Rögtön a második világháború után és egyértelműen annak hatása alatt készített 1946-os, olaj- és pasztellfestmény, az ír születésű brit festő egyik legismertebb és legelismertebb műve.

A műalkotás előtt azonban érdemes megismerni a festőművész gyerekkori hátterét és pályafutásának fontosabb mozzanatait. Francis Bacon 1909. október 28-án született Dublinban (1992. április 28-án hunyt el Madridban). Később Londonba költöztek, ahol apja versenylótenyésztéssel foglalkozott, ráadásul fizikailag és szellemileg gyakran bántalmazta már fiatalon homoszexuális hajlamokkal rendelkező fiát. Ennek csillapítására 1927-ben Berlinbe küldte a fiát egyik ismerőséhez. Ott azonban továbbra sem változott semmi, viszont láthatta Sergei Eisenstein Patyomkin páncélos című filmjét, más, a művészetére nagy hatást gyakorló filmek mellett. Ugyanebben az évben Bacon Párizsba költözött, ahol megtekintette Picasso egyik kiállítását. Ennek hatására kezdett el festeni. A hírnévre azonban még majdnem húsz évet várnia kellett.

1944-ben mutatta be a Three Studies for Figures at the Base of a Crucifixion című három festményből álló művét. Ez, és az 1946-os festménye, a háború borzalmairól, illetve a háború keltette nyomasztó érzésről szól, mindezt anélkül, hogy konkrét háborús elemeket tartalmazna, mint például Picasso Guernicája. A negyvenes éveket követően egyre több és több elismerést kapott alkotásainak köszönhetően, ám szerencsejáték- és alkoholproblémákkal küzdött, emellett partnerei között találhatóak „alvilági alakok”, mint George Dyer, aki Bacon 1971-es nagy párizsi kiállítása előtt öngyilkos lett. Az ilyen és hasonló események még inkább rombolták Bacon személyét, azonban akárcsak a háború alatt, ilyenkor alkotta mesterműveit.

Az ír festő David Sylvester által készített interjúban elmondta, hogy gyakran véletlenszerűek a festményei, gyakran elrontja az eredeti koncepciót, és végül teljesen mást hoz ki a festményből. Ilyen festmény a Painting 1946 is. Szintén ebben az interjúban kifejti, eredetileg majmot akart ábrázolni, ezután már inkább madarat, végül fekete öltönyös alak került a kép középpontjába, illetve annak fekete ernyője.

De ki is ő és mi található még a festményen? Az alsó állkapcson kívül Bacon semmit sem hagyott meg a fejből, emiatt nehezen bebizonyítható, ugyanakkor sejthető, hogy Neville Chamberlain egykori Brit miniszterelnököt ábrázolja, akinek egyik fő ismertetőjele volt a fekete esernyő, illetve a sötét fekete öltöny a korszak brit politikus egyenruhájaként is felfogható. Az alak mögött húsüzembeli, állati testek lógnak, fölöttük belsőségnek tűnő szervek, amelyekhez hasonlókat találunk az alak körül is. Az, hogy ezek állati vagy emberi részek, nem tudhatjuk biztosan, ez tovább növeli a festmény gyomorforgató faktorát és abszurditását. A középpontban álló alak, ehhez képest, egészen másképp kelt szorongást vagy iszonyt, nem állapítható meg biztosan, hogy halott vagy sem, egyetlen halálra utaló ok a feje felső felének teljes hiánya, ugyanakkor még aktívan szenvedő állapotot sugall, és nem holtan fekszik, hanem álló helyzetben látható.

Az olyan elemek, mint az állati testrészek, csonkolt, szenvedő alakok, híres személyek és kaotikus koncepció, gyakran visszatérnek Bacon más festményein is, például az Innocent című, pápát ábrázoló festményén. Gyakran visszatérő elem még a térhatás érzékeltetése vonalakkal, ahogy itt is teszi a félkör alakú, kerítésszerűséggel, amire szintén csonkolt testrészek vannak festve. Létezik egyébként egy 1971-es változata is az alkotásnak, amely inkább Bacon stílusváltozásához alkalmazkodik, leginkább színekben tér el az eredetitől. 

A festmény jelenleg a Museum of Modern Art tulajdonában van és az egyik legfontosabb Bacon-festmény. Olyan művészekre volt hatással, mint például Damien Hirst. Új dimenziókat nyitott – más Bacon-festmények mellett – a brutalitás és az erőszak ábrázolásában.

Csernus Imre Ünnepi Könyvhéten tartott formabontó és nyomokban provokatív könyvbemutatójáról beszélgettünk Jancsó Nórával.

– Formabontás címszó alatt, a közönség sorai között sétálva zajlott le a beszélgetés. Bennsőséges vagy feszélyező a formabontó formáció?

– Tekintve, hogy nem voltak szabad ülőhelyek és a földön ültem, sokkal kevésbé volt komfortos érzésem. Szerintem a nézőkből nem váltott ki bennsőséges hangulatot, hiszen alapból úgy ment be közéjük, hogy ő most közelebb beszél, de mégsem került ezáltal közelebb a közönséghez. Azáltal, hogy nem ült le, vagy nem húzta közelebb a széket a nézőkhöz és nem beszélt fizikailag közelebbről, hanem megállt az ülő emberek között, egy enyhén kompromittáló, a nyugalmi szférából kibillentő hatást keltett. Bár feltehetően éppen ez volt a cél.

– Széken ülve működött volna a kibillentés? Ennél közelebb kerülhetett volna a közönséghez?

– Nem működött volna, viszont én azt érzem, nem is akarta, hogy egyenlő legyen a közönséggel, nem akart hozzá feltétlenül közel kerülni. Ő szerette volna megismerni a közönséget, és az volt a célja, hogy a közönség is megismerje saját magát. A jelenlévők önismerete volt fókuszban, nem az előadó személyének alapos kipuhatolása.

– A nézők kérdései által nem körvonalazódott az író személye?

– Elhangzott ugyan Csernus Imrétől egyik feltett kérdésre adott válaszaként, hogy ő semmit nem bánt meg abból, amit az életében tett. Azonban tulajdonképpen nem a válaszán volt a hangsúly, hanem a kérdező személyét elemezte. Mintha kibújt volna a válasz alól, ami nem biztos, hogy mindenkinek feltűnt, hiszen arra irányította a figyelmet, hogy aki kérdezett, miért és hogyan tette, mi lehet ennek a háttere, és nem arra, hogy ő mit válaszol. A személyes hatása nem érvényesült.

– Szókimondás, nyílegyenes, kendőzetlen őszinteség. Hol a határ?

– Vegyes érzéseim vannak ezzel kapcsolatban. Nem lehet megmondani, hogy ez jó vagy rossz, helytálló vagy sem. Van, amikor hasznos, van, akinek éppen erre a hideg zuhanyra volt szüksége azok közül, akik kiálltak. Talán megemlíthető, hogy nem feltétlenül indokolt olyan embert kitenni ilyen helyzetnek, aki nem provokálta. Feltételezhető viszont, hogy akik jelen voltak a vele való beszélgetésen, ismerték őt, tisztában voltak a sajátos stílusával. Többen is mondták, hogy tudták, milyen lesz, és nem lepődtek meg. Ilyen tekintetben, aki úgy ment el az előadásra, hogy tisztában volt a végkimenetelével az „író-olvasó” címszó alatt tartott találkozónak, s valamilyen szinten vállalta a következményeket, úgy gondolom, annak nem szabad beleszólni. Azonban aki könyvbemutatóra számított és esetleg megalázottságérzéssel távozott, azzal szemben átlépett egy határt.

– Miben rejlik a lényeg: abban, amit mondott, vagy abban, ahogyan az eseményt levezényelte?

– Egyértelműen látszik, hogy nagyon is ért ahhoz, amit csinál. Az arcokon enyhe sértettséget, feleszmélést vagy jókedvet láttam, ami igazolta, hogy Csernus mondanivalója betalált, igazat mondott. A szakértelméről teljes mértékben meg vagyok győződve, viszont az is érezhető volt, hogy az egész performatív jelleget öltött. Vannak taktikái, amikkel jobban megfogja a közönséget. Felkészül, hogy élete melyik részét szeretné megosztani és milyen formában, oly módon, hogy az kapcsolódjon az alaptémához. Tudja, milyen történeteket oszt meg, amelyek hordozzák azt a bizonyos üzenetet, aminek a sémáira a könyvbemutató és a teljes beszélgetés felépült.

– Tekintettel a jelenlevőkre, korosztályonként milyen üzenetekkel bírt ez a könyvbemutató, író-olvasó találkozó?

– Szerintem kifejezetten univerzális volt, hiszen vegyes korosztály volt jelen, életük eltérő szakaszában járó, más-más problémákkal küzdő személyek, és mindenki megtalálta a maga értelmezését. Szeretnék azonban reflektálni arra, hogy amikor valakinek kötetbemutató jut eszébe, akkor senki nem arra gondol, amit Csernus Imre csinált. Az én fejemben sem az él, hogy ez megfelelt volna a rendezvény címének, a beharangozott eseménytípusnak, inkább kötetlen, nyitott beszélgetést tapasztalhattunk. A formai dolgokról, a könyvből való részletek felolvasásáról, a részletek kiemeléséről lekerült a hangsúly, sokkal inkább áttevődött a beszélgetésre, a lelki és önismereti feltárásokra. Az eseményen inkább a pszichiáter, mintsem az író Csernus Imre volt jelen.

Vincent Van Gogh (1854–1890) holland festő a posztimpresszionizmus egyik kiemelkedő alakja és napjainkban is az egyik legismertebb művész. Festményei halála után, a 20. század végén váltak igazán népszerűvé. Életének csupán tíz évét szentelte alkotásra, az 1880 és 1890 közötti időszakot, festményeinek száma azonban nem ezt tükrözi, csak önarcképből van 35 darab. Az impresszionizmusból inspirálódva alkotta meg saját stílusát: ecsethasználata, festői technikái tették egyedivé alkotásait.

Roger Fray, a posztimpresszionizmus kifejezés megalkotója azt állította, hogy ebben az irányzatban a művészek szerint az alkotásnak nem szükséges konkrét esztétikai folyamatra, stílusra vagy megközelítésre összpontosítania. Számukra az volt fontos, hogy a festmény kifejezze a szimbolikát és képes legyen átadni a festő tudatalatti gondolatait. Így a posztimpresszionisták az ábrázolt tárgyakat az érzelmek közvetítésének eszközeként értelmezték.

A hétköznapokban sok helyen találkozhatunk munkáival: legismertebb festménye, a Csillagos éj populáris díszítőelemmé vált, de további műveit is láthatjuk nemcsak múzeumokban, de telefontokok hátán, könyvjelzőkön és az ajándékboltok szinte minden szegletében. A festő mentális betegségekkel küszködött, illetve halála is sikertelen öngyilkosság következménye volt. Több filmet inspirált az élete, ezek közül talán a legismertebb a Loving Vincent, de népszerű még a Van Gogh az örökkévalóság kapujában és a Van Gogh Painted with words filmek is.

Van Gogh azért festett annyi önarcképet, mert ez volt a legkönnyebb módja annak, hogy gyakorolja az emberek ábrázolását. Egyszer azt írta a húgának egy levélben: „Piszkos és nehéz foglalkozásom van: a festés, és ha nem az lennék, aki vagyok, nem festenék, de mert az vagyok, sokszor élvezettel dolgozom, és a ködös jövőben olyan képek megfestésének lehetőségét látom, amelyekben bizonyos fiatalság és frissesség lesz, még ha én magam el is vesztem már a fiatalságomat. (…) Az a szándékom, hogy a lehető leghamarabb délre költözöm, ahol még több a szín, még több a nap. De amit elérni remélek, az az, hogy egy jó portrét festek.” Első önarcképét 1886-ban festette, amely színeiben és stílusában is eltér ettől a képtől, kifejezve, hogy folyamatosan változik a művész önpercepciója. Ez a festmény 1889-ben készült, Arles-ben, rögtön egy másik önarckép elkészülését követően, amely majdnem pont ugyanezt ábrázolja, apró eltérésekkel. Az Önarckép levágott füllel és pipával című képen Van Gogh ugyanebben a testhelyzetben, ugyanilyen öltözékben jelenik meg, eltérő háttérrel és arcmegformálással.

A kép előterében, a fókuszban Van Gogh látható – a füle levágása után – bekötözött fejjel, sapkában. Két héttel az eset után készült el a kép, így testi és lelki állapotának tükrözéseként értelmezhető, megtört, magányos embert ábrázol. Vitatott, hogy tulajdonképpen honnan eredeztethető a sérülése, hogy magának okozta-e a sebet, vagy nem, ám a legvalószínűbb elmélet szerint Paul Gauguinnel folytatott veszekedést követően vágta le a bal fülét. Öncsonkítása következtében a művész előbb kórházba, majd szanatóriumba került, élete hátralévő másfél évének festészetét pedig szintén ez a végzetes tett határozta meg. Az öltözéke, a kabát és a sapka hideg évszakra utalnak, mind megrajzolásukkal, mind színükben. A képen hideg, sötét színekbe öltözik, ez komor hangulatot és titokzatosságot kölcsönöz neki. A háttere ugyanakkor világos, meleg színeket sorakoztat fel, mint a sárga, illetve a narancssárga, és elvétve egy kis világoskék is látható. A kép háttere egy szoba, feltételezhetően a saját szobája, ahol lakott és ahol a portrét is készítette. A szobában három kivehető elem jelenik meg: egy festőállvány üres vászonnal, egy japán festmény a falon és egy ajtókeret, amelyek a festő alakját keretezik. Az üres vászon az alkotói hajlamot, a művészet befogadását szimbolizálja, a japán festmény a művész japán festészet iránti rajongását illusztrálja, az ajtókeret pedig, ami színekben megegyezik Van Gogh öltözékének színeivel és ezért hozzá köthető, az elvágyódást jeleníti meg. A háttér és az előtér közötti színbéli kontraszt feltehetőleg a festő külső és belső világa közti különbségeket hivatott megjeleníteni. A festő alakját fekete kontúrvonal választja el a háttértől. A vonalak és ecsetvonások felismerhető jelei a posztimpresszionizmusnak, amelyben Van Gogh élt és alkotott. Apró, függőleges ecsetvonásokat figyelhetünk meg, és letisztult, szintén függőleges vonalvezetést.

A háttérben látható vonalak egyenesek, szabályosak, ellentétben azokkal a ferde, hullámos vonalakkal, amelyek segítségével a művész saját magát alkotta meg a vásznon. Ezáltal is hangsúlyozódik az előbb említett ellentét: a környezetében lévő rend és a benne lévő kiegyensúlyozatlanság között. A tér majdnem teljesen ki van használva, a kép bal felső sarkában van egy rész, amely csupán a sárga falat ábrázolja. Ez azonban nem kihasználatlanság, hanem megoldás arra, hogy ne legyen túlzsúfolt a kép. 

Vincent Van Gogh a művészettörténet meghatározó alakja, művészete társadalmunk egyik legfontosabb öröksége. „Nagyon igaz, hogy egy csomó festő elmebeteg – olyan élet ez, amely az embert – enyhén szólva – elidegeníti a világtól. Rendjénvaló, hogy a fejem búbjáig beletemetkezem a munkába, de örökké félnótás maradok” – mondta saját magáról.

Gustav Klimt 19. századi osztrák festőművész, a szecesszió egyik kiemelkedő alakja. Élet és Halál című olajfestménye 1911-ben első díjat nyert a Nemzetközi Kiállításon, Rómában. Klimt a festményt 1915-ben fejezte be, hétévi munka után, és mindmáig világszerte elismerésnek és csodálatnak örvendő darabként tartják számon. Az eredeti kép arany háttérrel rendelkezett, ezt azonban Klimt átfestette szürkés színre. Jelenleg Bécsben, a Leopold Múzeumban látható.

A kép két fő elem köré szerveződik. Egyik oldalon feltűnik a halál mint a jól ismert kaszás, arcán kaján vigyorral. Csontvázként „testesült meg”, mintás, díszített köpenyt visel, keresztek díszítik. Jobboldalt több személy látható homogén masszává összefolyva. Egy fiatalabb és egy idősebb férfi, egy csecsemő és hat nő jelenik meg, akik mintha mintás takaróba csavarodva kapaszkodnának egymásba. Arcukon pír és a különböző érzelmek kifejeződése látható, ugyanakkor a halállal ellentétben, ők egymásra koncentrálnak, nem a kép másik felére.

A mű tökéletesen beilleszkedik Klimt alkotásainak sorába, itt is tisztán felismerhetőek a jellegzetes minták és színek, formák és vonalvezetések, ugyanakkor a halál témája, a bibliai vonatkozások is a festő ismertetőjelei közé tartoznak. Érdekessége, hogy tematikailag nagyon hasonlít Klimt Remény (I.) című képéhez, az élet és a halál közötti ellentételezéssel, ezek szimbolikus megjelenítésével. Az ellentét az élet és a halál, illetve ezek megtestesülése között a formák, színek, szimbólumok kontextusában is feltűnik.

A vonalvezetés hullámzó, görbített. A szecessziós festmények védjegye itt is megjelenik: kerülik az éles, egyenes vonalvezetést, helyette folyamatos, a tekintetet „körbevezető” technikát alkalmaznak. A szabadon áramló, természetes növekedés élményét keltő formák a kép egyik oldalán dinamizmust, életet jelenítenek meg, míg a másik oldalán ugyanezek a vonalak mégis az állandóságot, az elmúlást fejezik ki. A vékony, ugyanakkor kontúros vonalak a kép elemei közötti határokat jelölik, a szereplők körvonalait, kitöltő részek és a háttér kontrasztját. A kép oldalán lévő két rész egymással párhuzamos, a vonalak úgy helyezkednek el, mintha ezek egymás mellé helyezve egészet is alkothatnának, ezzel sugallva, hogy az élet és a halál, bár párhuzamba vonható, mégis tulajdonképpen kiegészítik egymást.

A színvilág már önmagában nagyon kifejező. Egyértelműen kivehető, hogy míg a kép bal oldalán a hideg, addig a kép jobb oldalán a meleg tónusok dominálnak. A halál megtestesülése, a halandóság jelképe, ahogy azt elvárnánk tőle, zordságot, misztikumot sugall a színek és minták segítségével. A kék, lila, fekete és zöld tökéletes kontrasztot alkot a másik oldalon megjelenő piros, sárga és barna színekkel. Utóbbiak az életet jelenítik meg a vásznon, az energia, öröm szimbólumai.

A kép első ránézésre megragadja az ember figyelmét kidolgozottságával és színpalettájával, amely figyelmet a mögöttes tartalommal tartja fent. Klimt az akkori korszellemmel szembemenve a remény megjelenítésére törekedett, hiszen a kép szereplői ahelyett, hogy bármiféle félelmet, aggályt mutatnának a halál irányába, tudomást sem vesznek róla. Az élet megtestesüléseként minden korcsoport megjelenik. Fel van tüntetve a képen csecsemő, idős ember, fiatal lány és középkorú férfi, boldogan, elkeseredetten és gondtalanul. Ezek együttes felsorakoztatása hozza létre a lét kifejeződését, annak ártatlanságát, tökéletlenségét és szépségét.

Az itt megjelenített allegorikus ábrázolás nem egyedülálló a művészettörténetben. A halál motívumával, a halandósággal, az élet és halál közötti kontraszttal több más festményen is találkozhatunk, ez a téma mindig is foglalkoztatta a művészeket, gondolkodókat. Evelyn De Morgan A halál angyala és Marianne Stokes A halál és a szobalány című festménye ugyanezt a halállal való találkozást mutatja be, hasonló ellentételezéssel a színek, formák és a fény-árnyék játék segítségével. Klimt több képén is találkozhatunk ugyanezzel a témával (például a Remény vagy a Ria Munk a haláloságyán), de maga az élet szépségének megjelenítése és a női alakok illusztrálása is visszatér az osztrák festőművész munkáiban.

Megjelennek a halál ruháját és az élet folyamát alkotó, textilanyagokat imitáló felületek, amelyeket dekoratív elemek, geometrikus formák alkotnak. Ezek a felületek sík hatásúak, csak a formák szabálytalan foltjai adnak nekik dinamikusságot. A színpompás négyzetek, háromszögek, pöttyök a szecesszió kedvelt mintái és motívumai közé tartoznak, ezeket textileken, könyvek illusztrációin, kávéscsészéken is előszeretettel használták.

A kép elrendezése a lényeg kiemelésére hivatott, ahogy ez a festő más képein is észrevehető. A háttér elmosódott, egyszínű, egyszerűségével teret ad az előtérben megjelenő színek és formák kibontakozásának. Az arányok a hangsúlyt a kép jobb oldalára irányítják, az ott szereplő alakok nagyságviszonya dominál, az élet halál fölötti felsőbbrendűségét jelképezve.

Kép forrása: Leopold Museum

Ahogy arról a címe is árulkodik, a kötet Saulról, a kereszténység egyik legfontosabb alakjáról szól. A regény végigkíséri Saul átalakulását Pál apostollá, követve az átalakulás lelki folyamatait, ahogyan fokozatosan elveszíti régi meggyőződéseit és új, számára is ismeretlen világ irányában kezd elköteleződni.

Mészöly Miklós a 20. század egyik legkiemelkedőbb magyar írója, munkája örök érvényű. Szövegeiben harcol a politikai elnyomás ellen, ugyanakkor az emberi lélek nagyszerű ismerője is. 1968-ban írt Saulus című regényét a magyar irodalom egyik legkiemelkedőbb művének tartják.

A regény rövid, mindössze 170 oldal, nem tagolódik fejezetekre, az egyes történések mégis elkülönülnek egymástól. A cselekmény a korabeli Jeruzsálemben játszódik, a Jézus kereszthalála utáni negyedik évben.

Nem a csodaszerű bibliai pálfordulás ismétlődik meg a kötetben, hanem sokkal valóságosabb, hihetőbb átalakulás. Saul a jeruzsálemi helyőrség egyik legszívósabb, leginkább teherbíró nyomozója, aki a hamis hiteket, tanításokat köteles megállítani. Üldözni kényszerül tehát a „titkos tan”, az „áruló rabbi” (Jézus) követőit is. A városba beszivárognak a kereszténység tanításai különböző követői, például István vértanú (Istephanos) által. Sok szimpatizánsa van az új hitnek, Saul családjában is akadnak, akik követőivé válnak. Ilyen helyzetben ellentmondásba kerül benne a munkája, vagyis a törvényhez (a zsidóság által követett mózesi törvényekhez) való hűséges engedelmessége és a családja iránti elköteleződése, aggódása.

Lassan azonban Saul lelkében is megváltozni látszik valami, eleinte ő sem képes tudatosítani, mi történik vele, egyszerűen érzi, hogy valami változóban van benne. Az a dolga, hogy elfogja és kivégezze Istephanost, de már nem ért teljesen egyet ezzel, hiszen közben rokonszenvessé vált számára a vértanú. A szereplő küzd önmagával, küzd a környezetével, majdnem beleőrül abba, ami történik vele. De csak így lehetséges a teljes pálfordulás, csak így tud teljesen új emberré válni, aki már másik világ, a kereszténység kiépítésére teszi fel az életét.

A szerző mély érzékenységgel közelít, az emberi lélek minden apró rezdülésének ismerete elevenül meg, így születik meg a lírikus próza. Hitelesen és pontosan rajzolja meg a korabeli zsidó várost.

A Saulus olyan szöveg, amelyet egyszeri olvasással csupán töredékében lehet megérteni, újra és újra elővéve döbbenünk rá az írói profizmusra, fedezzük fel, mennyi rejtett jelentést, metaforát hordoz a regény. Ajánlom azoknak, akik nem hétköznapi olvasmányra vágynak, akiket a lélekben zajló folyamatok foglalkoztatnak, valamint nyitottak a nyomozásra, a szöveg rejtett üzeneteinek felfedezésére.

Kép forrása: Hunyady József/Fortepan