Hazafelé jövet, miközben az autó döcögve megy a havas, keskeny utakon, gondolkodom és előre nézve a hátsó ülés közepén leginkább szavak foszlánya, eldugott és visszaszorított érzések örvénye szabadul fel bennem. Tizenegy hónapja. Tizenegy hónapja minden megváltozott. Majdnem mindennap arra gondolok, hogy épp mit csinálsz, miközben rovom a szerteszét ágazó, zsúfolt utcákat vagy éppen valakit hallgatok, miközben arról mesél, hogy mi is történt a 18. században. Tűkön ülve várom, hogy mikor vagy elérhető, mikor tudok írni neked, mikor nem zavarlak téged. Napokig várok, egy nap legalább hússzor megnézem, hogy mikor vagy aktív, de nem írok, nem akarlak fölöslegesen zavarni téged a tanulásban… Aztán valahogy mégis eszedbe jut az a szerencsétlen valaki. S amikor tényleg eljön a beszélgetés ideje, olyan vagy, mint egy hernyó, begubózol és nem mondasz semmit. Most már csak a hétköznapok unalmas fecsegései vannak jelen a beszélgetésekben. Írom folyamatosan a magamét, te meg ugyanazt csinálod, mint az emberek, amikor tudomásul vesznek valamit, de nem érdekli őket, és csak bólogatnak. Már nem mondasz semmit se magadról, nem mesélsz arról, hogy milyen filmet láttál, mi érdekeset tanultál meg aznap anatómiából vagy arról, hogy miről elmélkedtél az utóbbi időben. Most már részegen leírt szavakat se küldesz, pedig mennyire szerettem azokat… Azok voltak a legőszintébb szavaid. Sajnos, már nem vagyok érdekes számodra. Mert te vagy túl fent vagy, vagy túl lent. Én meg valahol középen andalgok, elfáradva, állandóan azon gondolkodva, hogy mit is képzelek én, miért is gondolok rád mindig, miért is fáradozom azon, hogy érdekesebbnél érdekesebb témákat hozzak fel, hogy ne laposodjon el a beszélgetésnek nevezett szövegelés, és hogy ne gondolj butának. Segíteni, vigasztalni szeretnélek akármikor, amikor vihar van benned és körülötted, de soha nem engeded, pedig én innen több száz kilométerről is mindent megtennék, hogy jól legyél. De te ezt nem kéred.
Arról írok neked, hogy lassan üres leszek, és már nem marad bennem csöppnyi szeretet sem. Nem jössz rá, hogy mindez rólad szól, arról, hogy neked adnám. Nem, te ezt úgyse kéred.
A múltban leírt szavak tömege zúdul rám nap mint nap. Néhányszor eszembe jutnak azok a beszélgetések, amelyek önfeledt nevetést csaltak az arcomra vagy az, amikor egyszeri alkalommal, de boldognak érezhettelek. Sosem fogom elfelejteni. De most már csak csend van és nyugalom. Én meg ülök a döcögő autóban és rád gondolok.
