Üveges tekintettel, agy nélkül mászkáltak a városban összevissza a diákok. Hogy részegek vagy másnaposak, nem tudjuk. A már-még kérdésbe bele se megyünk. Teljes cikk

A diáknapok közepén kezdődő zombiapokalipszis előtt, szerdán, amikor még senki nem volt nyakig sáros, az éjszakát nem Törökvágáson a sáncban, hanem még otthon töltötte, amikor még volt energiája, hangja, pénze… szóval amikor még embernek érezte magát, minden diák a főtéren ordibált, bulizott, ugrált, hogy a gyülekezés után kezdetét vegye az öt napig tartó esemény. A járókelők meglepődve bámulták a színes pólós egyetemistákat, egy néni, miután hallotta a rádióban, hogy Orbán Viktor jön aznap, csodálkozva meg is kérdezte, hogy most érkezett meg?

Az igazi buli azonban Törökvágáson kezdődött, ahol már (nyilvánosan is) előkerültek a vodkás-, sörösüvegek. Innentől jött el az a pillanat, amikor 2 óra alvás/nap éppen elegendőnek számít, hogy túléljük az egészet. Mert kinek van ideje aludni, amikor éppen bulizni kell menni? Vagy fel kell kelni reggel 9-kor, miután 7-re értél haza, hogy elmenj teljesíteni egy ivós játékot, ahol akaratod ellenére újra innod kell, vagy éppen sajgó fejjel kell szaladj a pályán a labda után? Tehát alvásról szó sincs! Ennek ellenére nincs megbánás. A legjobb érzés az, amikor ezen  közösség tagjának tekintheted magad. Együtt buliztok, együtt éltek át viccesebbnél viccesebb élményeket, amelyeket a következő diáknapokon újra felidéztek. Például, hogy milyen volt elaludni a buszon, hogy a sofőr szavára ijedjetek fel a végállomáson, egymást pedig más nevén kiabálva költögessétek. Vagy milyen volt a sánc szélén üldögélve végignézni egy tinderrandit. Vagy az úton sétálva elejteni a sörösüveget, ami éppen a közeledő rendőrautó alatt gurult át. Ezek a közös pillanatok tesznek barátokká, csapattá. De összekovácsolnak a csapatfeladatok is, még akkor is, amikor csak tíz másodperce vagy bent a Laser tag pályán, és máris kiesel. Barátokká tesznek az előadásokra készülve eltöltött pillanatok, amikor mindenki ideges már, senki nem tud figyelni a másikra, az együtt azonban minden megoldódik címszó alatt mégis sikerül összehozni valamit. Ez az az esemény, amit egyetlen egyetemistának sem szabadna kihagynia, hiszen itt szerezhet új barátokat, életre szóló élményeket, itt együtt ugrálhat a csapatával egy győzelem után. Itt ráveheti magát egy erotikus táncra, amit talán máskor biztosan nem vállalna. De a sánc szélén ülve percekig vitathatja a mellette ülővel, hogy honnan is ismerősök egymásnak. Aztán utolsó nap máris nosztalgiázva nézni viszsza az üres területre, amelyet pár nappal ezelőtt még diákok sokasága töltött meg jó hangulattal.

fotó: Diáknapok memes

Kétnapos konferenciát szerveznek a kolozsvári Babeş–Bolyai Tudományegyetem újságírás szakos diákjai. A  második alkalommal tartott Médianapok 2.0 április 12–13. között zajlik a Politika-, Közigazgatás- és Kommunikációtudományi Kar épületében.
Teljes cikk

51 nap kellett ahhoz, hogy végérvényesen felzabáljon, és a maga bús melankóliájába húzzon a nagyváros. Eleinte nem aggódtam túlságosan emiatt. Tudtam, hogy bizonyára egyszer maga alá temet engem is, viszont úgy voltam vele, hogy jöjjön, aminek jönnie kell. Az első két hétben nem is zavart tulajdonképpen az egyedüllét. Úgy gondoltam, (és otthonról is ezt szajkózták) ha már sikerült, és itt vagyok, még akkor is ha egymagam, élvezzem ki a helyzetet amennyire csak tudom, és egyfajta terápiás úton magamat is fedezzem fel (ízek, imák, szerelmek giccs yikes). És hát ezt tettem. Kávézókba, könyvesboltokba, vintage ruhaturikba és butikokba jártam, és csakis a saját magam társaságát „élveztem”. A szobatársaimon kívül senkivel sem váltottam szót, maximum a metróban a 250es pizzaszeletet áruló nénivel. Akkor is csak annyit, hogy  „kártya vagy kp?”. Én meg odaadtam az aprót, és a napom egyetlen diskurzusa is ki lett pipálva. Olyan is volt, hogy két napig ki sem nyitottam a szám (akik ismernek, azoknak nyilván sokkolónak tűnhet), legtöbbször amikor hétvégén teljesen egymagam voltam a koliban. Aztán két hét eltelte után megpróbálkoztam a lehetetlennel, szociális (vagy valami hasonló) életet kialakítani úgy, hogy eljárok egyedül különböző eseményekre. Egy erős csütörtöki estével bele is vágtam, késő délután egyetem, majd utána könyvbemutató, azt követően pedig koncert a Toldiban. Könyvbemutatóra elmenni egyedül nem tűnt akkora kihívásnak, viszont egy koncertre igen, ahol sok ember kis helyen van, mindenki táncol és jól érzi magát… valakinek a társaságában. Én meg kint szívom kettesével a cigit, hogy elnyomjam a szorongást, vagy csak annak a látszatát keltsem, hogy csinálok valamit, inkább elszívtam egy pakk tevét, mintsem bemenjek a helyszínre, ahol mindenki társalgott valakivel, eközben én kellemetlenül fognám a sörömet, és várnék a csodára, hogy valaki, bárki, hozzám szóljon. Ez pedig természetesen nem történt meg, én meg korán hazamentem. Így az 51. nap hajnalán végigsétáltam a Deákon, majd felültem a jól ismert kék buszra, amely tele volt üres tekintetekkel.

Hamarosan diáknapok. Mindenki izgatottan várja már, de a bulikra való készülődés mellett más tevékenységek is elkezdődtek. Nemrég indult el a trashchallange nevű kihívás, amelyhez a diáknapozó csapatok is csatlakoztak. Ez arra buzdítja őket, hogy együttes erővel tisztítsák meg Kolozsvár egy szemetes helyét. A csapatok annak érdekében, hogy izgalmasabb legyen a feladat, kihívnak még három csapatot, akiknek egy hetük van egy hely megtisztításához. A takarítás után képeket kell feltölteni előtte-utána elnevezéssel. Szombaton a Pi-pirátok a Tóköz, Györgyfalvi negyed és Szopor közötti tavas zöldövezetet (Parcul Est) szabadították meg a szeméttől (10 zsák gyűlt), őket azonban nem hívták ki, maguktól láttak neki a tevékenységnek. A feladatra buzdítják a Zsákmány, a Csíklónok és a Sick my Duck csapatokat. Ennek célja, hogy a diáknapozó diákok együtt csináljanak valami szépet, hasznosat, együtt szabadítsák fel Kolozsvár szemetes utcáit. Hajrá minden csapatnak és égjenek azok a szemetek!