A mai társadalomban irodalmárnak lenni gyerekjáték… csak mégsem. Kemény Zsófi, aki a kortárs irodalom egyik legnépszerűbb alakja, a Planetariumban tartott szerzői esten vetítette elénk az alkotói munka csínját-bínját, a napfényesnek tűnő szerzői élet árnyékos oldaláról André Ferenc slammer kérdezte.
Kemény Zsófi számos területen munkálkodik, hiszen költő, író, forgatókönyvíró, slammer és rapper is. Tagja a Szépírók Társaságának és a József Attila Körnek. A kezdetektől része a magyar slam poetry mozgalomnak, a műfaj mai napig aktív és kiemelkedő alakjának számít. Első regénye, az Én még sosem 2014-ben jelent meg, majd a következő évben ezt verseskötet követte, a Nyílt láng használata. Az est folyamán részleteket hallhattunk tavaly megjelent az Aranykor fénykora című regényéből, valamint legújabb, Most vagyok soha verseskötetéből is. A kortárs irodalmat átölelő kérdéskörökről és Zsófi szerzői útjáról is szó esett, majd a beszélgetést slam poetry showcase követte, ahol Kemény Zsófi és André Ferenc mellett Mészáros Péter volt országos slambajnok is mikrofonközelbe került. Még mielőtt a szavak kacifántos építése elkezdődhetett volna, sikerült feltennem néhány kérdést Zsófinak.
– A különböző műfajokban egyazon személy szólal meg, vagy van személyiségjegyi eltérés?
– Nem, nem ugyanaz a perszóna – mert tulajdonképpen hívhatjuk így is –, valójában minden műfajban teljesen más. Például van egy antiszexista rapper énem, aki nagyon távol áll tőlem forradalmiságban és szókimondó jellemében. Ő Sophie Hard néven fut, és az a lényege, hogy a rapműfajban megjelenő, kemény szavakkal dobálózó, az én mennyivel jobb vagyok mindenkinél attitűdöt próbáltam nőiesre formálni és a szexista megnyilvánulásokra nyomást helyezni az ezek ellen szóló szövegeimmel. Ezzel szemben viszont én sokkal szerényebb vagyok valójában, nem kötök bele emberekbe csak úgy. Az írásaimban azonban igen.
A slam poetryben teljesen más irányba nyúlok el, ott sokszor kellett aktuális politikai dolgokat feldolgozni, ezért volt is egy időszak, hogy konkrétan forradalmárnak tartottak, tüntetésekre hívtak beszédeket mondani, de az sem én voltam, nem is csinálom már, mert nem esik jól. Én nem tudok kiabálni, ilyen jellegűen lázadni, nem vagyok ehhez elég forradalmi.
A forgatókönyvírás esetében az előbbiekkel ellentétben egészen személytelenné válok, igyekszem itt is mélységekbe nyúlni, de ezt mindig más testébe, lelkébe belebújva teszem. Nagyon vizuális ez a műfaj, a nyelv eléggé kikerül a fókuszból, ezért nagyon eltér a többi műfajtól, amikben alkotok.
A líra az, ami a legszemélyesebb és az tényleg én vagyok. A próza így a kettő között van valahol. El tudom távolítani magamtól, képes vagyok kivonni a személyiségem belőle, ugyanakkor nagyon bele is tudok temetkezni, és bele tudom vinni a személyemet. Egyszerre tudok lenni én és a karaktereim által felvett személyek is.
– Hogyan kapcsolódik a személyiséged az írásaidban gyakran megjelenő témákhoz, a lázadó és polgárpukkasztó habitushoz?
– Én végtelenül szabálykövető ember vagyok, és rettenetesen stréber – ha mondhatok ilyet. Mindig megtanultam minden tananyagot, nem volt olyan, hogy ne készítettem volna el egy házi feladatot. A középiskolás éveim alatt két alkalommal, ha hiányoztam az iskolából, a hétköznapokban sem voltam soha polgárpukkasztó személyiség. Az írásaimban megjelenő rebellis és a normákkal szembemenő személy és a köznapi énem eléggé elkülönül egymástól. Nem vagyok egy cool ember, bár látod, kicsit boomer vagyok, hiszen használom a cool szót.
– „Én a nyelvvel szeretném elmondani a történet valódi lényegét” – hangzott el az est folyamán. Kifejted részletesebben, hogy pontosan hogyan kell ezt érteni?
– Kiskoromtól kezdve a nyelv számomra központi elem volt, ezt a környezetem is észrevette és sokszor hangsúlyozták, hogy éppen általa emelkedek ki a többiek közül. Saját nyelvet kreáltam magamnak, új szavakat és nagyon korán rengeteg szóviccet is, szóval ez nekem mindig is a lényem része volt, és a környezetem visszajelzései azt erősítették meg bennem, hogy ebben vagyok különleges. Innen jött a nyelvi kísérletezésekre való hajlam és a slamben ez otthonra talált, úgy éreztem magam, mint aki hazaért. Nagyon egymásra tudtunk hangolódni a többiekkel, akik slammeltek, főleg a nyelvhez való kötődésben. Na meg ott az irodalom. Akkor irodalom, ha nyelvezetet is rakunk alá és nemcsak leírjuk az érzelmeket, hanem át is tudjuk adni őket. Erre akkor jöttem rá, amikor az első regényemet írtam. Ha nem rakok alá nyelvezetet, akkor olyan, mintha egy filmet írnék körül, és annak meg mi értelme? A szavaknak ereje van és ezt használni kell.
– Említetted, hogy a te alkotói szemed mindig nyitva van, bárhová is mész. Volt olyan, hogy bár nyitva volt, mégsem látott semmit? Gondolok itt az ihlet hiányára.
– Én erősen tagadtam az írói válságot, az ihlethiányt és a hasonló fogalmakat nagyon sokáig, de volt részem bennük. Amikor ezt a könyvet írtam – mutatott az asztalon sárgán aranyló borítású Az aranykor fénykora feliratú kötetre –, akkor is volt egy-két év, pont Covid előtt, amikor semmi nem jött össze. Lett volna színházi előadásom, de meghiúsult, a könyvemet sem akarták kiadni, sorozatosan minden rosszul jött ki, és azt éreztem, hogy egyszerűen nem kellek senkinek. Akkor az fogalmazódott meg bennem, hogy minek csinálom egyáltalán, és olyan spirálba kavarodtam, ami oda vezetett, hogy azt éreztem, teljesen ki vagyok égve. A kiégés szerintem nem visszafordítható, szóval ez feltehetően nem is az volt, sokkal inkább válság.
– Szó esett arról, hogy egy darabig lehet szinteket ugrani, aztán egyszer csak nincs tovább. Mi az a szint, amit mindenképp meg szeretnél még ugrani és hol a határ?
– Nekem voltak olyan vágyaim, amiket valószínűleg már sosem fogok megugrani, ilyen például, hogy színész legyek. Nagyon szeretnék saját sorozatot, de az is eléggé reménytelennek tűnik. Meg hát nagyon sok írónak az a legnagyobb álma, hogy megírja az igazi nagy-nagy regényt és ez szintén nem túl valószínű, de nyilván szép lenne. Ugyancsak örülnék, ha kijuthatnék külföldre, hogy a műveimet lefordítsák vagy világszintű elismeréseket kaphassak, de ezek is álmok, bár azt mondják, hogy álmok nélkül nem lehet tovább előre haladni.
– Mi a kedvenc idézeted magadtól, ami leginkább jellemzi az alkotói attitűdödet?
– Ez nem kedvenc, de illik nagyon arra, aki most vagyok, és ami most a legfőbb problémakör az életemben: „Közeledik a demerung – még bőven elég a természetes fény a húszas éveinkhez, de nem kéne megvárni, hogy lemenjen a nap.” De van még egy ilyen: „mindig útban” – mert mindig útban és mindig úton vagyok.
A képet Tamás Zsófia készítette.
