Harmincéves álom vált valóra 2021 őszén a Csíkszeredai Csángó Kollégium épületének felavatásával. A csángó fiatalok a 90-es évek kezdetétől tanulnak Csíkszeredában, azóta a város különböző intézményei szolgáltak számukra szálláshelyül. A bentlakás jelenlegi épületét a Moldvai Csángómagyarok Szövetsége (MCsMSz) vásárolta 2019-ben és alakította át a célnak megfelelően a magyar állam anyagi támogatásával. A 2022–2023-as tanévben a kollégium ötven moldvai és gyimesi csángó diáknak ad otthont. A bentlakásról Ferencz Gabriella igazgatót kérdeztük.

– Hogyan válik valaki kollégiumi/bentlakási vezetővé, igazgatóvá? Milyen utat kell hozzá megjárnia?

– Én pedagógusból váltam a bentlakás vezetőjévé, de nagyon sok döntés, történés megelőzte ezt a végkifejletet. Csíkszentdomokoson születtem, középiskolai tanulmányaimat Gyergyószentmiklóson, a Salamon Ernő-líceumban végeztem, utána Magyarországon, Jászberényben folytattam a tanulmányaimat, művelődésszervezői és könyvtár szakon diplomáztam, majd elvégeztem a közművelődésiszakember- és népijátszóházvezető-képzést Budapesten. Hat évet éltem Jászberényben, Szolnokon és Szentendrén, onnan költöztem Moldvába. 2006 januárjától dolgozom a Moldvai Csángómagyar Oktatási Programban, kezdetben magyar tanító voltam csángó faluban, Gajdárban. 2008 őszétől a keresztszülői program felelőseként Bákóban, a szövetség irodájában dolgoztam. 2010-ben jöttem a kollégiumba, egy évig pedagógusként, kézművesként foglalkoztam a diákokkal, 2011 szeptemberében pedig átvettem a bentlakás vezetését.

– Mit tudhatunk a bentlakás történetéről? Nem ez a csángó bentlakás mindenkori épülete, sok költözésen van túl az intézmény. Hogyan jutottak el idáig?

– Csíkszeredában a 90-es évek elejétől tanultak moldvai magyar diákok, kezdetben a József Attila-iskola fogadta őket és szervezte a taníttatásukat, elszállásolásukat, 2003-ban az MCsMSz vette át ezt a feladatot, de nem volt saját bentlakásépülete.

Rég dédelgetett álmuk és örök témájuk volt a diákoknak és a nevelőknek, hogy legyen Csíkszeredában saját intézményünk, hogy már ne albérlőkként lakjunk különféle bentlakásokban, hanem saját otthonban, ahonnan már nem kell elköltözni. 2003–2020 között több iskola bentlakása fogadott be bennünket, ahol viszonylagos önállóságot kaptunk, lehetett saját házirendünk, megtartottuk a programjainkat, de ez nem volt saját intézmény, hanem úgymond albérlőként jártuk a város bentlakásait. Bár az évek alatt hatszor költöztünk, nagyon hálásak vagyunk azoknak a középiskoláknak és vezetőségüknek, akik befogadtak, elfogadtak és támogattak bennünket.

2019-ig időről időre előkerült a saját intézmény ügye, és amikor az oktatási program irányítása visszakerült az MCsMSZ-hez, a magyar kormánynak köszönhetően Moldvában több nagyobb fejlesztés elkezdődött, ekkor jött a lehetőség, hogy a Csíkszeredában tanuló csángó diákok igazi otthont kapjanak.

Rövid időn belül megtalálták ezt az ingatlant, ami kisebb átalakításokkal tökéletesen megfelelt bentlakásnak. Ezzel az új házzal megkaptuk a lehetőséget, hogy már 2020 őszétől önálló intézménnyé váljunk és a diákok beköltözhessenek. Mindez 30 év kitartó munkájának volt a gyümölcse. Sajnos a Covid közbeszólt, ezért végül a kollégiumba csak egy évvel később lehetett beköltözni, de mára már teljesen belakták a diákok az otthonos és kényelmes házat.

– Hogyan fogadták a gyerekek a mostani épületet? Hogyan reagáltak az állandó otthon hírére?

– Nagyon izgalmas időszak volt, nagyon élveztem részese lenni a megvalósuló álomnak. Amíg nem volt teljesen biztos, és nem bonyolódott le a vásárlás, addig nem is mondtuk el a diákoknak, mert lehetetlenségnek tűnt. Aztán összehívtam őket, és beszéltem a költözés lehetőségéről, mindenki szájtátva, hitetlenkedve hallgatta. Emlékszem, hogy amikor megkaptam a kulcsot, azonnal lefényképeztem, beküldtem a Messenger-csoportunkba, és megkérdeztem a diákoktól, hogy szerintetek milyen kulcs ez, mit nyithat. Csak úgy ömlöttek a szívecskék, a lájkok és a kérdések: biztos, tényleg a miénk? Nagy volt az öröm és a kíváncsiság. Azonnal megszerveztük, hogy menjünk el és nézzük meg a házat. Tél volt és hideg, a ház belseje meg építkezési területnek nézett ki, de nagyon izgalmas volt a diákokkal ide jönni. Csak néztem, ahogy fényképezték a házat, büszkén küldték haza a fotókat. Voltak, akik megnézték ugyan, de már nem lakhattak benne, mert abban az évben végeztek, ők nagyon sajnálták, hogy nem lehetett részük benne. Beköltözni is nagyon szerettek a diákok. Nekem meg nagy öröm, amikor látom, hogy mennyire vigyáznak rá, otthonosan érzik magukat, megnyugvással tölt el, hogy megtaláltuk a helyünket.

– Miben más az itteni bentlakói élmény, mint a többi helyen?

– Igyekszünk, hogy ez ne egyszerű bentlakás legyen. A kollégiumnak az a célkitűzése, hogy ne gyermekmegőrző legyen, ahol a villanyokat reggel felkapcsoljuk, este lekapcsoljuk, közte esznek és tanulnak, hanem olyan ház legyen, ahol mindenki a maga tempójában és saját magához viszonyítva fejlődhet, hiszen mindenki jó valamiben. Mi ehhez igyekszünk megadni minden segítséget. Azzal kezdünk, hogy a hozzánk érkező diákokat felzárkóztatjuk a csíkszeredai középiskolák elvárásaihoz, ehhez korrepetáló tanárok segítségét kérjük. Figyelünk arra, hogy a diákok beilleszkedjenek az iskolák osztályközösségeibe, figyelünk arra, hogy milyen nehézségeik vannak és ezeken hogyan tudunk segíteni. Folyamatos korrepetálások vannak, nemcsak kisebb diákoknak, hanem érettségi felkészítőket is tartunk, ennek köszönhetően elég jó százalékban sikerülnek az érettségik. A középiskola elvégzése után a szövetség támogatja a diákokat egyetemi tanulmányaik elvégzése alatt is, tehát fontosnak tartjuk végigkísérni őket az egyetemi diploma megszerzéséig.

Emellett a kollégium számtalan lehetőséget kínál a kirándulásoktól kezdve az önfejlesztésig. Van például ifjúsági csoportunk, önismereti csoportunk, egyéni pszichológiai tanácsadásra is van lehetőség. Jól működő diákbizottságunk van, ők szabadidős és kulturális programokat szerveznek, minden ide tartozik, ami nem a tanulással kapcsolatos: tematikus napok, bentlakásnapok, sportnapok, bulik, kézműves tevékenységek, játékestek stb. A kollégium ifjúsági hagyományőrző csoportjával, az Izvával fellépéseink vannak, táncházak, ének- és táncpróbák, előadások. A legnagyobb eseménye a csoportnak az immár hagyományossá vált karácsonyi koncert, amit minden évben más templomban tartunk, moldvai népénekekkel ajándékozva meg a híveket.

Vannak a háznak saját programjai is, ilyenek például a csapatépítő programok, pszichológiai, prevenciós, felvilágosító tematikájú előadások, bentlakás-látogatások, a kilencedikesek felkészítőtábora, összerázó napok, a végzősök búcsúztatása és még sorolhatnám. Aktív lelki élet van a kollégiumban, igyekszünk a vallási ünnepek köré is programokat szervezni, kollégiumi lelkészünk szentmiséket tart a nagyobb ünnepekhez kapcsolódóan.

– Hogyan jött létre az Izva hagyományőrző csoport, mi ennek a története?

– Amikor 2011-ben átvettem a kollégium vezetését, az akkori diákokkal meghívást kaptunk az egyik moldvai faluba, mesemondó versenyre. Elkezdtünk ötletelni, hogy milyen fantasztikus lenne meseelőadást tartani, amiben van tánc, ének meg saját festett háttér. A diákok nagyon nyitottak voltak, meglepett, hogy nem viselkedtek elutasítóan. A nagy sikerű előadás után teljesen fellelkesedtünk, hogy mennyire ügyesek és vagányak vagyunk, azonnal elfogadtuk az újabb meghívást, amely ezúttal táncelőadásra vonatkozott. Ekkor kezdett csoport formája lenni ennek a kezdeményezésnek. Elkezdtünk névadáson gondolkozni, egy budai lány jött az Izva névvel, amely mindenkinek megtetszett, és megszavaztuk, hogy ez maradjon. A csapat azóta is folyamatosan létezik, mindig más és más tagokkal, mert a nagyok elmennek, újak jönnek. Minden év azért izgalmas, mert új társasággal kezdünk ősszel. Azért nem szűnt meg a csoport a sok év alatt, mert mindig vannak, akik szeretnek együtt énekelni, táncolni és ezt másnak is szívesen megmutatják.

– Mekkora az érdeklődés a bentlakás iránt? Van annyi gyerek, hogy hosszú távú célokat lehessen kitűzni?

– Érdeklődök, jelentkezők mindig vannak, folyton változó létszámban. Addig marad fenn a bentlakás, amig igény van rá, de talán még ennél is fontosabb: addig, amíg olyat tud nyújtani, amire a csángó középiskolás fiataloknak ténylegesen szükségük van. Fontos, hogy ne ürüljön ki szellemiségében, tartalmában, lelkiségében.

Szenzációsan jó ház a miénk, remek körülményeket biztosítunk a diákoknak a tanuláshoz és a fejlődéshez, de a kollégium ereje a diákok kitartásában, lelkesedésében, fejlődni akarásában és a nevelők elkötelezettségében van. Ha mindez hiányozna, ezek csak üres falak lennének. Addig lesz kollégium, amíg mi megtöltjük élettel.

A képen: Ferencz Gabriella igazgató Alinával, a kollégium egykori lakójával

Több száz, de akár majdnem 1500 fős szervezőcsapat áll egy-egy fesztivál hátterében – derült ki a kolozsvári Közgazdász Klub Hogyan szervezzünk sikeres fesztivált című beszélgetőestjén csütörtökön a Planetariumban. A fesztiválszervezés mikéntjéről és hogyanjáról Kovács Alpár Botond moderátor két közismert hazai fesztivál főszervezőit, Popa Ilonát (Bálványosi Nyári Szabadegyetem és Diáktábor), valamint Rés Konrád Gergelyt (Vibe fesztivál) faggatta többek között például arról is, milyen különleges igényekkel találkoztak a fellépő sztárok részéről.

Popa Ilona 2013-ban vette rá magát, hogy elmenjen Tusványosra, ahol első körben be is került a szervezői csapatba. A történet előzménye, hogy korábban az Országos Dávid Ferenc Ifjúsági Egyletben tevékenykedett, ez pedig nagyban összekapcsolódik a Magyar Ifjúsági Tanáccsal, amely a fesztivál erdélyi szervezőgárdáját alkotta. Végül három évvel később, 2016-ban lett főszervező.

Rés Konrád Gergely és csapata hiánypótló diáktalálkozót szeretett volna összehozni, amely egyszerre szóljon középiskolá­soknak és egyetemistáknak. Elmondta, a Vibe leginkább a 16 és 25 év közötti magyar fiatalok fesztiválja, a fellépők listáját is ehhez igazítják. Popa Ilona szerint Tusványos korosztálytól független és inkább tábor, mint fesztivál, a programok és a fellépők megválogatásában pedig a partnerek is nagy szerepet játszanak. Elhangzott, bár a Vibe fő vonzereje a magyar és külföldi fellépők tárháza, mégsem elhanyagolható része a fesztiválnak a strand és a nappali programok, előadások. A főszervező emlékeztetett: a helyszín kiválasztásánál a Vibe esetében fontos szerepet játszott, hogy korábban ugyanott szervezték a Félsziget fesztivált, emellett közönségszavazást is indítottak, amelyen végül Marosvásárhely nyert.

A beszélgetésen kiderült: Tusványos 250 fős csapata már télen gyűléseket tart és júliusban kezdik meg a munkálatokat a helyszínen. A Vibe fesztiválon szinte egész évben dolgoznak, és a szervezőcsapat nagyjából 1400 személyt jelent. A főszervező szerepköre Popa Ilona szerint a többiekkel való együtt dolgozás, a csapat összefogása, míg a Vibe-nál jobban érvényesül a piramisrendszer, de nyilván fontosnak tartják a közös munkát is.

A hallgatóság részéről érkező kérdéstengerben mindenki felkapta a fejét az izgalmas felvetésre: a fellépők kívánságlistáinak különc elemei. Tusványoson volt, aki úgy tesztelte azt, hogy mindent elolvasnak-e a riderben (a szerződés részét képező igénylista – szerk. megj.), hogy annak egyik pontjában papírhajót kért, s mivel azt megkapta, tudta, hogy elolvasták és komolyan vették a kéréseit. Az első Vibe-on fellépő Borgore 12 oldalas riderében olyan pont is szerepelt, amelyben makit kért, ezt végül nem tudták a szervezők teljesíteni – ami nem is baj, hiszen tartása illegális…

A képet a szerző készítette.

Fekete-fehér életképeket tekinthetünk meg Radovics János Vaku nélkül című fotókiállításán – a tárlat június 9-ig látogatható a Györkös Mányi Albert Emlékházban.

Radovics János Kolozsváron született, tanulmányait a kolozsvári zenelíceumban, majd a Gheorghe Dima Zenekonzervatórium (ma Akadémia) hegedű szakon végezte, azután hegedűtanárnak nevezték ki Sepsiszentgyörgyön. A fotózás iránt még diákkorában kezdett érdeklődni, amikor szüleitől fényképezőgépet kapott születésnapjára. Felnőttként már megtehette, hogy komolyabb fényképezőgépeket vásároljon, és egyre inkább beleásta magát a fényképészszakmába, a film előhívásának és nagyításának misztériumát is kitanulta. A rendszerváltás után családjával Magyarországra költözött, jelenleg Debrecenben él. Ott csatlakozott a fotozz.hu fotósközösséghez is.

A fotográfust Kós Katalin, a Györkös Mányi Albert Emlékház vezetője mutatta be a közönségnek, amely igen szép számban megjelent a kiállításmegnyitón, bár Radovics János neve idehaza nem annyira ismert. Kostyák Attila hegedűvel, László Györgyi pedig zongoraszóval varázsolta el a jelenlevőket, Bartók Béla Este a székelyeknél című műve után pedig Farkas György méltatta a kiállítást. „Radovics János fotóinak nagy része rejtélyes. A fekete-fehér fényképezésnek két egymástól jól elkülöníthető technikai irányzata van, vagyis a sötét árnyalatok, a feketének a használata, csupán kevés világos részt hagyva a képen, valamint a világos árnyalatok, a fehérek és a szürkék különböző árnyalatainak dominanciája. Mindkét esetben az egymásmellettiség hozza létre a látványt” – fogalmazott Farkas György. Mint mondta, Radovics János stílusa teret enged a fantáziának és lehetővé teszi az alkotói folyamatba való bekapcsolódást, ezzel kiterjesztve a kép értelmezési lehetőségeit.

Radovics János önmagára és munkáira reflektálva rámutatott: „A lelkeket tartom lényegesnek a fotók szempontjából. Akkor vagyok magam, ha a magányt fényképezem.” Ezt későbbi gondolatával egészítette ki: „Az igazi nagy fotósok nem csak attól jók, hogy szépek a fotói, hogy elkap egy-egy pillanatot, hanem éppen attól, hogy a megörökített jelenség nem hagyja hidegen az embert, valami később megragadja.”

A kiállításokon rendszerint minden képhez cím is dukál, ezúttal azonban a fotós a megszokott módtól eltérően a látogatókra hagyja ezt a feladatot, hogy mindenki azt láthassa bele a fényképekbe, amit szeretne, mindenkiben oly módon fogalmazódjon meg egy szó, gondolat, amilyen módon megérinti őt az alkotás. Célját a jelek szerint elérte, mindenki gondolataiba merülve szemlélte a fehér falak kontrasztjában kiállított képeket, majd a megnyitó Radovics János személyes tárlatvezetésével ért véget.

Kép forrása: Györkös Mányi Albert Emlékház

Lelkünkben rejtőző érzelmi démonokat szelídítettünk meg Kovács Bálinttal a legutóbbi RODOSZ-fórumon, amelynek a rendszeresség kedvéért a Planetarium adott otthont. Szó esett az író Lehetne, hogy csak aludjunk? című könyve megírásának belső indítékairól, valamint arról is, mikor és hogyan tört felszínre az újságíróban rejtőző irodalmár. Az est végén felolvasott novellarészletek lelki hipnózisából felocsúdva magam is feltettem néhány kérdést az írónak bemutatott könyvével és a beszélgetés során elhangzott valamennyi gondolattal kapcsolatosan.

Kovács Bálint író, Junior Prima díjas újságíró, több könyv szerzője. Első novelláskötete 2021-ben jelent meg Lehetne, hogy csak aludjunk? címmel, de riportkötetben foglalkozott a szexuális zaklatás és a hatalommal való visszaélés témaköreivel is (Puszild meg!, 2018). Dolgozott az Indexnél és az Origónál is, jelenleg a hvg.hu kultúra rovatának munkatársa, újságírói munkáját számos díjjal ismerték el.

– A vidéki csendbe való elvonulás, az írás vagy ezek keveréke jelenti számodra az öngyógyítást?

– Határozottan a kettő keveréke, bár egyébként picit tagadnom is kell ezt, mert egyrészt természetesen nagyon jót tett kilépni a mindennapi életből, ez ideális életforma, hogy az embernek nem kell csinálnia semmit, egész nap ráér és azt teheti, amit igazán szeret, például írhat. Másrészt meg azért ott van benne, amit minden szakember elmondana, hogy ha az ember az árnyéka elől akar elmenni, az nem fog sikerülni, mert az árnyéka követi. Közben mégis nagyon jó az ilyen elvonulás, kicsit szembenézni mindazzal, amivel nem biztos, hogy van idő a hétköznapokban.

– Volt rá példa, hogy a pszichológusod a sorok között olyasmit olvasott ki a novelláidból, ami meglepett?

– Szinte mindig igazából. Ez biztos valahogy az írás folyamatával is összefügg – nem tudom, mások hogyan írnak –, legalábbis, ahogyan én csinálom, azzal biztosan. Tulajdonképpen tényleg azt kell mondanom, még ha nevetségesen is hangzik, hogy sokszor még nem is értettem igazán, amit leírtam. Nem olyan értelemben, hogy ezek posztmodern szövegkísérletek, amiknek nincs értelme, hanem azt a részét nem érettem, hogy tulajdonképpen miért is foglalkoztatott ez ennyire. Éreztem, hogy valami nagyon ki akar jönni belőlem, valamiről nagyon szeretnék írni, papírra vetettem, és történet lett belőle. Nem úgy kell elképzelni a novelláimat, hogy érzelmi gondolkodás, és akkor tíz oldalon keresztül csak érzéseket sorolok, hanem mindegyiknek van valami sztorija, ami – mint utólag kiderül – a belsőmet reflektálja. Például volt olyan eset, amikor annyira értő kritikus olvasta a könyvemet, hogy miközben én olvastam a saját könyvemről szóló, a saját írásaimat elemző szöveget, többször is azt éreztem, hogy Komolyan? Milyen furcsa, de tulajdonképpen igaza van. Nem tudom, hogy ezt értheti-e, vagy esetleg nem néz-e hülyének az, aki még nem írt novellákat, de tényleg az van, hogy valamiért foglalkoztattak ezek a dolgok, kiadtam magamból, aztán más emberek által rájöttem, hogy ez mit is jelent pontosan. Szóval igen, az önismeretnek nehéz eljutni a végére, és nem is biztos, hogy el lehet jutni a végére.

– Lehetne, hogy csak aludjunk? – jelenik meg a novelládban és a könyved borítóján is a kérdés. Számodra a testiség és az emberi kapcsolatban megjelenő lelki reláció hogyan épül fel?

– Mindig azt gondoltam – és ez nyilvánvalóan emberenként változik –, hogy a kettő akkor jó, ha nagyon összefügg, gondolok itt a testiségre és az érzelmekre. Azért van a testiség, mert ezzel lehet kifejezni a legjobban, hogy mit érzünk a másik iránt. A novellákban akkor tud izgalmas lenni a szöveg, ha valami nem stimmel. Ha minden nagyon klappol, ha mindenki nagyon szeret mindenkit, és tökéletesen csodálatos az élet, az biztosan jó, de nem annyira izgalmas háromszáz oldalon keresztül azt olvasni, hogy minden szuper. Ebben a novellában is, és majdnem az összesben, azt szeretem, hogy a kettőből valamelyik csak megbicsaklik, vagy ez nincs meg vagy az. Igazából ezért is lett ez a címe, mert valahogy ez is erre utal: lehetne, hogy csak aludjunk a szex helyett, tulajdonképpen ezt akár így hozzá lehetne tenni. Reményeim szerint ott van ebben az a feszültség, hogy aludni is elég jó dolog, és az olvasóban felmerül, hogy mi lehet az, ami miatt az ember mégis inkább az alvást választaná: ha valami hiányzik és valamilyen űrt kell kitölteni – itt éppen macska alakú űr van a novellában, de lehet bármilyen, sok különböző alakú űr van bennünk valószínűleg.

– Azáltal, hogy leírtad, szavak formájában megtestesítetted a démonjaidat, hogy érzed, sikerült megszabadulnod tőlük valamilyen szinten?

– Az utolsó két szavad fontos: valamilyen szinten. Ez csak egy része a folyamatnak, ezért is mondtam a beszélgetésben, hogy az nagyon jó tud lenni, ha az ember rájön, mi is az, amivel szembenéz, és ennek a ráismerésnek kézzel fogható módja az, hogy leírja. Másrészt pedig olyan, mintha valakivel beszélgetne az ember, ami szintén nagyon hasznos tud lenni, mert ha kimondunk valamit, elmondjuk a másiknak, vagy egyáltalán kijön a szánkon, az sokszor nem azért tud segíteni, mert a másik valami fantasztikus tanácsot ad, hanem egyszerűen önmagában az, hogy megfogalmazzuk rádöbbent arra, hogy bizonyos dolgok mennyire egyszerűek és logikusak. Saját példával élve, volt olyan munkahelyem, ahol lelkileg rosszul éreztem magam és teljesen meg voltam győződve arról, hogy ez csak munka, napi nyolc óra, ezt tudom kezelni, nincs ezzel semmi tennivalóm, ezt elviselem. Aztán megint csak visszatértem a pszichológusomhoz, ő kérdezte, hogy mióta tartanak az egyéb problémáim, magánélet és hasonlók, mondtam neki, hogy hát úgy négy éve. Erre visszakérdezett, hogy mióta vagyok ezen a munkahelyen és hát bizony erre is az volt a válasz, hogy úgy négy éve. Ahogy ezt kimondtam, rájöttem és megkaptam a választ, pedig a pszichológus nem is mondott utána semmit. Ilyen triviális példákkal tudom alátámasztani azt, hogy néha már az segíteni tud, ha valamit kimondunk vagy leírunk.

– Számos erős témát feldolgoztál az írásaidban, jó néhány démont megszelídítettél. Van olyan, amihez még nem mertél nyúlni, amiről nem írtál még, pedig benned van?

– Biztosan van ilyen. A bátorság nem hiányzik, remélhetőleg az ősszel megjelenő regényemben lesz is egy részlet, ami erről szól. Én úgy vagyok vele, hogy bárcsak minden démonomat papírra tudnám vetni, és akkor én lennék a legboldogabb. Bátortalanságról tehát szó sincs, csak valószínűleg én sem vagyok tisztában minden démonommal. Érdekes, hogy úgy emlékszem, amikor novellatémákat gyűjtöttem, mintha lett volna olyan gondolatom, hogy a párkapcsolathoz fűződő dolgokat írom meg, de mire ez a kötet megjelent, már mindent elfelejtettem. Ez a téma például még várat magára, hogy a párkapcsolati, együttélési nehézségekkel szembenézzek.

– Írásaidban helyenként megjelenik a hevesebb érzelmektől fűtött, felindult írói hang, ez mennyire tartalmazza mindazt, amit a hétköznapokban nem adsz ki magadból?

– Vagy ráhibáztál, vagy nagyon értően olvastad, mert abszolút erről van szó. A hétköznapokban én vagyok az a személy a buszon, aki nem meri kikérni magának, ha a veséjébe könyökölnek, és ha véletlenül már annyira ideges, hogy mégis kikéri magának, akkor ő érzi magát kellemetlenül, mert jaj, de kínos, hogy ilyen szitut teremtettem, és igaz ugyan, hogy a másik a hibás, mégis én érzem magam rosszul. A hétköznapok elfojtásai, hogyan viselkedjünk úgy, ahogy illik – ez már bizonyos szinten túl nem egészséges. Nyilván ki kellene adnunk magunkból azokat az érzelmeket, amik feszítenek és igen, én abszolút erre is „használom” az írást, hogy kiadjam ezeket a dolgokat magamból.

– Hogyan írnád le a lírai éned és a hétköznapi személyiséged párhuzamát?

– Azt gondolom, hogy ez tulajdonképpen titok, nem olyan értelemben, hogy nem akarom elárulni, hanem azt remélem, hogy nem derül ki. Azt várom el magamtól, hogy ha a novellában abszolút ott vagyok én, ha őszinte és belülről jön, ettől kap valamiféle hitelességet, de nem olyan egyértelműen, hogy az olvasó látja, hogy ez újságíróról szól és az életének bizonyos elemeiről, nem kell ennyire egyértelműnek lennie. Maradjon titokban azért, mert szerintem ettől hitelesebb, ha nem érezzük egyértelműen, hogy miért hiteles, hanem csak azt érezzük, hogy az az érzés igazinak hat. Valószínűleg nem azért írta ezt az író, mert ezt olvasta egy pszichológiai tankönyvben, hogy ilyeneket szoktak érezni, hanem tényleg megéltnek tűnik az, amit leírt. Ez a legfontosabb kifejezés, hogy tűnjön megéltnek, nem baj, ha nem volt valóban átélt a szituáció, mert ezért jó az irodalom. Ezért olvasunk irodalmat szerintem, mert kanapén ülve megélhetünk sok olyan dolgot, amit szerencsére nem kellett ténylegesen átélnünk: nem kellett háborúba mennünk, nem kellett elveszítenünk a szeretteinket, mégis azzal, hogy az író úgy tudta megírni mindezt, hogy mi teljesen magunkénak érezhettük, a részünké válhat anélkül, hogy át kellett volna élnünk.

Kép forrása: Rodosz Facebook oldala

Gustav Klimt 19. századi osztrák festőművész, a szecesszió egyik kiemelkedő alakja. Élet és Halál című olajfestménye 1911-ben első díjat nyert a Nemzetközi Kiállításon, Rómában. Klimt a festményt 1915-ben fejezte be, hétévi munka után, és mindmáig világszerte elismerésnek és csodálatnak örvendő darabként tartják számon. Az eredeti kép arany háttérrel rendelkezett, ezt azonban Klimt átfestette szürkés színre. Jelenleg Bécsben, a Leopold Múzeumban látható.

A kép két fő elem köré szerveződik. Egyik oldalon feltűnik a halál mint a jól ismert kaszás, arcán kaján vigyorral. Csontvázként „testesült meg”, mintás, díszített köpenyt visel, keresztek díszítik. Jobboldalt több személy látható homogén masszává összefolyva. Egy fiatalabb és egy idősebb férfi, egy csecsemő és hat nő jelenik meg, akik mintha mintás takaróba csavarodva kapaszkodnának egymásba. Arcukon pír és a különböző érzelmek kifejeződése látható, ugyanakkor a halállal ellentétben, ők egymásra koncentrálnak, nem a kép másik felére.

A mű tökéletesen beilleszkedik Klimt alkotásainak sorába, itt is tisztán felismerhetőek a jellegzetes minták és színek, formák és vonalvezetések, ugyanakkor a halál témája, a bibliai vonatkozások is a festő ismertetőjelei közé tartoznak. Érdekessége, hogy tematikailag nagyon hasonlít Klimt Remény (I.) című képéhez, az élet és a halál közötti ellentételezéssel, ezek szimbolikus megjelenítésével. Az ellentét az élet és a halál, illetve ezek megtestesülése között a formák, színek, szimbólumok kontextusában is feltűnik.

A vonalvezetés hullámzó, görbített. A szecessziós festmények védjegye itt is megjelenik: kerülik az éles, egyenes vonalvezetést, helyette folyamatos, a tekintetet „körbevezető” technikát alkalmaznak. A szabadon áramló, természetes növekedés élményét keltő formák a kép egyik oldalán dinamizmust, életet jelenítenek meg, míg a másik oldalán ugyanezek a vonalak mégis az állandóságot, az elmúlást fejezik ki. A vékony, ugyanakkor kontúros vonalak a kép elemei közötti határokat jelölik, a szereplők körvonalait, kitöltő részek és a háttér kontrasztját. A kép oldalán lévő két rész egymással párhuzamos, a vonalak úgy helyezkednek el, mintha ezek egymás mellé helyezve egészet is alkothatnának, ezzel sugallva, hogy az élet és a halál, bár párhuzamba vonható, mégis tulajdonképpen kiegészítik egymást.

A színvilág már önmagában nagyon kifejező. Egyértelműen kivehető, hogy míg a kép bal oldalán a hideg, addig a kép jobb oldalán a meleg tónusok dominálnak. A halál megtestesülése, a halandóság jelképe, ahogy azt elvárnánk tőle, zordságot, misztikumot sugall a színek és minták segítségével. A kék, lila, fekete és zöld tökéletes kontrasztot alkot a másik oldalon megjelenő piros, sárga és barna színekkel. Utóbbiak az életet jelenítik meg a vásznon, az energia, öröm szimbólumai.

A kép első ránézésre megragadja az ember figyelmét kidolgozottságával és színpalettájával, amely figyelmet a mögöttes tartalommal tartja fent. Klimt az akkori korszellemmel szembemenve a remény megjelenítésére törekedett, hiszen a kép szereplői ahelyett, hogy bármiféle félelmet, aggályt mutatnának a halál irányába, tudomást sem vesznek róla. Az élet megtestesüléseként minden korcsoport megjelenik. Fel van tüntetve a képen csecsemő, idős ember, fiatal lány és középkorú férfi, boldogan, elkeseredetten és gondtalanul. Ezek együttes felsorakoztatása hozza létre a lét kifejeződését, annak ártatlanságát, tökéletlenségét és szépségét.

Az itt megjelenített allegorikus ábrázolás nem egyedülálló a művészettörténetben. A halál motívumával, a halandósággal, az élet és halál közötti kontraszttal több más festményen is találkozhatunk, ez a téma mindig is foglalkoztatta a művészeket, gondolkodókat. Evelyn De Morgan A halál angyala és Marianne Stokes A halál és a szobalány című festménye ugyanezt a halállal való találkozást mutatja be, hasonló ellentételezéssel a színek, formák és a fény-árnyék játék segítségével. Klimt több képén is találkozhatunk ugyanezzel a témával (például a Remény vagy a Ria Munk a haláloságyán), de maga az élet szépségének megjelenítése és a női alakok illusztrálása is visszatér az osztrák festőművész munkáiban.

Megjelennek a halál ruháját és az élet folyamát alkotó, textilanyagokat imitáló felületek, amelyeket dekoratív elemek, geometrikus formák alkotnak. Ezek a felületek sík hatásúak, csak a formák szabálytalan foltjai adnak nekik dinamikusságot. A színpompás négyzetek, háromszögek, pöttyök a szecesszió kedvelt mintái és motívumai közé tartoznak, ezeket textileken, könyvek illusztrációin, kávéscsészéken is előszeretettel használták.

A kép elrendezése a lényeg kiemelésére hivatott, ahogy ez a festő más képein is észrevehető. A háttér elmosódott, egyszínű, egyszerűségével teret ad az előtérben megjelenő színek és formák kibontakozásának. Az arányok a hangsúlyt a kép jobb oldalára irányítják, az ott szereplő alakok nagyságviszonya dominál, az élet halál fölötti felsőbbrendűségét jelképezve.

Kép forrása: Leopold Museum