A buszon ülök. Jobban mondva állok, mert szokásos módon talpalatnyi hely is alig jut az embernek. Tudtam, hogy vakmerőség lesz felszállni, mégis betuszkoltam magam az utolsó négyzetcentiméterre, mert ha nem teszem, várhatom a következő huszonötöst. Csomagok csüngnek le rólam, amitől kétszer annyi helyet foglalok el, mint amennyire általában szükségem van. Az emberek bosszúsak, nem férnek, nekem ütköznek, durván félreállítanak az útból, amikor leszállnak. Közben felidegeskedem. Nem elég, hogy egy csomó tennivalón kattog az agyam, még ez a hercehurca is rátesz egy lapáttal. Próbálom magam nyugtatgatni, elmeredek a tájba, hogy feledjem nyomasztó gondolataimat. Sikertelen kísérlet. „Nem alszom rendesen egy hete, állandóan feszült vagyok a leadandók, az önkéntesen elvállalt feladataim miatt, amelyekbe akármennyi energiát is próbálok belefektetni, nem érzem, hogy bárkit is meghatna. Lassan minden teherré válik számomra. Totál csődtömeg vagyok.” – vonom le a szomorú végkövetkeztetést, amikor az önmarcangolás mély bugyraiból valami hirtelen visszarángat a valóságba. Egy mezítlábas anya kicsi gyerekével felszáll a buszra és kéregetni kezd az emberektől fájdalmas jajveszékeléssel. Tudom, hogy a városiak immunisak a jelenségre, hiszen minden nap találkoznak vele, bennem mégis megindít valamit. Előveszem a pénztárcámat, majd sajnálkozva átnyújtok egy parányi összeget. Néhányan hozzám hasonlóan cselekszenek: egy- és ötlejesekkel töltik meg a nő piszkos markait. („Na, látod? Mégsem olyan érzéketlenek az emberek.” – állapítom meg kissé elpirulva.) Közben az alig egyéves picilány ide-oda dülöngél a buszban, egy félig kicsomagolt kiflit majszolva, és nevet. Mi több: ragyog az arca a boldogságtól. Azonnal megenyhülök, és elszáll minden haragom. Ha ő tud örülni, nekem miért ne lenne rá okom? A következő megállónál ismerős arc: a virágos néni. Vele gyakran lehet találkozni Kolozsvár buszain. Általában félig száraz, megcsonkított virágokat, kóródarabokat próbál rátukmálni az emberekre. Látszik a szemén a kétségbeesettség, az élni akarás, a remény… Vajon sikerül összegyűjtenie pár banit, hogy kijöjjön belőle az ebéd ára? Nem tudok ellenállni a késztetésnek. Ismét a tárcám után nyúlok. Hálából kiválasztja nekem a legszebb szál krizantémot. A buszról leszállva elhatározom, hogy ma inkább gyalog folytatom utamat. Most az egyszer nem sietek, nem rohanok, nem gondolok a világrengető problémáimra, hanem inkább csak elmosolyodom rajtuk. Igen, mosolygok, sőt nevetek magamon, mert rádöbbenek, hogy jelentéktelen dolgok miatt aggodalmaskodom. Ilyen találkozások után tudatosul bennem, hogy néha mennyire meg tudok feledkezni mindarról, amim van. Ők biztosan fél karjukat adnák, ha fele annyira könnyű életük lenne, mint nekem, ugye?
Mosolyogva sétálok az napsütésben, büszkén tartva kezemben a kis virágot, miközben gondterhelt arcokkal találkozik tekintetem. Furcsán néznek rám. Talán a virágom miatt. Talán még ki is nevetnek magukban. Nem veszik észre a csodát. Csak a saját teendőiken agyalnak, munkába sietnek, bosszankodnak a hideg miatt, várják a hétvégét, hogy végre pihenhessenek. Mindeközben boldogtalanok, mert semmi sem emlékezteti őket arra, hogy mindenük megvan, ami az élethez szükséges. Egy boldog élethez. Talán nekik is jól jönne egy kis virág. Az enyém ezentúl biztosan emlékeztetni fog.
Neked is van már ilyen virágod?
