Gabriel García Márquez szerint minden könyv a szerelemről vagy a halálról szól. Lauren Oliver alighanem addig ízlelgette ezt a gondolatot első regénye, a(z akaratlanul is a halál köré épült) Mielőtt elmegyek (Before I Fall) megírása után, hogy már csak azért is a szerelmet állította középpontba Delírium (Delirium) című következő kötetében – amely trilógiává terebélyesedett és számos kiegészítő regényt vont maga után. A Delíriumnak akkora sikere lett, hogy az írónő összesen 23 könyvéből a háromrészes alapregényen (Delírium, Káosz/Pandemonium, Rekviem/Requiem) kívül további 7 (!) kiegészítő kötet kapcsolódik a cselekményszálhoz.

A negyvenéves queensi írónő – valódi nevén Lauren Suzanne Schechter – több ifjúsági regénye a New York Times bestsellere lett. Lauren Oliver a Glasstown Entertainment média- és tartalomfejlesztő cég társalapítója, foglalkoztatja a balett, rajzolás, festés, kollázskészítés, éneklés és színészkedés. Nagy sikerű regényeit több mint harminc nyelvre fordították.

Delírium című alkotása disztópikus ifjúsági regény: olyan társadalmat tár az olvasó elé, amelyben betiltották a szerelmet, amit minden életveszélyes tett forrásának tartanak. Az állampolgárok 18 éves korukban neurológiai eljárásnak vetik alá magukat, amely „kigyógyítja” őket az amor deliria nervosából, vagyis a szerelemből. A költészet és az ellenkező neműek közötti kapcsolat tilos, mint rengeteg minden más is; a kormány erőszakkal és bürokratikusan szervezett házasságokkal uralkodik. A szerelem témakörben íródott számos regényből kitűnik a Delírium, mert olyan perspektívából közelíti meg az érzést, ahogyan kevesen: a tiltott szerelem világa különlegesen épül fel a kötet során, hogy bekebelezze, majd feleméssze az olvasót.

A cselekmény középpontjában egy fiatal árva lány áll, az ő szemén keresztül látja a történetet az olvasó. Minden fejezet a kormány által jóváhagyott törvénykönyvből vett idézettel indul. A Biztonság, egészség és boldogság kézikönyv, más néven a Shhh könyve olyan alapos háttérpropagandát nyújt, hogy még a Bibliát is átértelmezték, hogy megfeleljen a Shhh üzeneteinek. A történet 2091-ben játszódik. A civilizáció azokra a városokra koncentrálódik, amelyek évtizedekkel korábban megmenekültek a súlyos bombázásoktól. A városok közötti utazás erősen korlátozott: magas feszültségű árammal ellátott drótkerítések választják el a várost a Vadontól, a bombák által feltehetően elpusztított, szabályozatlan területtől, ahol olyan embercsoportok élnek, amelyek nem vetették alá magukat a kezelésnek – ők a „veszettek”. A trilógia első részének hirtelen befejezése elég sok megválaszolatlan kérdést hagy ahhoz, hogy az olvasók lélegzet-visszafojtva várják a második kötetet.

Okleveles gyógyszerész, joghallgató, utazó, pszichopata (egyes műelemzők szerint skizofrén, viszont ezzel a nézettel kapcsolatban több a cáfolat, mint az egyetértés) és legfőképpen festő. Így emlékszik az utókor Csontváry Kosztka Tivadarra, aki művészi pályafutását vénycédula hátára rajzolt ökrös szekérrel kezdte, majd miután főnöke megdicsérte a skiccet, valahonnan ismeretlen hangot hallott: „Te leszel a világ legnagyobb napútfestője”.

Tipikus különc, tipikus kortársai által meg nem értett zseni, akinek festményeit élete során jobban értékelték a francia műkedvelők, mint saját nemzettársai. A mai ember sokkal elfogadóbb és érdeklődőbb a művész munkássága iránt, ezért is hasonlította egy interjúban Fülep Lajos művészettörténész Csontváryt Bartók Bélához és József Attilához kiemelve, hogy a társadalom csak az alkotó halála után érett meg művészete befogadására.

Csontváry Münchenben tanult festészetet, ezután rendszeresen utazott, főleg a Közel-Keletre. Az 1900-as évek elején a libanoni hegyekben festett több neves alkotást: 1907-ben a legismertebb művét, a Magányos Cédrust, a Zarándoklás a cédrusfához címűt, egy évvel később a Marokkói tanítót, aztán a Mária kútja Názáretben elnevezésű festményt.

Utóbbi ma Pécsett tekinthető meg a Janus Pannonius Múzeumban, Csontváry állandó kiállításának darabjaként. Olajfestmény vásznon és monumentális méretű (362 x 515 cm). A képet leginkább a szimbolizmus és az impresszionizmus jegyei hatják át, mégsem illeszthető elkülöníthető stílusirányzatba – Csontváry teljes munkásságához hasonlóan. Ezt támasztja alá Fülep Lajos is: „Csontváry minden ismert, megszokott beosztáson, kategórián, stíluson kívül-fölül van.” Az egyszerűbb közlés érdekében sokan a szimbolizmushoz sorolják, amely kategóriába bár illeszkedik, túlmutat rajta.

Kivitelezésében a Mária kútja Názáretben impresszionista jellemzőket hordoz. A festő világos színeket használ, fekete alig található a képen – kivéve a kecskék, szemek színe; a túl sötétnek látszó ruhák inkább a barna, kék színek mélysötét árnyalatai. A fényforrást nem tudjuk pontosan meghatározni, akkor sem, ha a kép bal felső sarka sokkal világosabb, mint az ég többi része, utalva ezzel a nap elhelyezkedésére az égbolton. Néhány személynek, objektumnak ugyancsak a bal oldala fényesebb, ami a lemenő nap fényére enged következtetni. De ha ez valóban így lenne, Csontvárynak árnyékokat is kellett volna festenie, viszont a képen egyetlen alak sincs ekképpen ábrázolva, Mária ruháját kivéve. Mintha éppen délben örökítette volna meg a művész a pillanatképet, amikor mondhatni merőlegesen esik a napfény az emberekre és tárgyakra. Mivel a fényforrás meghatározására nem lehet pontos választ adni, elemzésében Németh Lajos így fogalmaz: „Csontváry tehát a képen nem naturális fényeffektusokat rögzített, illetve ezeket csak részben, inkább a középkori képek megoldásával rokonmód a dolgok önfényűségét hangsúlyozta. A kép fényértelmezése tehát transzcendentális.”

A festményt az impresszionizmusra jellemző plein air módszerrel készítette, vagyis az alakok szabad térben, nem művi körülmények között láthatóak. Egyes értelmezések szerint Csontváry Kosztka Tivadar a feljegyzéseiben, írásaiban a napútfestészetet ezzel a módszerrel asszociálja, a plein air szinonimájaként használja.

A Mária kútja Názáretben szakrális értelmezése és a Csontváry által oly sokszor használt napútfestészet részletes magyarázata túlmutat az impresszionizmuson. A szimbolizmus lencséjén keresztül kell vizsgálódni.

A festményen összesen huszonhét (22 emberi, 5 állati) alak látható, amint a Szűzanyáról elnevezett kútnál végzik napi teendőjüket: vizet hordanak, állatokat itatnak, beszélgetnek. A festmény az impresszionista stílus jegyeként mindennapi, átlagos pillanatot örökít meg. Az előtérben azonban meglepő módon kis méretű alakok Máriát jönnek köszönteni. Egyik nő kezében liliom, ami a szűziesség jelképe, mellette gyermek. Másik nő gyermeket hord a hátán, ez az anyaságot jeleníti meg. A két alak és tevékenységük együttesen jellemzi Máriát, a szeplőtelen szüzet. A kúthoz igyekvők mérete a kúthoz és a központi alakhoz viszonyítva realista ábrázolásban nagyobb kellene hogy legyen, viszont ezzel a szándékos különbségtétellel szemlélteti a festő a létük, esszenciájuk közti eltérést. Elkülöníti a transzcendenst a profántól.

A Szűzanyán és a kisdeden kívül egyetlen alakot tudunk azonosítani, a vizet öntő férfit, aki maga Csontváry. Tette jelképes jelentőséggel bír: vízzel látja el a jószágokat, szó szerinti és metaforikus értelemben is táplálja őket. Értelmezhető ez a művészet elengedhetetlen szerepeként a mindennapokban, ahol a vizet öntő férfi igazából a festő, aki az egyszerű halandók puszta létét alkotásai által értelemmel tölti meg.

A helyszín létező építmény, annak előterével és hátterével együtt, metaforikus értelemben viszont ez a természetfölötti és a földi találkozási helye. A képen szereplő kút többletjelentéssel bír: az élet forrása, ezáltal a születés jelképe, viszont a mindennapi események színtereként az emberi lét egészét is képviseli. A fényes félkör alakban ívelt itató fala a holdat is jelentheti Németh Lajos értelmezése tükrében, amely Mária (a többi személyhez képest) hatalmas alakjával együtt a menny, a túlvilág kapuját ábrázolja az alkotás középpontjában elhelyezkedve. Az idilli túlvilág ellenpólusa is megjelenik a képen. A fekete kecskék (a keresztény mitológiában a sátán képviselői, megtestesítői) a kép jobb sarkában helyezkednek el, jelezve, hogy a mindennapokban nemcsak a szakralitás, de az ártó erők is jelen vannak, egymástól nem is olyan távol.

A kép kompozíciója centrális, középre igazított, de a keretezés technikája is megfigyelhető rajta. A személyek megtöltik az előteret, a háttérben a dombok és az épületek alig hagynak teret az égnek. A szemlélő emiatt úgy érezheti, telített a tér, a képen talán nem is férne el több alak, alakzat.

A festő leginkább vékony, ferde vonalakat használ. Ezek a homokban hullámosak, az alakok és a dombok esetében íveltek. Ennek köszönhetően a festmény törékenységet, eleganciát sugall, ami összeegyeztethető a Szűzanya alakjával. A legtöbb személy ábrázolása légiesnek mondható. Az ívelt vonalak miatt dinamikusak, mozgásuk finom és szelíd. Az összhatás ezen ábrázolás által kellemes érzést vált ki a szemlélőből, viszont furcsállható a biológiai pontatlanság, a hosszúkás termet. A realitástól való ilyen jellegű elrugaszkodás is arra enged következtetni, hogy a látottakat szakrális jelenségként kell értelmezni.

Az alakok kapcsán megemlíthető Csontváry művészetének egyik nagyon fontos szegmense: a napútfestészet. Ahogy fentebb olvashattuk, egyik értelmezés szerint a napút a plein airt jelenti, ez viszont eléggé felületes megközelítés. Csontváry elutasította azt az állítást, hogy ő impresszionista festő lenne, nem az volt a célja, hogy egy-egy pillanatot a művészet által az örökkévalóságba emeljen. Találóbb magyarázat azonban az, hogy Csontváry a napút szót a 19. századi magyar csillagászati fogalomkörből merítette, és az általa használt szó mai értelmezésben valószínűleg csillagjegyeket jelent. Elemzők a Mária kútja Názáretben festményen is felfedezték ezek előfordulását, egy alakot kivéve. Minden alak(csoport) két csillagjegyet képvisel.

A színválasztás Mária ruháját illetően klasszikus. A legtöbb Szűzanya-ábrázolás esetében a ruha piros, fölötte kék réteg helyezkedik el, ugyanis a 16. században V. Pius pápa rendeletbe foglalta, hogy Jézus anyját ilyen módon kötelesek a művészek megjeleníteni. A vörös szín általában erőteljes érzelmeket jelent, viszont a Szűzanya esetében ez inkább az isteni és anyai szeretet jelképe. A kék a tisztaságot, a hűséget és a nőiességet képviseli. Továbbá a Csontváry által használt színek természetközelséget és fényt sugároznak. A barna dombok a stabilitást, a földi szférát, az egyszerűséget mutatják. Az itató világossárga, helyenként fehér színe a transzcendens tér jele, fokozza a kellemes érzéseket, a mozgó alakok mellett ez is dinamikát ad a képnek.

A színhatások határozottan pozitív töltetűek, optimizmust, örömet közvetítenek. A Mária mögött látható, sötéten ábrázolt alakok elvont értelmezésben jelenthetik az emberi természet negatívumait, a földi lét végességét, egyszerűségét és a rosszindulatot is, viszont a hangsúly nem rajtuk van, ők háttérbe szorulnak. Mária egyrészt hagyományos (ruházat, használt színek, a kis Jézus jelenléte), másrészt egyedi (túlméretezettség, anatómiai szempontból pontatlan) ábrázolása az isteni erők jelenléte. A kép első ránézésre csak a kellemes érzéseket közvetíti a színkavalkád és zsúfoltság miatt, ám hosszasabb szemlélődés után a transzcendens megnyugtató jelenléte szövi át a festményt, amelynek ambivalenciát ad a „világok találkozása”.

A Mária kútja Názáretben című festménnyel Pécsett ismerkedtem meg 2017 nyarán. A grandiózus kép előtt állva a legszembetűnőbb számomra az előtérben látható kislány volt, akit anyja a hátán hordozott. Szőke, kék ruhás, világos árnyalatokkal festett lányka. Még gyermek, feje fölött a másik alak által hozott liliom. Maga a tisztaság. Nem tudom, azért-e, mert nem figyeltem meg eléggé a Csontváry-kiállítás többi alakját, vagy azért, mert talán túlságosan is, de ez a festményember volt az egyetlen, aki kitekintett a közönségére. Azóta is, ahányszor eszembe jut, olthatatlanul furdal a kíváncsiság, hogy ki lehet ő, mit akar mondani, és vajon miért éreztem az ő jelenlétét szakrálisabbnak a Megváltó anyjáénál.

Azt ajánlotta hetedikes koromban az angoltanárnőm, hogy csak akkor olvassuk el ezt a regényt, ha nehéz időszakon megyünk keresztül, hogy ne tegyen tönkre. Néhány évvel később megtettem, és azóta néha újra a kezembe veszem, már csak tiszta kötődésből.

D. Salinger Zabhegyező, helyesebben Rozsban a fogó című könyve (angolul The Catcher in the Rye) 1951-ben jelent meg önálló regényként, azóta pedig újra és újra visszatér a mindenkori fiatalság könyvespolcára. Az irodalomra gyakorolt hatásáról mi sem árulkodik jobban, minthogy napjainkban kiadnak könyveket, filmeket, amelyeket azzal címkéznek, hogy „a modern Zabhegyező”.

Nyolcadikos lehettem, amikor először elkezdtem olvasni, de néhány oldal után letettem. Az igazság az, hogy untam, nem értettem, és nem igazán érdekelt. Aztán napokkal később eszembe jutott, folytattam, és sikerült el is olvasnom a könyvet.

A főszereplő Holden Caulfieldet már a negyedik iskolájából rúgták ki. Csalódottságában elkezdte keresni az élet értelmét és az őszinte embereket. Holden háromnapos kalandja New Yorkban játszódik. Magányos és melankolikus személyiségét kiegészíti a lázadó tinédzser képe, valamint erős humor és irónia, amivel még inkább eladja magát az olvasónak, és képes mindenkiből kihozni a rebellis énjét.

Miért szólt úgy a tanárnőm ajánlása, hogy csak akkor olvassam el, ha épp a gödör alján vagyok? Mert hiába örök lázadó és nonkonformista, Holdent mindez semmi jóra nem vezeti. Őszinte emberekből csak egyet talál, aki nem tud a segítségére sietni, vágyai és törekvései sorra dugába dőlnek, a fiú élete pedig a negyedik iskolaváltás után is ugyanúgy romokban – történetét elmegyógyintézet lakójaként mutatja be.

Bár a regény 70 éves, J. D. Salinger örök életű tinédzsert alkotott könyvében, aki nemzedékről nemzedékre újjászületik, ezért történhet meg, hogy sokadjára jelenik meg új kiadásban. A magyar olvasóközönség 2015-ben végre megkaphatta az őszintébb, igazibb élményt a Rozsban a fogó című fordítással, az 1964-es Zabhegyező eléggé hiteltelen: Holden nyelvhasználatát, szókincsét felnőtt értelmiségiére cserélték, sterilizálva ezáltal a könyv karakterét. A teljesebb élmény érdekében érdemes hát inkább a Rozsban a fogót elolvasni, ha valaki szeretne vörös vadászsapka után vágyakozni és magában életre kelteni a melankolikus, lázadó tinédzsert.

Kép forrása: Terebess online

Tavaly volt tízéves Mac DeMarco Rock and Roll Night Club című minialbuma és a mindközönségesen 2 címet viselő debütáló nagylemeze. A kanadai előadó Vernor Winfield MacBriare Smith IV néven született, de miután édesapja elhagyta a családot (ez jelentős információ lesz a későbbiekben), édesanyja MacBriare Samuel Lanyon DeMarcóra cserélte a nevét, innen ered Mac DeMarco művészneve. A kezdetekben, amíg sikerült kiadót találnia, gyógyszerészeti kísérletekben vett részt, vagy épp aszfaltozott, hogy eltartsa magát. Lássuk, röviden, mi fér bele tíz évbe, és hogyan is alakult DeMarco karrierje.

Zenei stílusát nem a legkönnyebb meghatározni – ő maga a „jizz jazz” nevet adta neki –, egyesek szerint DeMarco indie rock, indie pop, pszichedelikus pop és blue wave stílusokban utazik. Az áttörést igazán a 2 (2012) című albuma hozta meg, amelyen olyan slágerek hallhatók, mint a Freaking Out the Neighbourhood és az Ode to Viceroy. Sikerének titka talán abban rejlik, hogy zenéjében érezhető az élet egyszerűsége, a magával ragadó lazaság, és dalainak hallgatása közben arra eszmélhetünk rá, hogy az élet igazából nem is annyira komplikált. Persze, később megmutatta személyisége sokoldalúságát, megismerhettük az érző, szerető, szomorú vagy éppen komoly előadót is, nem csak azt a jókedvű, ironizáló és szórakoztató karaktert, aki lazán tálal fajsúlyos témákat (mint az öregedés vagy az elköteleződés).

Kezdjük hát a legelején: 2012 márciusában ad ki először zenét saját nevével; ez volt a Rock and Roll Night Club, amelynek borítóján DeMarcót láthatjuk, amint száját rúzsozza. Ezzel az albummal szakít korábbi projektjével, a Makeout Videotape-pel, de magával viszi mindazt, amit zenei tudásban ott összegyűjtött. Kétségkívül elüt a későbbi stílusától: itt lassú ritmusú, lassított hangú zenésszel találkozunk. Ez olyan érzést ad hallgatás közben, mintha rádióadóra kapcsoltunk volna, ez az album összeállításának is köszönhető. Végig érezhető a sötét, halvány fényű atmoszféra, mintha a címadó Rock and Roll Night Clubban ülnénk, ahol a színpadon, halvány fényben, vastag füstben énekel valaki. Meghatározó ebben a komolytalanság, amit DeMarco képvisel: az egész album egyetlen nagy viccnek tűnik, amit zömében valószínűleg csak ő ért.

A 2 fél évvel később, 2012. október 16-án látta meg a napvilágot. Ez a zenész debütáló nagylemeze, amivel meg is alapozta sikerét, és ami a későbbiekben jelentősen megváltoztatja az indie zene világát. Itt elhanyagolta az előző albumából ismerős erős glam rock vonásokat, és inkább a gitárrockra koncentrált. Érdekesség, hogy az egész lemezt saját lakásában vette fel. Itt már azt a vékonyabb, hamisabb hangját halljuk, ami mondhatni ikonikussá tette. Turnéin, amikor megszólal az Ode to Viceroy, rajongói kötelező módon rágyújtanak, bár ez nem mindig megengedett a koncerthelyszínen.

Kevésbé közismert a Freaking Out the Neighbourhood című dal vicces legendája. A történet szerint DeMarco édesanyja és nagymamája videót talált az interneten, ahol a fiú épp dobverővel pózol, a dobverő persze nyomdafestéket nem tűrő helyen látható. Mac ebben a dalban kér bocsánatot családjától azért, hogy nem a legelőnyösebb módon öregbítette a család hírnevét.

A 2 hihetetlen sikerét egyévesnél hosszabb csönd követte. 2014. április elsején jelent meg a Salad Days című album, amit brooklyni otthonában vett fel. Itt már nem feltétlenül azt a végtelenül laza, bulizós, komolytalan srácot halljuk énekelni, jobban megismerjük a belső világát, felfedezhetjük, hogy ő is ugyanannyira ember, mint mi, és ugyanazokkal a dolgokkal küszködik. Énekel a felnőtté válásról, a magányáról, párkapcsolati problémákról, de ez nem jelenti, hogy érzelmileg lehúz végighallgatni az albumot. Stílusában újraálmodta a 80-as évek zenéit, megmásította azok világát olyan hibrid stílust alkotva, amit élvezettel fogyasztunk, hallgatunk. Ezzel pedig újabb szokásokat hozott be az indie pop zenei világába. Az album végén megköszöni a hallgatóknak jelenlétüket, és megígéri, hogy nemsokára találkoznak.

A nemsokára 2015. augusztus 7-én jött el, az Another One című minialbummal, amit – mint azt már megszokhattuk – a lakásában vett fel. Ezen az albumon DeMarco inkább elhallgatott és magába szállt, amivel felajánlotta nekünk is, hogy vele együtt fedezzük fel saját érzelmi világunkat, próbáljuk meg érezni mindazt, amit ő is érezhetett alkotás közben. Ha szeretnénk megosztani gondolatainkat az albumról, a lemez végén megadja a címét, ezzel pedig minden hallgatót meghív otthonába kávéra.

Két évvel később, 2017. május 5-én publikálta This Old Dog című albumát, ezzel elérkeztünk a bevezetőben említett családi válság leleplezéséhez. Az album zömében DeMarco édesapjával való kapcsolatának nehézségeiről szól, akihez – miután az elhagyta őt – érzelmileg soha nem tudott újra kapcsolódni. A lemez másik részében vidámabb stílusban, táncra hívó dallammal szerelmi problémáiról énekel. Úgy tűnik, itt befellegzett a pozitív, optimista, laza és enyhén gyerekes dallamoknak, egyszersmind ennek a karakternek, jóval felnőttesebb, komolyabb zenész köszön ránk. A változást annak is tulajdoníthatjuk, hogy DeMarco harmadjára költözik, és ezt az albumot már a harmadik otthoni stúdiójában veszi fel – hol máshol!

Így érkeztünk el 2019. május 10-ig, amikor a Here Comes the Cowboy debütált, ami jelen pillanatig az utolsó albuma. Itt már sajnos érezhető, hogy DeMarco valamelyest belefáradt a zenélésbe, és nem vette komolyan a lemezt. Magányos, elzárkózó, csendre vágyó zenésszel találkozunk, mégis jobban felráz érzelmileg és intenzívebb, mint a This Old Dog. Túlságosan minimalista ahhoz az emberhez, aki ennél többre képes, és akitől többet vártak el.

Miért is különleges DeMarco? Elsősorban azért, mert nem lehet róla információt szerezni, nem használja a közösségi médiát (vagy legalábbis nem nyilvánosan), nem érintkezik nap mint nap a rajongóival, nem publikálja az alkotói folyamatot, így nem látunk bele abba, amikor csak vázlatos a zenéje és ahogyan átalakul az első verziótól az utolsóig.

Jómagam nagy rajongója vagyok Mac DeMarco zenéjének. Műveit melegen ajánlom annak, aki szeretne kikapcsolódni, ellazulni, úgy érezni magát, mint késő tavaszi napsütéses délutánon vagy hűvösebb nyári estén. Zenéjét könnyű fogyasztani és nagyon hamar magával is ragad.

Fehér, fekete, narancssárga. Jó, rossz, és valahol a kettőtől távol ott az ember az örömben, keserűségben, elszenvedett sérelmekben és a múltnál kellemesebb jövőben. A Csaknekedkislány harmadik lemeze ilyen színekben és tematikákban jelent meg idén, kiegészítve két albumból és két középalbumból (EP) álló diszkográfiájukat. A tánczenekar megmarad az alternatív rock és indie vonalnál, laza érzelmi hullámvasúttal erősítve repertoárját.

A 2022-es album CSNK néven jelent meg novemberben. Ezzel a rövidítéssel sokszor hivatkozik magára az együttes; az általuk forgalmazott termékeken is megjelennek ezek a betűk, ezután pedig a legújabb, tizenegy zeneszámból álló albumjuk is a név viselőjévé válik. Nem ez az első eset a zeneiparban, hogy egy banda „önmaga után kereszteli” alkotását (megtette ezt korábban a Metallica, Gorillaz, The Clash és még sorolhatnánk). Az efféle címadás arra engedi következtetni a hallgatót, hogy a zenekar egyféle ars poeticaként tekint az illető albumra.

Ha ez igaz, akkor elkönyvelhetjük, hogy a Csaknekedkislánynak szelíd hangulatingadozásai, feldolgozatlan (családi) traumái, gyermeki boldogsága és mély, sokszor mélabús világnézete van. Ami bármilyen lelombozóan hangzik, zenekar és album esetében pezsdítően is hathat.

A CSNK első száma a Harag. A dal szövegileg oldottabb, mint amire a címből következtetnénk, a zenében viszont megmarad az érzelemmel járó energiatöltet, miközben Csepella Olivér erős szabadságvágyat énekel meg Szalai Anna kíséretében. Az albumon később még felcsendül ez az egyedi, kicsit folk, de mindenképpen underground hangzású női hang A Gólyában ma este című szerzeményben. Eddig ez az egyetlen dal a lemezről, amihez a YouTube-on videóklipet találhatnak az érdeklődők, valamint ez az album leghosszabb zeneszáma. Az alternatív zenére olyan szöveg épül, aminek fogalomköre erősen kapcsolódik a magyar szocializmus kései időszakához – megemlítik benne Marxot, felbukkan az elvtársak fogalomköre, a táncparketten pedig éppen „egy demszoc meg egy szocdem” talál egymásra. A Gólyában ma este azért is számít különösnek ezen az albumon, mert amikor az ember rászánja fél óráját a CSNK végighallgatására, érzi, hogy a többi felvételhez képest ez a dal nem illeszthető az eleddig megalkotott atmoszférába.

Ez a bizonyos hangulatvilág olyan közeg, amelyben az énekes régi, részben homályosan ábrázolt traumák és a jelenlegi, boldogabb élet elemeit osztja meg a hallgatókkal. A lemez második dalában, az Aki élni akar című számban hallhatjuk a sorokat, amelyek szerint „Felnőttél. Vagy hogyha nem, senki nem vár meg téged” vagy „Hogyha sírok, úgy szeretem magam, ahogy senki más”. Ezek a mondatok tipikusan olyan helyzetekre utalnak, amelyekben az élet elszenvedői a szomorúságban érzik magukat igazán otthon, valószínűleg azért, mert korai tapasztalataik ilyen kedélyállapotba passzírozták őket. A zene címe a szövegben kiegészül, rámutatva a sors igazságtalanságára – „Aki élni akar, meghal, aki meghalni, az él” –, a dallam pedig lendületes létbizonytalanságban ringat.

A halál motívuma a CSNK hatodik számában tovább fokozódik. Címe: Nincs itt, és ezzel nagyjából el is mondtunk mindent, amit kellett és lehetett. A dalszöveg ekképp árnyalja a mondanivalót: „Könnyen mondom, meghalt. Én tényleg nem tudom, az mit jelent.” Ez a dal nem annyira az elmúlást, mint olyant, vagy a halál mibenlétét taglalja, hanem az eltávozott személy utáni hiányérzetet és a hátramaradt értetlenségét a helyzettel szemben. Az élénk dallam és a felsorolásból álló verzék nem engedik a hallgatónak, hogy belesüppedjen a szomorúságba, mégis, a szöveg és a ritmus együttese hamar elérzékenyítheti az embert.

Az élet árnyoldalán maradva szót kell ejtenünk a Megérdemlem című szerzeményről. Ez a lemez legrockosabb zenéje, amivel az amúgy indie és alternatív stílusban játszó banda az erőteljes érzelmeket akarhatja kifejezni. Abból a létélményből kiindulva, hogy „Apám néha megvert, nagyon erős ember. Nem baj, mondom, nem baj, én neki drukkolok. Így aztán már ketten ütünk apámmal engem, kicsit legalább én is győztes vagyok”, eljutunk a várható következményekig, amelyben a szöveg elbeszélője bármit kapjon az élettől, úgy érzi, rászolgált, akár pozitív, akár negatív az élmény.

Valamiféle feloldódást a Pánik végén kapunk, ahol az énekes útjára bocsátja a félelmet. A zenére egyfajta lüktetés jellemző, és amíg a szövegben szereplő egyén eljut arra a szintre, hogy elengedje az alaptalan pánikot, szorongás gyötri. Ezt többek közt úgy fejezi ki, hogy: „A félelem, mint a rák, nem fékezi meg magát, az övé, ami lakatlan, ami nem az enyém magamban” – ezzel is kiemelve, milyen védtelen az ember az élete és önmaga fölötti kontroll nélkül.

Az albumban megfogalmazott keserűségeket az utolsó zeneszám egységesíti és bibliai hasonlattal keretezi. Az Ábrahám és Izsák javarészt a fiú szemszögéből illusztrálja a pillanatot, amikor apja késszorító keze még a levegőben van, kijelentve, hogy „Ki ilyet kér, nem Isten, ki megteszi, nem ember”. A dallam melodikus, de a zenét igazán emelkedetté a Song Factory Kórus háttéréneke teszi. Megkockáztathatjuk, hogy ez a legmaradandóbb alkotás a Csaknekedkislány új albumán.

Olyan zenét is szolgáltat a CSNK-album, amelynek szövege nem igyekszik az emberi lélek mélységeiben alámerülni, ezzel a dallamra, ritmusra, énekhang és zenei hangzás kölcsönhatására helyezve a hangsúlyt. Ilyen a Házasság az élet apró örömeivel, a Szó a maga blues-rockra hajazó stílusával, a Tavasz, amelynek elbeszélője fél lányokhoz közeledni vagy a Kávézóban, amelyben három szempár cikázó pingpongjátékának vagyunk fültanúi olyan intro után, ami kísértetiesen hasonlít Roy Orbison Pretty Woman slágerének kezdetéhez.

Az album szerkezeti felépítése, a zenék sorrendje nem véletlenszerű. A Haraggal nyitányként először csak az indulatokat fejezi ki különösebb háttérinformáció nélkül, aztán egyre merészebben elevenedik meg előttünk az érzelmek és a szorongás oka és okozata. Néhány oldottabb életjelenettel fűszerezve alakul ki a hallgatóban a szorongó személy létállapotának képe, egészen a hetedik dalig (Pánik). A következő három dalban szusszanásnyira megfeledkezhetünk a múlt és zavart lelkiállapot kísérteteiről (a gyermekkor eleme csak említés szintjén jelentkezik), viszont a lemez zárószámában metaforikusan visszatérnek a komorabb témák, a zene pedig érzelmi katarzist vált ki a hallgatóból. Ezért olyan a CSNK-album, mint a péntek délelőtti terápiás ülés.

Kép forrása: Csaknekedkislány Facebook oldala