Van az úgy, hogy a terjedelmes regények, az űrutazásos sci-fik, a mézes-mázas szerelmi történetek és a fennkölt poétikák helyett az ember valami könnyedebb olvasnivalóra vágyik. Valami olyanra, ami hétköznapi, teljesen élethű, megmosolyogtat, de a keserédes mindennapi igazságokról is megmondja a tutit. Péter Beáta Ez több lett. Maradhat?* című tárcanovellás kötetében olyan történeteket találunk, amelyek teljesen szokványosak, azonban érdekes tanulságokat vonhatunk le belőlük. Ilyen például a reggeli fésülködéssel járó fájdalom, a halogatás mestersége vagy akár a tavaszi gardrób kihasználhatatlansága.

A csíkszeredai szerző a Babeş–Bolyai Tudományegyetem teatrológia szakán végzett 2005-ben, később a Marosvásárhelyi Művészeti Egyetemen folytatta tanulmányait drámaíró mesteri szakon. Jelenleg újságíróként tevékenykedik, neve több erdélyi hírportálon is felbukkan, elsősorban a Székelyhon és a Liget oldalain. És a gyerekekkel mi lesz? című írásával egy éve elnyerte a Külhoni Média a Családért díj 2021-es kiadását.

Tárcanovelláiban Péter Beáta a leghétköznapibb helyzeteket, figurákat, kifejezéseket igyekszik megragadni, hogy aztán olyan történeteket szőjön belőlük, amelyek mosolyra késztetnek, esetleg kicsit elszomorítanak, vagy elgondolkodtatnak aktuális társadalmi problémákon. Különösen az utóbbiról szól a könyv címét adó történet, amelyben Kissné szeretetet akarna venni a boltban, azonban a magányon, a pesszimizmuson, az irigységen és az alattomosságon kívül nem igazán kap mást.

A kötet világa és retorikája egyetemes, közérthető, egyes írásokban nagyon erősen kirajzolódik az erdélyi magyarság és a székelység jellemábrázolása. „Ülünk a tábortűz körül, csepegtetjük a szalonna olvadt zsírját a hagymakarikákkal borított kenyérre, egy pálinkásüveg körbejár, fogynak a sörök…” – olvashatjuk a Túlélésben. Nem csak ezek az élethelyzetek elevenítik fel az erdélyi vagy székely világot. A babonák, az öregemberek és -asszonyok karakterei, a pityókaszedés rituáléja – ezeknek köszönhetően a tárcanovellák elképzelhetőek, hihetőek, ugyanakkor vizuálisabbak és hitelesebbek is. A szerethető és élethű karakterek sokfélesége és egyszerűsége a szövegek többszöri elolvasására ösztönöz.

Mindez csak kis szegmense Péter Beáta kötetének. Kicsi és nagy, fiatal és idős, szórakozott és mélabús egyaránt megtalálhatja személyes kedvencét a szövegrengetegből – van miből válogatni. Fontos: a tanulság minden történet esetén más. A fésű miatt van a gubancé így szól: „Ránézek az órára, te jó ég, késésben vagyunk. Összefogom hát a haját, gyorsan befonom, kabát fel és sipirc ki az ajtón. Majd holnap reggel a másik felét fésülöm meg. És különben is, egy hercegnő kócosan is hercegnő.”

*Péter Beáta, Ez több lett. Maradhat?, Varjúvár Kiadó, Nagyvárad, 2020.

Kép forrása: Péter Beáta magánarchívuma/Veres Nándor

Janne Teller Semmi című regénye a megjelenésekor nagy port kavart Dániában, rövid időre be is tiltották, mielőtt kötelező olvasmánnyá tették a dán iskolákban.

Janne Teller irodalma, amely elsősorban regényekből és esszékből áll, következetesen az élet és az emberi civilizáció egzisztenciális szemléletét hangsúlyozza, ami megosztja az olvasókat.

Igényességével a Semmi bebizonyítja, hogy az ifjúsági irodalomnak nem kell könnyednek vagy „irodalmi jelentőségtől” mentesnek lennie. A meglehetősen kifinomult ifjúsági regény az egyszerű nyelvi forma ellenére (talán a fordítás mellékhatása) sok felkavaró részlettel rendelkezik. Arra kényszerít, hogy perspektívát váltsunk, és szembesüljünk a következő kérdésekkel: Van-e értelme bárminek is? Lehet-e bárhol értelmet találni? Jobb-e egyáltalán semmit sem csinálni, ha semmi sem számít?

A történet azzal kezdődik, hogy Pierre Anthon egy nap az osztály előtt kijelenti: „Semminek nincs értelme. Ezt már régóta tudom. Ezért semmit sem érdemes csinálni. Erre csak most jöttem rá.” Miután a létezésnek sincs értelme, a hetedikes otthagyja osztálytársait, felmászik egy fára, és ott marad. Hiába dobálják meg társai kaviccsal, nem tudják rávenni, hogy lejöjjön. A gyerekek elhatározzák, lemondanak a számukra legfontosabb dolgokról, hogy bebizonyítsák Pierre Anthonnak, illetve saját maguknak, hogy az életnek igenis van értelme, ezért létrehozzák a Fontos Dolgok Halmát. Többek között új cipő és horgászbot is felkerül a halom tetejére. Pierre Anthont semmi sem hatja meg, semmi sem győzi meg. Változatlan apátiájának megtörésére egyre személyesebb és szimbolikusabb jelentőségű dolgok kerülnek a Fontos Dolgok Halmára, például hörcsög, imaszőnyeg és az egyik szereplő testvérének koporsója.

Ahogy egyre nagyobb áldozatokat kell hozniuk és egyre többet kell feladniuk abból, ami számukra értékes, a fiatalok elkezdenek egymás ellen fordulni. Elemi kulcspontnak bizonyul a regénynek ez a része: a gyerekek agressziójának fokozódása és az erkölcsi értékek végső elvesztése.

Azoknak ajánlom ezt a könyvet, akik szeretnek kellemesen csalódni az ifjúsági irodalomban, illetve nem félnek kisebb egzisztenciális krízistől.

Jane Teller, Semmi. Scolar Young Adult, Budapest, 2010.

Kép forrása: Wikimedia Commons

A cikk a 2023. április 12-ei számban jelent meg.

Sir John Everett Millais, angol festő és illusztrátor már gyerekkorában ügyesen mozgott a festészet világában. Ő volt a legfiatalabb művész, akit valaha is felvettek a Royal Academy Schoolsba, mindössze tizenegy évesen már ott tanult. Tehetségének köszönhetően rengeteg díjat nyert el műveivel, ezúton igen nagy hírnévre tett szert Angliában.

Dante Gabriel Rossettivel és William Holman Hunttal hozta létre Millais a Preraffaelita Testvériséget (Pre-Raphaelite Brotherhood, PRB) 1848-ban, fellázadva az akkori kortárs akadémiai művészeti oktatás ellen, ami állítólag erkölcsi komolyságot, őszinteséget képviselt, de ők unalmasnak, mesterségesnek találták. Számukra az ideált a Raffaello előtti művészet, a toszkánai festők alkotásai jelentették.

Az angol festő ugyan a romantika korában élt, de a Preraffaelita Testvériség elvei miatt festményeinek egy részére inkább a reneszánsz stílus jellemző. Ide tartozik Ophelia című műve is. A reneszánsz festészetre jellemző az általános szépség megjelenítése, a részletesség, az érzelmek átadása az arckifejezéseken és a testtartáson keresztül. A festményen az apró részletek kidolgozottsága szinte azonnal feltűnik. A természet illusztrálásához használt erős zöld színek visszaadják a természet szépségét, egyediségét, valamint hangsúlyozzák a sápadt, ezüst ruhában lévő nőalakot is.

Fontos megemlíteni William Shakespeare Hamletjét, hiszen ott ismerhetjük meg Opheliát. John Everett Millais azt a jelenetet ragadja ki a műből, amikor Ophelia beledobja magát a vízbe, majd hagyja, hogy a nehéz ezüstruhája a mélybe húzza – mivel Hamlet végzett édesapjával. James C. Harris esszéjében arról is olvashatunk, hogy maga a köznép nem tudta egyértelműen eldönteni a drámában, hogy a lány halála baleset vagy öngyilkosság volt, így az sem volt számukra egyértelmű, hogy keresztény szertartás szerint el lehet-e temetni Opheliát vagy sem. Ez az apró részlet azért érdekes, mert hasonlóképpen járt Elizabeth Siddal, a nő, aki John Everett Millais modellje volt ehhez a festményhez.

Több festőnek volt a múzsája Elizabeth, aki később Dante Gabriel Rosetti jegyese lett. Siddal súlyos ópiumfüggőséggel küzdött, első gyereke születése után pedig túladagolta magát. Amikor jegyese megtalálta a holttestét, elégette a levelet, amit a nő hagyott hátra neki, annak érdekében, hogy keresztény szertartás szerint kísérhessék el utolsó útjára.

Az angol festő nemcsak Ophelia alakját dolgozta ki részletesen, de magát a környezetet is. Talált egy olyan helyet a természetben – a Hogsmill folyót –, amit el tudott képzelni William Shakespeare művében a leírások alapján. Napi tizenegy órát festett a parton. Ez számára egyáltalán nem volt kellemes élmény, Thomas Combe-nak írt levelében többek között ezekről számol be: „(…) Megfenyegettek, hogy bíróság elé kell állnom szántóföldi birtokháborítás és a széna esetleges megsemmisítése miatt. (…) Annak is fennáll a veszélye, hogy a szél a vízbe fúj, és bensőséges kapcsolatba kerülök Ophelia érzéseivel, amikor a hölgy sáros halálába süllyedt. (…) Egy kép megfestése ilyen körülmények között minden bizonnyal nagyobb büntetés lenne egy gyilkosnak, mint az akasztás.” Még ha a körülmények nem is kedveztek a művésznek, sikerült precízen, realisztikusan megfestenie a folyót, illetve annak környezetét. 

A festmény domináns színe a zöld, ami egyfajta megnyugvást, kiegyensúlyozottságot, virágzást sugall, szinte vidámmá is teszi a képet, amíg észre nem vesszük a folyóban fekvő nőt. A barna színek földiességet, erősséget, a környezet rusztikusságát emelik ki, harmóniában a zöld árnyalataival. A háttérben kidőlt fa és sűrű növényzet zárt teret idéz, annak ellenére, hogy a folyó a szabadban található. Ezekkel együtt a moha és a nád keretet ad Opheliának, valamint kiemeli őt a mély, feketésbarna folyóból. John Everett Millais a virágokra is kifejezetten nagy hangsúlyt fektetett, olyan növények veszik körül Ophelia testét, amelyeknek fontos metaforikus jelentésük van: William Shakespeare is megemlítette a műveiben, valamint leírják a lányt, az életét, a sorsát. A viktoriánus emberek számára ezek a metaforikus jelentések egyértelműek voltak: a margaréta a lány ártatlanságát szimbolizálja, a csalán a fájdalmat. A szerelmet és a szépséget a rózsa eleveníti meg, a hűséget, tisztaságot és az ifjú halálát az ibolya képviseli. A lány, illetve a ruhája nincs erős színekkel kidolgozva, az élénk természethez képest sápadt, tökéletes kontrasztban van az erőteljes háttérrel. A fehér szín a tisztaságot jelképezi számos kultúrában, ezek mellett jelentheti az egyensúlyt, nyugalmat, semlegességet. Mindezek mellett Ophelia arca nem fejez ki szomorúságot, dühöt vagy bármilyen más érzelmet – amit érezne az ember egy szülő elvesztésekor –, inkább mondható kísértetiesnek, az látszik rajta, hogy elfogadta sorsát, várja halálát. A lány még lebeg a vízen, karjai ki vannak nyújtva. A ruháján látszik, hogy nagy súlyú és lassan a víz alá húzza, a vékonyabb rétegek még lebegnek a felszínen vele együtt. John Everett Millais a lebegő lányt is megfontolt precízséggel festette meg, modelljének, Elizabeth Siddalnak órákon át langyos vizű fürdőkádban kellett feküdnie, amit gyertyákkal próbáltak melegen tartani. Egy alkalommal komolyan le is betegedett a kihűlt vízben. A modell édesapja rettentően mérges volt, perrel fenyegette az angol festőt, amennyiben nem fizeti ki a lány egészségügyi ellátását.

A kép hangulata nem egyértelmű. A botanikus, mesébe illően megfestett természet elgyönyörködteti a nézőt, Ophelia megjelenése is szépséges, törékeny nő képét tárja elénk. Amennyiben a néző tisztában van Ophelia történetével, illetve a sorsával, már másképp tekint a festményre, egyfajta melankólia, mélabús hangulat jelenik meg.

Millais egyik legikonikusabb festménye az Ophelia, remek példa bemutatni a Preraffaelita Testvériség munkásságát, ideológiáját, képviselőik a romantika korában visszavágytak a reneszánszba: festményeiken a részletesség, általános szépség, perspektíva és térbeliség, testtartások, lélektaniság egyaránt fontos szerepet kapott. Noha a körülmények sokszor nem kedveztek az angol művésznek, de remekművet hagyott hátra az utókor számára.

Kép forrása: ART IN CONTEXT

Sokszor azon kapja magát az ember, hogy hosszú perceken át csak a környezetét vizsgálja fürkésző szemekkel, de azért nem túl feltűnően, nehogy mások észrevegyék. Még a leghétköznapibb mosatlan halom, hidratálókrém, Dacia autó, beszélgetés, akár élethelyzet is olyan mélyen el tudnak gondolkodtatni vagy éppenséggel szórakoztatni, mint egy jól elkészített film vagy pazar színdarab. Botházi Mária ugyanezt teszi olvasóival a Boldogság juszt is a tiéd című kötetében.

A Székelyudvarhelyen született szerző több téren is tevékenykedik: egyetemi oktató a Babeş–Bolyai Tudományegyetemen, éveken át napi- és hetilapos újságíróként, illetve online szerkesztőként és publicistaként is dolgozott, jelenleg a ME.dok folyóirat főszerkesztője. A Boldogság juszt is a tiéd az első publicisztikakötete Botházi Marinak, és olyan írásokat tartalmaz, amelyek a Transindexen, a Krónikában és az Erdélyi Naplóban jelentek meg a régmúlt évek során. Noha azóta még megjelent két olyan könyve, amelyek publicisztikai írásokat és karcolatokat tartalmaznak (Biorobot,  Koinónia Kiadó, Kolozsvár, 2019; Fűnyíró a Tündérkertben, Koinónia Kiadó, Kolozsvár, 2022), mégis érdemes elolvasni a 2016-ban megjelent első szerzeményt is, amennyiben kis kikapcsolódásra és szórakozásra vágyunk.

A könyvben olyan fiktív, de hétköznapi karakterekkel találkozunk, akik akár mi is lehetnénk. Ott van például az aggódó, saját magát túlhajszoló anyuka, aki már ősszel a tökéletes karácsonyra gyúr, de a végén elbukik. Vagy az a nő, aki jó lenne, ha megszerezné a jogosítványát, hogy férje tudjon inni, ha vendégsébe mennek. A könyv rámutat az erdélyi magyarság azon elemeire is, amelyekről nem is gondolnánk, hogy mennyire komikusak. Legyen szó akár az ünnepi beszédekről vagy a régi Daciákról, esetleg a húsvéti locsolási szokásokról.

Botházi Mari ugyan finom humorral, precíz részletekkel ír az erdélyi magyarságról, a női létről, a családi történetekről, de ezek mögött mintha több lapulna. Ahogy végigtaglalja az előbb említett témákat, az olvasó felfigyel, hogy mégiscsak mindenkiben ott bujkál a folyamatos megfelelési kényszer és a kisebbségi lét terhe. Ezeken a történeteken keresztül próbál a könyv arra ösztönözni, hogy a semmiségeken nevetni kell, és hogy valójában egymásra kell figyelni, nem a tárgyakra – fogalmazott Tofán Koós Imola újságíró a kötet ajánlójában.

A könyv célja nem az, hogy megmondja, kinek és miként jár a boldogság. Leginkább azt akarja megmutatni, hogy mi van a jelenben, min lehetne vagy éppen kellene változtatni. Mindezt természetesen iróniával fűszerezve teszi. „Ne felejtsd el soha: mindennek megvan az ideje, mint a szalmakalapnak. Tudja ezt mindenki, így a jó neked, így leszel te boldog bölcsőtől koporsóig. Vagy talán azon túl.”

Kép forrása: Szecsődi Árpád/archív

Mindenki életében van legalább egy olyan történelmi esemény, korszak, amiért rajong és mindent tud róla: második világháború, az utolsó cári család, Diana hercegnő, és még sorolhatnánk. Nekem is van: a huszadik századi magyar színjátszás. Pontosabban a rendszerváltás előtti színészóriások. Minden fellelhető beszélgetést elolvasok, megnézek, meghallgatok velük, és mindent tudni akarok azokról, akik megragadnak. A bőség zavarának ellenszegülve kiválasztottam öt „ikont”. Lássuk hát, kik ezek.

A színjátékos: Őze Lajos (1935–1984)

Őze Lajos, Az Őze, Lojzi. A színművészetre „színjátékos mesterségként” hivatkozott, és kerülte az embereket. Ha csak kilenckor volt jelenése, már 6-kor bent volt a színházban, hogy „ne poros cipővel álljon színpadra”. Eljátszott mindent, amit színész és néző el tud képzelni, mégsem volt soha boldog. Én Az ötödik pecsétben láttam először, akkor került fel az előbb említett listára. A Mestersége színész című műsorban Molnár Gál Péter készített vele portrébeszélgetést, legalább hússzor újranéztem. Őze így jellemezte magát az interjú végén: „Szentes, gyermekkor, félelem, szorongás, kisebbségi érzés, figyelem az utcán, úton-útfélen, játék, könyv, lapok színház. Ez vagyok én.”

A forradalmár: Gobbi Hilda (1913–1988)

Cserhalmi György után szabadon: Hildavirág. A színésznő, aki sose volt szép, aki főiskolás korában is vénasszonyokat, nagymamákat játszott. A nő, aki úriember volt. Az úriember, aki szerelme bemutatóira rózsacsokrokat küldetett. Az úrilány, akiből baloldali forradalmár lett. Gobbi, aki maga A Mirigy, A Gertrudis, A Spiró-féle Vénasszony. Csak egy beszélgetést kell meghallgatni vele. Egy interjút kell elolvasni. Egy filmet, egy előadás felvételét megnézni. A színház volt a mindene, saját családja nem lévén, de az emberség és az embertársak megsegítése mindenek fölött állt. Mindenkinek sok szeretettel ajánlom morálisiránytű-jelöltnek.

Az úriember: Darvas Iván (1925–2007)

Darvas Iván az a színész, aki még 78 éves korában is szépfiú volt. Bevallása szerint szépfiúságát ki is használta, majd 47 évesen új életet kezdett, amikor találkozott „mostani családja fejével”. 1965 után börtönbe zárták, azt mondták, soha többet nem állhat színpadra, mégsem így lett. Mai napig csodájára járnak az Egy őrült naplója alakításának, az Isten hozta, őrnagy úr!-ban pedig a narrátor szerepében ütheti meg a fülünket az a bizonyos Darvas-intonáció.

A femme fatale: Psota Irén (1929–2016)

„Te, Irén. Már csak mi vagyunk ketten” – idézte fel Törőcsik Mari ikonikus mondatát Psota Irén, amikor Friderikusz azt kérdezte, a hány legjobb közé sorolja magát a magyar színházi életben. Ha az ember az életművéről sokat nem is tud, az mindenkinek tiszta, hogy Psota Irén maga volt a lüktetés, a tűz és hév. Ő volt az úgynevezett nagy formátumú színésznő. Lerítt róla urbánus származása, a szerep kedvéért azonban krumplit késsel pucoló parasztasszony is tudott lenni. Kiválóan énekelt annak ellenére is, hogy a cigi soha nem esett ki a kezéből. Azt mondta, elméleti síkon soha nem tudta, mi az a szakma. Mindig belülről hajtotta valami, magától tudta, mi a színjátszás.

A színészkirály: Latinovits Zoltán (1931–1976)

Ilyen felsorolásból ki nem maradhat a mindenki által ismert és tisztelt Latinovits. Úgy tudott verset mondani, mint senki más, sőt a versmondásról ekképpen nyilatkozott: „Jól verset mondani nemzetépítő feladat.” Építészmérnöki tanulmányait nagyszerűen ötvözte a színészettel, a versmondást sokszor ábrákkal, képletekkel, a matematika felől közelítette meg. Az ötödik pecsét, Szindbád, Isten hozta, őrnagy úr! – mind olyan magyar filmek, amelyekből mi is, akik színházban nem láthattuk, megismerhetjük Latinovits színészkirály voltát.

Képek forrása: Fortepan