai képzés uralja, amelyet art culturelnek, azaz kulturális művészetnek nevezett. Dubuffet számára a brut art – amelybe a graffitiművészek, a pszichés zavarokkal küzdők, a rabok, a gyerekek és a primitív művészek munkái tartoztak – a konvencióktól mentes, avantgárd stílusú, nyers víziókat alapnak vevő, vagy az érzelmek olykor absztrakt kifejezése volt. Ezeket a tulajdonságokat próbálta beépíteni saját művészetébe, amelyre az art brut kifejezést is alkalmazzák. 

Az, amit az art brut takar, nem csupán Dubuffet-ben fogalmazódott meg, a huszadik században egyre inkább gyarapodott azon művészek közössége, akik megkérdőjelezték a hagyományos, klasszikus, erősen elhatárolt és normák szerint létező művészetfelfogást. Ide sorolhatóak a dadaisták, az expresszionisták és a szürrealisták is, akik erősen kritikusan fordultak a művészet szabályokba való beskatulyázásához, az egyetemek, akadémiák művészetekkel kapcsolatos szabályszerűségeihez, megfogalmazott irányelveihez. Ilyen formában újféle megközelítést kutattak, amiben a festészet és a szobrászat új formát ölthet. Főleg a mentális betegek stílusát figyelték meg, és abban kerestek új viszonyulási módokat, alternatív kifejezési erőt. Ezeket az alkotóiperspektíva-alternatívákat a tudatalatti felfedezésével (Sigmund Freud) állították párhuzamba, és több elmegyógyintézetet sorra véve, elkezdték vizsgálni a pszichés betegek ilyen-olyan alkotásait. Számos művészcsoport alakult, amely az ilyen jellegű kreációkat gyűjtötte be, majd tárlatok során a nagyközönség előtt be is mutatta ezeket. Ilyen csoportosulás volt a Die Brücke és a Der Blaue Reiter művészcsoport is, amelyek annyira nagy érdeklődésnek és népszerűségnek örvendhettek viszonylag rövid idő leforgása alatt, hogy több művésznek inspirációként szolgáltak. Ilyen formában Paul Klee például tipikusan skizofrén ábrázolási sémát emelt a saját képi világába, de mellette a fiatal Max Ernst is azt követően, hogy meglátta a lehetőséget a betegek munkájában, a kiállításai során bevonta ezeket a saját művei közé. Ide sorolható még Andre Breton neve is, aki skizofréniával diagnosztizált betegek munkáit gyűjtötte, ugyanakkor 1936-ban New Yorkban a Museum of Modern Art bemutatta a Fantasztikus művészet és a szürrealizmus című kiállítást, ahol a kortársak és Blake, Bosch, Goya vagy Rousseau művei mellett gyerekek alkotásait és a Prinzhorn-gyűjtemény rajzait mutatták be. Az utóbbiba önállóan több mint ötezer alkotás sorolható. 

„Egyes társadalmak mereven ellenzik a hibákat, és eltökélten ragaszkodnak a normálishoz. Ezeket az utókor rendszerint mint beteg kisiklásokat szokta elítélni. Jobb bizonyítványt kapnak azok a társadalmi formák, amelyek nagylelkűen megengedik az abnormálisat és a hibásat, és csak arra vigyáznak, hogy az ilyen dolgok kívül maradjanak a hatalom és a jog, a tudomány és a technika berkein. Az érdekes hibákról hajlandók elismerni, hogy csodák, és az ilyen csodák számára kis rezervátumokat tartanak fenn a vallás és a művészetek ágazataiban” – olvasható Perneczky Géza, A korszak mint műalkotás című könyvében. Perneczky meglátása éppen jól behatárolja azt, amit a brut art takar, hogy nem feltétlenül kell minden esetben a szabályoknak élni, mert abban is meg lehet találni a szépet, sőt sokszor jóval több szépséget lehet felfedezni olyan alkotásban, ami nem veszi alapul mások jól bevált szabályait. A mentális zavarokkal élők és a gyermekek művészetét pedig külön szépségjegyekkel rendelkező ágnak kellene tekinteni, mert ugyanúgy, mint a többi művészeti ágnak, ezeknek is megvannak a közös jellemvonásaik, amelyek egyedivé és színessé teszik őket.

Hogyan lehet átvészelni a rendszerváltást, hogyan lehet megoldani a kádári örökség problémáit, és hogyan lesz lelkes, ideges, történelemmániás tanárból Magyarország szocializmus utáni legelső demokratikusan megválasztott miniszterelnöke? Ezekre a kérdésekre keresi a választ a 2022-es Blokád című film, amely Antall József életét mutatja be.

A mozik mostanság sok életrajzi filmet vetítenek, de a magyar filmesek nem a hírességek és a celebek világát próbálják megragadni, hanem tükröt tartanak a nézők elé egy-egy közismert személyiség bemutatásával, történelemmel megspékelve. Tősér Ádám filmje kettős üzenetet továbbít a nézők felé: egyrészt, a jelenlegi politikai helyzetet szem előtt tartva azt üzeni, hogy ne féljünk kifejezni a nemtetszésünket – mint 1990-ben a taxisok. Másrészt pedig azt is bemutatja, hogy milyen az igazi államférfi, aki a hazáját szolgálja és csak a nép érdekét tartja szem előtt. 

A film szerint, mivel Antall József (Seress Zoltán) szeretné Magyarországot kiléptetni a Varsói szerződésből, ami a szovjet vezetésnek egyáltalán nem tetszik, bosszúból a szovjetek elzárják a kőolajellátást. Az ország ezért kénytelen lesz máshonnan beszerezni a kőolajat, de ennek közel sincs olyan kedvező ára, mint annak, amelyet korábban a baráti Szovjetuniótól vásároltak. A válság beálltakor Antall a nyirokrákja miatt kórházba vonul, és a kórteremben értesül a taxisblokádról. Ezt követően az ágyból, telefonon keresztül próbálja megoldani az ország problémáját, még mielőtt kitörne a tüntetés… „Nekem nincs időm betegnek lenni.”

A fiatal Antall József (ifj. Vidnyánszky Attila) 1950-es évekbeli emlékeiből tudjuk meg, hogy miért ragaszkodik annyira a demokratikus Magyarországhoz és miért kérte meg Gorbacsovot arra, hogy bocsánatot kérjen 1956-ért. A film ezeket a részleteket apránként tárja elénk, ahogy a taxisblokád is apránként radikalizálódik, miközben a miniszterelnök bajtársa, Göncz Árpád (Gáspár Tibor) a népszerűségéért távolodik tőle. 

Az archív felvételek érzését keltő részletek eladhatóvá tették a filmet, bár ezek nem eredetiek, pedig – amint az filmben is elhangzott – ez volt Magyarország rendszerváltás utáni legelső tömegtüntetése, amelyet a televízió élőben közvetített. Amilyen gyorsan épül fel a történet, éppen olyan hamar véget is ér, erős hiányérzetet hagyva maga után. Mintha a blokádnak is csak úgy lett volna vége, hogy hirtelen mindenki autóba pattant és hazament. Bár a film címe Blokád, mégsem mutatja be mindazt, amit a néző a filmtől remél, azaz, hogy mi történt igazából 1990-ben nemcsak a parlamentben, hanem az utcán is.

Kép forrása: port.hu

Feltett szándékom volt magyar festő képét választani, hiszen Da Vinci, Van Gogh, Michelangelo vagy Pablo Picasso művészetéről mindenki rendelkezik minimális ismerettel, világviszonylatban ismert műveikről bizonyára mindenki hallott, valamilyen formában találkozott velük. Viszont a képzőművészetben számos híres magyar festő is jelen volt, akikről esetleg nem tudunk annyit, pedig munkásságuk legalább annyira értékteremtőnek bizonyult, mint fent említett társaiké. Különböző stílusirányzatok, korszakok képviselői voltak, említhetjük itt Munkácsy Mihályt, Csontváry Kosztka Tivadart vagy Szinyei Merse Pált.

Szinyei Merse Pál 1845-ben született Szinyeújfaluban. Már fiatal gimnazista évei alatt is foglalkoztatta a képzőművészet, ami nem is meglepő, hiszen nemesi családból származott, ahol a művészetek iránt való érdeklődés hagyományosnak számított. Tanulmányait a müncheni Képzőművészeti Akadémián végezte. Leginkább az impresszionizmus és a plein air stílus jegyeiben alkotott. 1920-ban hunyt el.

A Majális című festményt Merse Pál 1873 márciusában fejezte be, viszont korábban kezdte el annak megfestését. A festményt nézve árad belőle a könnyedség, a természet nyugtató hatása és a meleg napsugarak boldogságot keltő simogatása. Az élet idillikus epizódjának pillanatnyi érzésvilágát tárja elénk, de valójában nem a természetben készült és nem valós szituációt ábrázol. A festményt tanulmányozva körvonalazódott, hogy milyen megközelítésben tudnám elemezni az alkotást. Az elemzést két tekintetben végzem el, az egyikben a kép érzelmi hatását, szín- és formavilágának szimbolikáját vizsgálom, a másikban kitérek pontosabb műfaji meghatározásának kérdéseire, amellyel a művészet is foglalkozott már.

A festmény színvilága az impresszionizmusra jellemző kifejező hatást hordozza magában. A zöld szín gazdag tónusú használata, árnyalatainak változása és élénksége az égbolt kékségével teremti meg a szabad természet, a tavaszi mező benyomását. A meleg, intenzív és világos színek összpontosítottan jelennek meg, az emberi alakok ruházataiban, valamint a fűre terített takarókon. Az alakok elrendezése, testtartásuk is a kikapcsolódást, pihentető időtöltést jeleníti meg, a jóleső semmittevés, pihenés érzését kelti. Ezt kitűnően kifejezi a festmény egyik részlete: a férfi, aki egyik kezével fejét támasztja, másikban cigarettát tart és egy nővel beszélget, tekintetük egymásra irányul. Az ismerkedés önfeledt örömét idézi, enyhén beleszőve a romantikus tökéletességet a tekintetekbe. A napsugarak elől hűvös menedéket nyújtó árnyékok tovább fokozzák a természetes tavaszi hangulatot és a természetben való örömlelést, bár az árnyékot adó fákat a képen nem látni. A színek használata mégis egyértelműen érzékelteti, hogy a piknikezők árnyékban pihenve élvezik a tavaszi hangulatot. A fűben kis, parányi színes mezei virágokat lehet felfedezni, méretükben és színvilágukban nem hangsúlyosak, viszont a festmény egészét tekintve fokozzák a hangulatot, a tavaszi rét látványának érzelmi hatását kiválóan elmélyítő elemek. A gondtalan létállapotot főként a színek használata érzékelteti, ám a kisebb részletek is bírnak némi befolyással az impresszióra. A finomságokkal telerakott kosár, az éppen falatozó alak előtt sorakozó ételek és italok sokasága mind a jólétet és a gondtalan időtöltést éreztetik a festményt szemlélőkben. Az ég kéksége és a fehér bárányfelhők a kedvező időjárást is sugallhatják, az ideális éghajlatot finom ecsetvonások segítségével teremti meg. A kép bal felső részén felfedezhető további két női alak, akik a kép középpontjában lévő csoporttól távolabb sétálnak a domboldalon. Ez a térmélységet, a távolságot hivatott érzékeltetni, valamint az ábrázolást élénkíti, hasonlóan a domb tetején látható bokrok is ezt szolgálják.

Merse Pál művészetére igen jellemző volt az intenzív színhasználat, festményei koloritgazdag alkotások. A konvencionális életből a természetbe elvonuló, feltehetően városi társaság (ruházatukból következtetve) önfeledt jókedvét és nyugalmát érzékelteti a színek, árnyalatok és formajegyi vonások összessége. A hétköznapi cselekedetek monumentális ábrázolása jelenti a festmény kifejezőkészségének a kulcsát. 

A Majális című festmény műfaji besorolásának kérdését tekintve a műkedvelők körében eltérőek a vélemények. Legtöbb helyen Szinyei Merse Pált impresszionista és plein air festőként említik, ami fedi a valóságot, ám nem minden esetben – és ez az elemzett festmény esetében is így van. Plein air festészet alatt azon képzőművészeti alkotásokat, festményeket értjük, amelyek a természetből merítve ihletet a természetben születnek meg. Az impresszionista festőkre viszont jellemző volt, hogy műtermeikben alkották meg festményeiket. A Majális is műteremben született, noha a természet alapos tanulmányozása nem maradt el az alkotási folyamatból. Bonyolult a meghatározása, hiszen szín- és érzésvilágában a festmény hozza az érzéki benyomást, az impresszió hatásait, viszont nem első benyomásra, mert nem pillanatnyi, megtörténő életepizódot ábrázol, hiszen a művész több elemből, több modellt állás során állította össze a kompozíciót, előre készült tervek alapján. További érdekessége a festménynek, hogy Merse Pál életrajzában megjegyezte, önmagát is ráfestette a képre, méghozzá a hason fekvő, a tekinteteknek háttal forduló férfialakban. Ez sem volt jellemző a plein air festőkre. A megfestett alakok feltehetően valós, egykoron létező személyek voltak, modellt álltak a festőnek, de az ábrázolt táj, a domboldal nem létező hely, és az idilli együttlét sem történt meg soha. 

Zárógondolat, amely saját vélemény is egyben: ez a nyugodt, örömteli kikapcsolódást idéző festmény a valóságot és fikciót összefonva képes kiváltani belőlem azt az érzést, hogy a smaragdzöld fűben ülve magam is élvezem a tavaszi napsugarak melegét. Éppen ezért nem lehet egyértelműen kijelenteni, hogy egy-egy mű impresszionista, realista stílusú, esetleg plein air, viszont az biztosan állítható, hogy ez a festmény igazán kiváló képzőművészeti alkotás.

A festmény elemzése előtt szeretném röviden bemutatni a festőt, Francisco de Goyát. Goya spanyol festő és grafikus volt, aki 1746. március 30-án született Fuendetodosban, Spanyolországban, és 1828. április 16-án halt meg Bordeaux városában, Franciaországban. Goyának számos gyermeke volt, köztük Francisco Javier Goya Bayeu, Francisco de Paula Antonio Benito, Hermenegilda, Vicente Anastasio, Eusebio Ramón, Antonio Juan Ramón és Maria Pilar Dionisia. Felesége Josefa Bayeu volt. Goya a történelem egyik legkiemelkedőbb művészeként, mindig újító szemlélettel rendelkezett, és sikerült megelőznie az Európában kibontakozó művészeti mozgalmakat, legyen az romantika, szürrealizmus, impresszionizmus vagy expresszionizmus. Ezért nevezik őt a kortárs művészet atyjának. A festő lassan haladt előre, de mindig tudta, hogy a művészet a hivatása. Fiatalon több díjat nem kapott meg, ezért úgy döntött, hogy Olaszországba utazik, ahol távol az akadémia merevségétől saját maga fedezte fel a művészetet. Amikor Madridba költözött, művészete megváltozott, és gobelinek készítésébe kezdett. Hatalmas munkabírása volt, és szinte minden műfajt kipróbált. Mindig hű maradt a népszerű témákhoz, de a legérzékletesebb társadalomkritikát is finom antropológiai tanulmányokkal ötvözte. Elképesztő és innovatív festményeket alkotott, amelyek a saját átélt pillanataira épültek. 

Goya 46 éves korában megsüketült, és ez radikálisan megváltoztatta természetét. Ezután több groteszk és gúnyolódó képet készített. A süketséget, amely megkeserítette jellemét, valószínűleg ólommérgezés okozta, mivel a fehér festékhez akkoriban ólmot használtak. Ahogy Goya fokozatosan süketebb lett, egyre visszahúzódóbbá vált, ennek ellenére új, zseniális műveket alkotott. 

Francisco Goya élete során érdekes kapcsolatot ápolt a nőkkel. 1773-ban feleségül vette egykori tanítómestere, Francisco Bayeu húgát, Josefát. Házassága nem volt boldog, valószínűleg az is közrejátszott, hogy csak egy fiúgyermekük érte meg a felnőttkort. 50 éves korában Goya beleszeretett Alba hercegnőbe, aki a felsőbb körökhöz tartozott, és kapcsolatukat titokban tartották. Felesége halála után, 1812-ben, a megözvegyült Goyának a nevelőnőhöz, Leocadia Weisshoz fűződő viszonya már nem volt törvénytelennek tekinthető.

A korsós lány a festő egyik nagyszerű festménye, amelyet 1810 körül olajfestékkel vászonra készített. A festmény a Budapesti Szépművészeti Múzeumban található. A mű azt az időszakot tükrözi, amikor Európa a napóleoni Franciaország elleni háborúval volt elfoglalva. A vízhordó és társfestménye magas áron szerepelt abban az 1812-es leltárban, amely Josefa Bayeu halála idején készült. Meglepetésként hatott, hogy ennyire nagy értéket tulajdonítottak ezeknek a festményeknek, különösen tekintettel a képek kisebb méretére. A leltárban szereplő hasonló árú festmények általában nagyobb méretű vásznakra készültek. Ezért felmerült az a gyanú, hogy a budapesti múzeumban található művek reprodukciók, nem eredetiek, bár azt más bizonyíték nem támasztja alá. Valószínűbb, hogy maga Goya nagy értéket tulajdonított a festményeknek, amelyeket saját maga számára festett, és sokszor használt vásznakra készítette őket. 

A romantika korszakában a festészet volt az uralkodó művészeti ág mind mennyiségben, mind minőségben és újszerűségben. Ebben az időszakban a festők, köztük Goya, arra törekedtek, hogy saját ízlésük és kedvük szerint alkossanak. Goya is hangsúlyozta az érzelmek változékonyságát és az események véletlenszerűségét. A korsós lány és a hozzá tartozó festmény kiemelkedő példái Goya zsánerfestészetének. Modern megjelenésük és eredetiségük miatt figyelemre méltó művek. A festmény hordozza Goya művészetének sajátosságait. Első pillantásra egyszerű paraszti jelenetnek tűnik, ahogy a robosztus lány vizet és ételt visz valakinek. Azonban az elemzés során kiderült, hogy a figura előzményei a gobelinrajzokon találhatók, amelyeket Goya húsz évvel korábban készített a madridi királyi udvar számára, Európa optimista időszakában, amikor a felvilágosodás általános jólétet látszott hozni. A festményen szereplő lány pórias szoknyája, durva szövésű inge elárulja, hogy egyáltalán nem nevezhető jómódúnak, míg az öntudatos arckifejezése, merész pillantása a helyzetével való bátor szembenézésre utal. 

A világ azonban nagy fordulatot vett, és a mű elkészülésének idején Spanyolországot éppen Napóleon vérszomjas seregei szállták meg. A kárpit édeni, napsütötte derűje eltűnt, helyét komor nyugtalanság vette át a levegőben. Valóban, a háborút egyszerű emberek szemszögéből látjuk. A víz a zaragozai hősöknek kell, akik szinte üres kézzel szálltak szembe a hódítókkal. Mégsem a szenvedés hangulata uralkodik a festményen. A lány alakja, Goya számára szokatlan pátosszal, emlékművé emelkedik. Goya ezzel a művével egyrészt mindennaposnak nevezhető foglalkozást mutat be, de a franciákkal szembeszálló egyszerű embereknek is emléket állít, akik megpróbálják helyreállítani a rendet egy irányíthatatlan világban. A festő heroizálja a megjelenített szereplőt, és a nézőnek alulról kell szemlélnie a rá lenéző lányt. A jobb csípőjén korsót, bal kezében pedig kosarat tartó vízhordó méltóságteljes pózának klasszikus konnotációi vannak, mint ahogy a munkásnő hősnővé válik, alakja kiemelkedik a tájból, amely teljesen alárendelődik neki. Ebben az esetben lehetséges, hogy a festő a katonáknak vizet vivő és őket bátorító lányoknak akart tisztelegni. Az álló formátumú kép érdekes abból a szempontból, hogy a rajta szereplő alak majdnem az egész vásznat betölti. 

Francisco de Goya szokatlan módon egyáltalán nem dolgozza ki a hátteret, üres teret hagy, szerintem a nézők számára, hogy majd mindenki a fantáziáját használva eldönthesse, mit ábrázol a festmény többi része. A háttérben csak annyit látunk, hogy a kép alsó részén sötétebb folt van, a felső kétharmadában pedig az ég stilizált ábrázolása utal a természet jelenlétére. 

A nő testtartása kicsit természetellenes, például a lábát keményen megveti, felsőtestét pedig kicsit hátradönti, amivel Goya az asszony jobbján tartott korsó súlyát is nagyon jól érzékelteti. A képen durva ecsetvonásokat látunk, amelyek a hősies helytállás, a hazaszeretet kifejezésének eszközei, megalkotásuknál a festő a pillanat megragadására törekedett. 

Ez a festmény a színösszeállítása miatt is nagyon figyelemre méltó. A vízhordó vörösesbarna szoknyát visel, amiről tudjuk, hogy a vörös a tűz és a vér színe, heves érzelmekhez használt. Persze a legkönnyebben a háborúval lehet párhuzamba állítani, a veszéllyel, erővel, bátorsággal, valamint a lány bátorságával, ahogy kiáll és vizet visz a katonáknak. Ez a szín vonzza a tekintetet, bár a képen nem látható nagyon jól. A barna szín a föld színét ábrázolja, ami beolvad a háttérbe, emellett a barna szín kifejezi a materiális dolgokat, az egyszerűséget, az egyszerű emberek ruháit általában barna színnel ábrázolták. A földdel való kapcsolat miatt stabilitást is sugall, ahogy a nő is szilárdan áll a földön. A nő mellkasára fehér, derekára pedig nagy sárga kendő van tekerve, hogy megtartsa a korsó súlyát. A fehér szín használatát gyakran a biztonsághoz, a tisztasághoz kötik. Továbbá Goya érzékelteti a békét, a jóságot és az ártatlanságot is. A sárga szín az optimizmust, az intellektuális energiát adja át. A színek kontrasztot alkotnak egymással, ezt a vonzó színösszeállítást kiegészíti a korsó narancssárga színe, amely a vörös energiáját a sárga boldogságával ötvözi. Mivel nem tudjuk, milyen évszakban történt ez a pillanat, a narancssárga az őszhöz is kötődhet. A műnek több másolata is van, ami arra utal, hogy nagy csodálat övezte. Ezek egyike a kaliforniai Fullertonban található Norton Simon Alapítványnál van, a másik a mexikói San Carlos Nemzeti Múzeumban. 

Goyát kritikai szelleme arra késztette, hogy sajátos stílust teremtsen, amely révén kifejezheti gondolatait és nagyszerű munkáin keresztül alakította ki a világról alkotott elképzeléseit. Szembeállítja az értelmet az ostobasággal, a babonával és a jámborsággal. A háborúban, a nyomorban és az éhínségben látja az ember dehumanizálódásának és egyénisége elvesztésének eredetét. Goya a század legjelentősebb művésze és az a közeg lehetővé tette számára, hogy a legszélsőségesebb érzelmeit is óriási szabadsággal fejezze ki.