Az óra 20.52-t mutat, amikor elkezdem ezt a mondatot gépelni. De mit számít ez olyan személynek, aki vissza tudja idézni, mit tett az elmúlt órákban? Nos, közel sem annyit, mint Sally Porternek, aki Daniel Keyes Az ötödik Sally című regényének főszereplője. Az idő ugyanis akkor válik igazán fontos, misztikusnak és ellenségesnek tűnő erővé, amikor az ember napokat, órákat veszít; amikor teste és akarata fölött elméjében más személyek veszik át az irányítást.

Nem sci-fi történetről beszélünk. Sally Porter testét nem idegen életforma vagy gótikus korból visszatérő békétlen kísértet használja. Bármilyen elborult fantasztikumnál izgalmasabb témával állunk szemben: a disszociatív személyiségzavarral. Az eredetileg The fifth Sally címmel jegyzett könyvben ezt többszörös személyiségként emlegetik, ami nagyjából ki is fejezi a javát annak, amit tudnunk kell róla: egyetlen testen belül több különböző személyiség válik le egy tudatból, hogyha az alapszemélyiség olyan traumát tapasztal, amit képtelen egyedül feldolgozni. Ha nem lenne eléggé csavaros eddig ez az állapot: az alapszemélyiség a legtöbb esetben nem tud a többi létezéséről. Ő csak elájul, elalszik, majd napokkal később tér magához olyan helyszínen vagy élethelyzetben, amelybe fogalma sincs, hogyan keveredett.

Sally Porter is többen van: néha az intellektuális és művészi hajlamokkal rendelkező Nola foglalja el a testét, máskor a csábító archetípusaként Bella tör felszínre, a legnagyobb krízisekben felbukkan a könyörtelen, verbálisan és fizikailag is agresszív Jynx, de a jóindulatú Derry-nek is jut hely. Ő az, aki mindannyiukat ismeri, mondhatnánk azt is, ő az „elme kapcsolattartója”.

A könyv öt részen és tizennyolc fejezeten keresztül mutatja be Sally életét, amely – könnyen kikövetkeztethetően – rég kisiklott. Előzményként tudjuk meg, hogy férjétől elvált, gyermekeit nem látogathatja, és ezenkívül is képtelen teljes életet élni: minden személyiség teljes jogú és az időt tekintve folyamatos gazdája akar lenni a nő testének.

Daniel Keyes 1980-ban született alkotása viszonylag sok csavarral operál, és bár a regény vége eléggé kiszámítható, a fő problémán kívül kisebb részletekért is érdemes olvasni. Ezek nem az esetleges szerelmi szálak, amelyek néha irreálisnak és elnagyoltnak tűnnek, sokkal inkább az egy testen belül létező különböző egyéniségek jelleme, tervei és létrejöttüknek miértje szögezi az olvasó szemeit a sorokra. Valamint az, hogy ők öten hogyan birkóznak meg egymással.

Az író nemcsak ebben a művében foglalkozik a többszörösen hasadt személyiséggel vagy úgy általában a mentális zavarokkal. Sőt, egyes vélemények szerint nem is ez a könyv a legkiemelkedőbb alkotása a tematikában (ellenpéldaként hozzák fel a Virágot Algernonnak vagy a Szép álmokat, Billy! köteteket), viszont merem állítani, hogy a Sally Porter köré épülő történet is maradandó olvasmányélmény lehet azok számára, akiket akár feleannyira foglalkoztat a disszociatív személyiségzavar, mint engem.

Az óra most 23.36-ot mutat. Megjegyzem ezt is, ahogy Az ötödik Sallyt.

Mi történik anyuval, ha nyitva felejtjük? Miért van apu tele halakkal? Hogyan kell távirányítós sebekkel játszani? És ki nyeri meg a traumaordító versenyt? Sztercey Szabolcs második kötetében, a Plüssbolygóban* ehhez hasonló kérdéseket válaszol meg olvasóinak. A Hervay Könyvek sorozat negyedik részeként megjelent konceptkötet személyes hangvételű, immanens esztétikájú verseket sorakoztat fel. A családi kötelékek és az ezekhez társuló identitásválság kérdéseit járja körül, hétköznapi nyelvezetet és szabad versformát alkalmazva.

Sztercey Szabolcs, hivatalos nevén Benedek Szabolcs 1991-ben született Gyergyószentmiklóson. Első kötete, a Nyelvtani közép 2017-ben jelent meg. Kolozsváron él és alkot, aktuális projektjében a Hervay Könyvek sorozatban megjelent kötetek egy-egy versének megfilmesítésével foglalkozik.

A Plüssbolygó elsősorban a diszfunkcionális családdinamikát tematizálja, a családtagok szerepkörének definiálásával, az emberi kapcsolatok komplexitásának kibontásával és az önmeghatározás relativitásával. A szerző a viselkedésminták továbböröklődését mutatja be női és férfi perspektívából, hazai kontextusba helyezve, dekonstruálva az olyan tabukat, mint a síró férfi vagy az anyaságtól elzárkózó nő. A gyerekperspektíva és a bizarr költői képek társulása groteszk, helyenként abszurd olvasmánnyá teszi a szövegeket, amelyek ismerős érzéseket és helyzeteket eddig ismeretlen módon közelítenek meg, így válva egyszerre átérezhetővé és újszerűvé. Ezt a hangulatot tetézik a kötet illusztrációi: fekete-fehérre átszínezett gyermekrajzok, amelyeken a színeiktől megfosztott pálcikaemberek, szívecskék és gombszemek természetellenesnek, idegennek hatnak.

„A szíve önmagán kívül kering, / nem elég nagy, hogy bolygó lehessen.” A Plüssbolygó egyedi olvasmányélmény, emlékezésre és gondolkodásra késztet, kezedbe adja a fájdalmat és játékot csinál belőle anélkül, hogy diszkreditálná azt. Széles körű olvasóréteg számára ajánlott, mivel a témák megalkotásának kreativitása, a generációs traumák irodalmi megfogalmazása és a költő egyedi látásmódja mind kedvére lehetnek a kortárs költészet kedvelőinek.

* Sztercey Szabolcs, Plüssbolygó. Erdélyi Híradó Kiadó – Fiatal Írók Szövetsége, Kolozsvár–Budapest, 2021, Hervay Könyvek 4.

Kép forrása: Sztercey Szabolcs Facebook oldala

„Próbáltam összehúzni magam kicsire, elférni saját árnyékom helyén. Vigyázva fészkelődtem, mint egy csónakon.” Így ír Szvoren Edina. Aki csak ezt a mondatot olvassa, nem tudja, minek a lezárása ez. Nem tudja, mi történik A varródobozban nincs hely éjjeli állatoknak című novellában, mégis érzi, hogy valakit valami szörnyen nyomaszt. A Verseim, tizenhárom történetet tartalmazó novelláskötet mindegyik darabja ilyen. És mindegyik megtépázza az olvasót.

Szvoren Edina József Attila-díjas prózaíró neve egyre többeknek ismerős lehet. Amikor megismertem, idehaza csodálkozva néztek rám, amikor az írásairól meséltem, nem tudták, ki az, holott Magyarországon már Libri irodalmi díjas szerző volt. Bonszájgyerekek című novellájával ismertem meg, s ezzel kapott helyet kedvenc szerzőim listáján. Bármilyen nagyra is tartsam őt és a munkásságát, bármilyen különleges is legyen a látásmód, amit hősein keresztül az olvasó elé tár, figyelmeztetnem kell mindenkit: Szvoren Edina novellái nem alkalmasak mindennapi fogyasztásra. Ritkán, vízben feloldva, óvatosan kell fogyasztani.

A Verseim. Tizenhárom történet című kötet, amint a neve is mutatja, tizenhárom önálló, különböző történetet mesél el, mégis összeköti őket valami: a kegyetlenség, a húsba vágó realitás. Megmagyarázom: Szvoren Edina úgy teszi tönkre az olvasók lelkét, hogy azok észre sem veszik, mi történik velük. Minden novella úgy kezdődik, mint egy akármilyen hétköznapi történet, amit barátok, ismerősök elmesélnek egymásnak: vidéken nyaralunk, és búgnak a galambok, a gyerekkel az ablakban várjuk haza a párunkat, meleget ígértek, mégis fúj a szél. Átlagos történetek… lennének, ha nem Szvoren Edina állna mögöttük. Ahogy a gyanútlan olvasó beleveti magát a szövegekbe, bevonódik a cselekménybe, két-három oldal után azon kapja magát, hogy valamilyen megmagyarázhatatlan ok miatt rosszul érzi magát, fél, szorong, gombóc van a torkában. Ezeknek az érzéseknek a forrása a magas szintű emberismeretben és a tűpontos látásban keresendő.

A szerző úgy vezet minket az orrunknál fogva, hogy csak a történet végén vesszük észre, milyen súlyos tragédiát ismertünk meg. Mondok egy példát: a Hátunk mögött a surrogás című írás így kezdődik: „Elindultunk a városból, és húztuk”. A novella egy csapat gyerekről szól, ugyan mit húzhatnak maguk után? Játékot, szánkót, zsákot tele almával. Nem. Holttestet húznak magukkal. De ez így nincs leírva. Tizenkét oldalon keresztül egyszer sem olvassuk azt, hogy valaki meghalt, és viszik a testét. Utalások vannak és ettől hátborzongató az egész.

A fentebb említett A varródobozban nincs hely éjjeli állatoknak leszbikus párról és a kisfiukról szól. Ebben sem kapjuk meg direkte az információt, hogy itt két nő nevel gyermeket, az utalásokból mégis kiderül. Megmondom őszintén, ezt a novellát legalább négyszer olvastam újra. Most sem értem, mi a vége. Nem értem, mi a baj. Nem értem, mi az emberi tragédia oka, forrása, de azt igen, hogy megviselt. És itt fogható meg a szerző egyedisége: érteni sem kell a csattanót ahhoz, hogy megviseljenek a leírtak.

Az Áruházi blues közel 40 oldalon keresztül beszél arról, amit a cím is előrevetít: az áruházi dolgozók melankóliájáról. Ez is teljesen megszokott, mindennapi dolog. Ugyanakkor hányan – akár áruházi dolgozók, akár nem – mernék beismerni és hangosan kimondani, hogy milyen szexuális vágyak öntik el a gondolataikat, ha meglátják a főnöküket? Hányan beszélnek nyíltan arról, hogy egyszer csak elegük van az apjuk gondoskodásából?

Eleken lakik a tolvajisten lánya – egy házaspár a nő szüleihez megy látogatóba, segít tűzifát hordani. Semmi nem történik. Legalábbis semmi rendhagyó. Mégis kiderül az apró gesztusokból, egy-egy szempillantás pontos leírásából, hogy a fiatal nő nem boldog a házasságában, utál mindent és mindenkit és csak pihenni szeretne.

Ehhez ért Szvoren Edina: meghökkent, mert a lelkedbe lát. Olyan pillanatokat ragad ki a mindennapi emberi életekből, amelyek jelentéktelennek tűnhetnek, mégis azok hordozzák a legtöbb fájdalmat, a legtöbb szorongást. Ezekben ismerszik meg az ember igazán.

Kép forrása: Könyvesmagazin.hu

Boldogság, felemelő vágyak, izgalom, perzselő jókedv és hasonló szívmelengető érzelmek. Úszni lehet az ilyen témájú költemények tengerében. Csak akkor nem, amikor Horváth Imre-kötet kerül a kezünkbe. Költőnk sajátos lírai hangja ugyanis igencsak deprimáló, a szenvedésben lel rá a lírai csillogásra.

Az 1906-ban született erdélyi költő, újságíró a romániai magyar irodalom független művészi magatartáspéldája. Verseiben az egyedüllét, a depresszív világkép, megalázottság, nyomor, betegség kerül főszerepbe. Az esetek nagyrészében kettő, négy, esetleg hat sorba sűríti mondanivalóját, párhuzamokkal, ellentétekkel, egymástól távol álló dolgok asszociációjával körültáncolva egy leheletnyi kíndarabkát.

Szürke szivárvány kötetében is ellentmondások sora ütközik egymással: néhol egyszerű gondolatok játékosan, talán kicsit lehetetlenül jelennek meg, olykor viszont igencsak sötét vizekre evez az olvasó a költő szavain keresztül. Visszatérő elem verseiben a halál s az arra való utalások. Mintha gyász-zubbonyba burkolnánk a lelkünk, mintha csak a fekete oldalát látnánk az életnek a versek átélésével, mégis olyanok a rövid sorok, mint valamiféle absztrakt kincsek. Költeményei azt az érzést keltik az olvasóban, hogy ilyen eredeti, egyedi szomorút s mégis szépet nem tud alkotni más, csak Horváth Imre (a képen – Muhi Sándor rajza).

A hetvenegy verset tartalmazó kis kötet amilyen élénk kívülről, olyan szürke belülről. S a kötet címe tökéletes tükörképe, előrevetítése a miniatűreinek. Szürke szivárvány. Hogy lehetne a szivárvány szürke, amikor annak éppen az a dolga, hogy színes legyen? A szivárvány szóhoz senki nem kapcsolná a szürkét, kivéve Horváth Imre, akinek összes verse ilyen jellegű. Megkérdőjelezzük benne az egyszerű paraszti ész mivoltát. Mégis hogyan halászhatna az erdő? S hogy fagyaszthatna a tűz, vagy égethet a fagy? Ki gondolkodott el olyasmin, hogy a takaró s a párna „példás házassága” mikor kezdődött? Horváth Imre éppolyan, mint Van Gogh. Csak ő verseket erdélyi magyar ecsettel fest.

*Ifjúsági Könyvkiadó, Bukarest, 1967, illusztrátor Paulovics László.

Kép forrása: Horváth Imre Wikipédia oldala

Bárki mondhat bármit, de legbelül mindannyian visszavágyunk felhőtlen gyerekkorunkba. Mindenkinek más hiányzik azokból az időkből. A két copfba kötött hajviseletek, a lenyalható sütikrémes fakanalak, a pöttyös labdák, a vízfestékes, színes ceruzás rajzok, amelyek mindig tökéletes ajándékként szolgáltak, lehetett szó bármilyen ünnepi alkalomról. A Papírcsillag című verseskötet segíti az olvasót visszatalálni gyermeki énjéhez, kamaszszerelmeihez, ugyanakkor a halál témáján is elgondolkodtat.

A szerző, Ilyés Krisztinka Keszthelyen született 1999-ben, Gyergyóalfaluban nőtt fel. A kolozsvári Babeş–Bolyai Tudományegyetemen szerzett alapszakon bölcsészdiplomát, jelenleg az Eötvös Loránd Tudományegyetem irodalom- és kultúratudomány mesterképzésének hallgatója. Már általános iskolás kora óta ír verseket és prózákat, akkori magyartanára, Farkas Wellmann Endre figyelt fel tehetségére.

Papírcsillag című debütáló kötetében Ilyés Krisztinka többek között a naiv gyerek perspektívájából szemléli a világot, de a papírlapok tengerében más témájú költeménnyel is találkozik az olvasó. A fekete tinta sorai között mintha mesevilág teremtődne meg, ahol a hercegnőre nemcsak a papírsárkányok jelentenek veszélyt, hanem a magány, a szabadság, a szerelem és a halál feldolgozása is.

A kötet versei olykor bizarrnak tűnhetnek. A szerző érdekes, merész, már-már abszurd képzettársításokkal lepi meg az olvasót. Varga Melinda így fogalmaz a fülszövegben: „(…) a költői képek csak addig szokatlanok, ameddig az olvasó nem tér vissza a gyermeki énjéhez, ahol tavakat úsztat a villanykörte, az arcról legördülnek a szeplők, hintázik a hold, csillagok lovagolnak, a tengerben papírhajók úsznak, s Isten szemeket csúsztat a bőrünk alá.”

Szerkezetileg a kötet három ciklusra oszlik: a Gyermekrajzban a költő a már említett gyermeki én szemszögéből beszél, a Magánrepülés javarészt szerelem, félelmek, önkeresés, élet tematikájú versekből áll, a Halálnapló pedig az előbbiektől teljesen eltérő nyelvezetű rész szívszorító történettel.

*Előretolt Helyőrség Íróakadémia, Budapest, 2021.

Kép forrása: Líra