A vonatút könnyen izgalmassá válhat. Főleg, ha hosszú, és érdekes utasokkal találkozik az ember. No meg, ha közben veszélyes világjárvány terjed mindenhol. Ez a néhány mondat nem egy film első néhány vágóképe alatt elhangzó voice-over. Ezek olyan gondolatok, amelyek a nem túl régen történt járványhelyzet ideje alatt fogalmazódtak meg egy kíváncsi emberben, miközben vonatra szállt.

A vonat este fél tízkor indult a brassói vasútállomásról. Az állomáson kisebb nyüzsgés, a hangulat csendes, a bódék már bezártak. Így nem nehéz betartani a kötelező távolságot, viszont maszkot alig lehetett látni néhány emberen, és még annál is kevesebben voltak, akik rendeltetés szerint szájukat és orrukat eltakarva hordták. A legtöbben álluk alá húzva viselték. A piszkos, kissé bűzlő aluljárón keresztül jutottunk el a negyedik peronig, ahová befutott a vonat amely egészen Nagykárolyig visz. Az 580 kilométernyi út 11 órát vett igénybe.

Lehetőség volt alvóhelyen utazni, és most először én is ezt választottam, remélve, hogy a higiéniai szabályok és más kötelező előírások betartása biztonságosabbá teszi a vonatutat.

Hosszú percekig várakoztunk a peronon a kellemesen langyos augusztusi estén, amíg beérkezett a vonatom. Elbúcsúztam a családomtól és felszálltam a megfelelő vasúti kocsiba, kíváncsian várva, hogy kikkel fogok osztozkodni „hálószobámon”.

A fülkében két kétemeletes ágy volt egymással szemben, a falhoz erősítve. Az előírások szerint csak négyen utazhattak együtt. Amikor megláttam a kis fülkét, azon tanakodtam magamban, hogyan lehet itt elférni, hiszen még két ember is nehézkesen mozog a kis térben. Én csatlakoztam negyedikként a fülkében utazókhoz és a fogadtatás meglepően jólesett. Amint szembefordultam a fülkém nyitott ajtajával, jókedvű, pattogó, ugyanakkor bizalmat annyira nem sejtető férfihang kezdeményezett velem diskurzust: „Ah, a sosit şi ultimul pasager. Bună seara!” – nyújtotta határozottan kezét a negyven körüli férfi, és bemutatkozott. Először meglepődtem, hogy a járvány veszélyeinek ellenére kezet nyújt teljesen idegennek. De gesztusa annyira határozott és magabiztos volt, hogy egy másodpercnyi habozás után elfogadtam. Majd én is bemutatkoztam, hangsúlyozva nevem magyarságát, lévén, hogy szintén magyar néven mutatkozott be (nevezzük csak Pének). A felismerés után pedig, anyanyelvünkön folytatta és bemutatta a többi utast ugyancsak szívélyes, de mesterkélt hangon. Rajtunk kívül még a kolléganője és egy középkorú román úr utazott a fülkében.

Amint a rövid ismerkedés megtörtént, Pé a hátizsákomat kérte, hadd tegye fel a legfelső ágyra, ahol nem alszik senki. Először ez furcsának tűnt, majd megértettem, hogy nincs máshol hely a csomagoknak. Elmondta, nem kell hordanunk a maszkot, csak ha épp kimegyünk a folyosóra, illetve majd leszálláskor, mert rendőrök lehetnek. Ennek valamennyire örülni is tudtam, hiszen én sem szerettem volna egészségügyi maszkban tölteni az éjszakát, főleg aludni nem lett volna kényelmes benne. Megmutatta az alvóhelyemet, és tudatta, hogy bevetették az én ágyamat is, a vonat személyzete szerint természetesen kitisztított, fertőtlenített ágyneművel. Kijelentése után a fülke többi tagja kényszeredetten felnevetett.

Örültem, hogy magyarokkal utazgathattam, a román nyelv nem tartozik a legjobban elsajátított kompetenciáim közé, de így legalább kicsit megismerhettem az utastársaimat. Péről hamar kiderült, hogy közvetlen, és nagyon szeret beszélni, többnyire ez a munkája is, hiszen egyik Szatmár megyei község polgármestere. Biztosított, hogy nyugodtan fordulhatok hozzá bármi gondom, szükségem akadna a vonatút során, ő azonnal intézkedik.

Ezek után pedig kijelentette, hogy ideje lenne lefeküdnünk, hiszen megérkezett az utolsó személy is, akire eddig vártak. Mindez nekem azt jelentette, hogy fel kell másznom az első emeleti ágyra a kihúzható vaslétrán. Nehezen, de megoldottam, hogy a létra megfelelő szögben álljon az ágy peremével, hogy kényelmesen feljuthassak, aztán, amikor sikerült, belehuppantam a frissen mosott és tisztított paplanba, pokrócba és párnába, amelyen csupán tenyérnyi sárga folt virított. Feljutva konstatáltam, hogy itt már csak horizontális pozícióban helyezkedhetek el, hiszen a szűk hely mást nem tesz lehetővé. Tehát, bár még egyáltalán nem akartam alvásra adni a fejem, úgy tűnt, nincs más választás. Erre az is ráerősített, hogy Pé lekapcsolta a villanyt a kabinban, valamint az ablakfüggöny is be lett húzva. Mindenki jó éjszakát és szép álmokat kívánt mindenkinek.

Igyekeztem elhelyezkedni a keskeny fekvőhelyemen, meleg lévén a fülkében, pulóveremet a párna és az arcom közé fektettem. Nem használtam a paplant, pokrócot, és reméltem, hogy később sem lesz ezekre szükségem. Elővettem a telefonomat, alacsonyabb fokozatra állítottam a képernyő fényerejét, és üzenetváltásokba kezdtem néhány, számomra kedves emberrel. A vonat mozgása és halk zakatolása álmosítóan hatott.

A szendergés folyamatában csupán a szemközti ágyon fekvő Pé telefonbeszélgetései és olykor képernyőgörgetés közbeni hangos felnevetései jelentettek akadályt. Majd tudakolta szintén még nem alvó kolléganőjétől: „Miért olvas ilyenkor?” Ezután pedig hosszas diskurzus kezdődött kettejük között az alvási szokásokról, álmatlanságról, mígnem az egész Pé által bemutatott esőhangot imitáló YouTube-felvételbe torkollott.

Végül sikerült elaludnom.

A vonat mozgása meglepően megnyugtató és elringató hatású volt, ezért az idegen környezet ellenére is egész jól aludtam. Már Nagyvárad környékén járhattunk, amikor reggel felébredtem. A fülkében hűvös volt, a többiek még aludtak, a függöny kis résén pedig bejutott a fény. Nem tudtam leszállni az ágyból, mert azzal mindenkit felébresztettem volna, ezért csak feküdtem kellemesen, míg egyre világosabb és világosabb lett a kabinban.

Szépen lassan mindenki ébredezni kezdett, a kis fülke pedig megtelt mocorgásokkal, reggeli pislogásokkal és sóhajokkal. Hét óra körül járhatott az idő, amikor végre leszálltam az ágyból, és tettem egy sétát a vonatban. Már mások is fent voltak, a szűk folyosón több, ablakon kibámuló embert kellett kikerülnöm. Kellemes, nyugodt volt a vonat, senkinek nem volt sürgős dolga, elintéznivalója, csak várakoztunk, hogy majd megérkezzünk.

A barátnőmet mentem meglátogatni egy Nagykároly melletti faluban. Az egyetemen ismertem meg, szobatársak és szaktársak is voltunk. A járvány miatt pedig már fél éve nem láttuk egymást. Üzenetet írtam neki, hogy éppen hol tart a vonat. Elméletileg fél kilencre kellett befutnunk.

Én is megálltam a folyosó egyik ablakánál, a párkányra könyököltem, és figyeltem a számomra idegen síkságot, hegyek nélküli békés tájat a friss, reggeli napfényben.

Pé is kijött a folyosóra, elkezdtünk beszélgetni. Megtudtam, hogy ő és a kolléganője Bukarestben szálltak fel, ahol valamelyik minisztériumnál voltak munkaügyben. Majd politikáról kezdünk el beszélgetni, arról, hogy hogyan áll a helyzet nálunk, Székelyföldön. Pé nevetgélt, ironikusan viccelődött, simlis történeteket mesélt egy-egy politikusról. Közben egyre közelebb kerültem az úti célomhoz. A polgármester biztosított, hogy ő majd intézkedik, ha nem jönnének értem az állomásra, és ha bármi gondom van, csak értesítsem őt.

Lassan összepakoltam a holmimat, hátamra vettem a hátizsákot. Elköszöntem a többiektől, maszkot raktam fel, és elindultam a vonat ajtaja felé. Pé szolgálatait viszont nem kellett igénybe vennem, mert a barátnőm már ott várt kitárt karokkal az állomáson.

Több szempontból is különleges számomra az idei Vibe fesztivál. Ez lesz az első év, hogy egyáltalán elmegyek a Vibe-ra. Ez lesz az első év, hogy sajtósként megyek fesztiválra. A várható élménydömpinget pedig az is fokozza, hogy közvetlenül államvizsga után veszem nyakamba a Maros-partot. Ezenfelül, nézzük meg, miért éri meg másnak is velünk tartani idén Erdély legnagyobb magyar fesztiváljára.

A nyári szezon a meleg, a napsütés és a vakáció mellett a fesztiválok ideje. Az egyszeri fesztiválozni vágyót a bőség zavara akadályok elé állíthatja, már csak az országon belül is annyi lehetőség kínálkozik, amennyit az ember lánya el tud képzelni. Sőt, akad, hogy el se tudja képzelni, a rendezvényszervezők mégis megvalósítják. Tehát van minden, ami a bulira sóvárgó szem-szájnak ingere. S ezek között a Vibe fesztivál is megtalálható, amelynek a Maros-part ad otthont. 

Az esemény zenei profil tekintetében főként a mainstream magyar és külföldi előadókra helyezi a hangsúlyt, azonban a kisebb sarkokban a kevésbé ismert rétegműfajok is helyet, teret kapnak. Ugyanígy, akik a divat iránt elkötelezettek, kíváncsiak erdélyi divattervezők történeteire vagy ezzel kapcsolatos workshopon vennének részt, a Fashion Cornernél ezt megtehetik. A szervezők a Facebook-eseményben az önkifejezés tereként határozzák meg ezt a zugát a fesztiválnak. Aki a divat terén akarja kiélni magát, a divatsarokban a helye!

Beszélgetések, előadások, karizmatikus meghívottak, új perspektívák. Többek között ezt kínálja a Maros-part menti fesztivál tudásfóruma, a Vibe Koli. A bulik, a tánc és a tömérdek előadó mellett, koncertek előtt/között a „vájboló” ember lánya megpihenhet a Vibe Koli árnyékában, ráadásul úgy, hogy közben megismerhet egy-egy új témát, új szempontokkal találkozhat olyan diskurzusban, amely őt magát is foglalkoztatja, új, hasonló érdeklődésű embereket ismerhet meg. Nemcsak újságírói szemmel, mindenféle szemmel érdekesnek és maradandónak ígérkezik ez az aspektusa a fesztiválnak.

Most pedig térjünk át beharangozónk azon szegmensére, amelyre mindenki vár és kíváncsi: az előadókra. Mint már említettem, a Vibe főként a mainstream popzenét részesíti előnyben, olyan előadókat, lemezlovasokat válogatnak össze, akik nagy népszerűségnek örvendenek mind a magyar, mind a nemzetközi prérin. Ennek ellenére mégis azt kell mondanom, hogy számos olyan előadóra lehet majd tombolni, akik bár népszerűek, mégis valamilyen rétegműfajt képviselnek. Nézzünk hát meg ezekből néhányat (a következő lista az én szubjektív gyűjtésem):

Csaknekedkislány: az együttes 2011-ben alakult és önmagát tánczenekarként határozza meg. A frontember, dalszövegíró Csepella Olivér – saját bevallása szerint – sokszor merít ihletet Pilinszky János költeményeiből vagy Cseh Tamás dalaiból. 2015-ben adták ki első nagylemezüket Na Ná Ba Bám címen, legújabb albumuk, a CSNK, 2022-ben látott napvilágot. Aki szereti a 80-as évek tánczenéit vagy Pilinszky verseit, mindenképp vessen rájuk egy pillantást. 

Beton.Hofi: híres magyar nevettetőnk, Hofi Géza és a Beton Szofi munkáscigaretta egyvelegéből alkotott magának művésznevet Schwartz Ádám, aki korunk egyik legnagyobb hip-hop és rapelőadója a magyar zenei szcénán. Első albuma 2021-ben jelent meg comic sins néven, bár külön dalként többet is kiadott a nagylemez megjelenése előtt. Playbánia című, 2022-es albuma még nagyobb ismertséget hozott az erdélyi származású rappernek, aki többször is fellépett már hazánkban, sőt kedvtelésből is visszajár Erdélybe. Aki fogékony a csípős, megmondószövegekre és a hip-hop műfajára, hallgassa Ádám munkáit. Tényleg megéri.

Elefánt: nem kell megijedni, nem az ormányos négylábú tart trombitakoncertet a Maros-parton. Az Elefánt névre hallgató alternatív rockegyüttes 2013-ban adta ki első, Vérkeringő névre hallgató nagylemezét, azóta is töretlen sikernek örvendenek az underground rock és az alternatív zene kedvelői körében. Legújabb slágerük a Tó címet kapta, ebben is tökéletesen ötvözik a felszabadultságot a melankóliával, ez az egyveleg a legtöbb dalukra jellemző. Aki a klasszikus rockot szereti, a tombolást pedig magyar nyelven igényelné, indítson el egy Elefánt-nótát. Kezdésnek mondjuk az Ikaroszt. 

Pogány Induló: képzeljünk el egy előadót, aki Akkezdet Phiai és Ganxta Zolee stílusát ötvözi. Furcsa, nem? Nos, nem. A Pogány Induló művésznév mögött a friss 18 éves, szegedi származású Szirmai Marcell áll, aki fiatal kora ellenére olyan kifinomult érzékkel írja mélyre ható és a realitást tükröző dalszövegeit, hogy az ember esze megáll és ácsorogni kezd. Megáll Az Idő című 13 dalból álló nagylemeze gondosan, művészi koncepció mentén felépített lemez. Elsősorban a rap és trap műfajok kedvelőinek szól, de bárki, aki nyitott és kíváncsi ezekre az érzékletes szófordulatokra, megtalálhatja a neki való nótákat. (Külön érdekesség, hogy Karácsony Gergely, Budapest főpolgármestere is részt vett a fiatal előadó koncertjén, és tetszését fejezte ki Facebookon megosztott videóiban.)

Most, hogy átvettük a Vibe fontosabb pontjait, annyi maradt hátra, hogy felhívjam mindenki figyelmét: július 6–9., Maros-part, bulik, beszélgetések, hajnalig tartó ámuldozások és újabb nyári élmények. Találkozzunk Erdély legnagyobb magyar nyelvű fesztiváljának idei kiadásán!

Érdekes élettörténések vezettek oda, hogy ezeket a sorokat elkezdjem megírni, mert ugyebár, erre semmi szükség nincsen – mesterkélt figyelemhiány a nők állandó problémázása, és amúgy is, a laptopom a szobában van, az meg nem a konyha. Előterjesztenék most néhányat ezen remek tapasztalataim mintapéldányaiból.

Egyszer azt mondta nekem valaki, hogy ő nem érti, miért létezik a feminizmus. Csöndesen jegyezném meg számára, hogy ha csak olyan dolgok léteznének a világon, amit ő megért, akkor ma is kövekkel csiholnánk a tüzet, és a férfiak imádott sportautói is csak olyanok lennének, mint a Frédi és Béni, a két kőkorszaki szaki lábbal hajtós csodamobilja.

De igazán nem mondhatjuk, hogy nem képesek a fejlődésre, hiszen míg kiskorunk meséjében a szőke herceg még csak lehozni tudta a csillagokat az égről szíve választottjának, ma már képes lehazudni azokat, noha ezt már nem a szíve, hanem sokkal délibb szerve választja.

Ők azok, akik szerint a szőrzet a nőkön nem vonzó, mert a szőrös kar vagy láb nem szép, mondjuk ugyanúgy szerintük a kommunista rezsim nem más, mint az én havi közköltségem, és nem az a korszak, amire nagyszüleik fájdalmasan gondolnak vissza.

Szavunk egy sem lehet, hiszen, ha nem épp olyannal van dolgunk, akinek fóbiája van a nyilvános terektől és allergiás a D-vitaminra, s ezért szigorúan csak a saját lakásán, csak este szeretné élvezni a társaságod, akkor még randizni is elhív. Te pedig örülsz, készülődsz, szemet vakító boldogsággal és gyermeki izgatottsággal repdesel a fürdőszoba és a ruhásszekrényed között, akár egy kis kolibri. Találkoztok, jó minden, nem csak a pénzcentrikus jövőjéről beszél, és még a macskákat is szereti. Későre jár, hazaindulsz, és, te kis balga, ezt jó találkának címezve tennéd az emlékeid postaládájába, amikor kitépi lelki kezeid közül a címzetes iratot a felismerés szele. Elhibáztad, hiszen kisebb a melled, mint az instagramos képen, és ezzel összezavartad ezt az igazán jó partinak ígérkező fiatalembert, hogy rákérdez-e ilyesmire. Hát persze, hogy megteszi, hiszen számára ez releváns információ. Te meg, ha épp nem menstruálsz, későn mutáló kisfiúnak leszel titulálva, csak mert nem dupla D-s a kosarad, mert hát az ő száma durva 25-ös, mondjuk milliméter és nem centiméter, de ez meg már nem releváns.

Gyerekkoromban – ami nem is volt olyan rég – minden kislány szoknyát hordott. Esőben, sárban, napsütésben, szélviharban. Akkor éreztük magunkat igazán szépnek. Mármint, ha szoknyát hordtunk, nem, ha nagyon fújt a szél. A hercegnők és tündérek a mesében, a nénik a televízióban, nagymama a nyári konyhában (is) viselte a ráncos darabokat. Szoknya vagy ruha, nem számít. A lényeg, hogy legyen színes és mintás, na meg rendesen pörögjön, perdüljön a derekunkon.

Nem volt jelentősége annak, hogy milyen időjárás volt kint, vagy hogy a szoknya gyűrött lett-e a játék közben. Az igazi szépség abban rejlett, hogy ezek a ruhadarabok életre keltették bennünk a játékosságot és a szabadságot.

A szoknya régebb nemcsak ruhadarab volt, hanem egyfajta szimbólum is. Már akkor is kifejezte az alakulóban lévő egyéniségünket. Gondoljunk csak a flitteres, hosszú vagy a könnyed darabokra. Sokoldalúságuknak köszönhetően könnyedén alkalmazkodnak különböző helyzetekhez és eseményekhez. Bármilyen alkalomhoz lehet találni egy passzoló fazont, így a rokolya a vasárnapi misén és a hétköznapi bevásárláskor is megállja a helyét mai napig.

Ennek a ruhadarabnak a hordása gyakran kapcsolódik a mesékhez és a fantáziavilághoz – leginkább gyerekkorban. A hercegnők és tündérek az esetek többségében szoknyában jelennek meg, így a gyerekek szoknyát viselve belebújnak a mesék világába, megélhetik saját kalandjaikat a képzelet birodalmában. Kiskoromban olyannyira ragaszkodtam a pörgősökhöz – így mondtam a szoknyának –, hogy hajlandó voltam vastag tréningnadrágokra is felhúzni, csak hadd lehessen rajtam. Huszonévesen nem merném ezt megcsinálni, de ki tudja, hova alakul a világ.

Az évek múlásával, ahogyan rohamosan elkezdtünk felcseperedni, a szoknyák szép lassan háttérbe szorultak. Elhagytuk a gyermeki könnyedséget, és a praktikusabb, kényelmesebb ruhadarabok felé fordultunk. Amint beléptünk a tinédzser- vagy felnőttkorba, az életünkben új kötelezettségek és tevékenységek jelentek meg. A tanulmányok, a munka vagy a sporttevékenységek aktív mozgást, rugalmasságot és kényelmet igényelnek. A farmerok, nadrágok ilyenkor ideálisabbak, mivel tartósabbak és jobban alkalmazkodnak a különböző helyzetekhez. Nem mellesleg a divatipar is folyamatosan változik, és ez hatással van az öltözködési preferenciákra – ha akarjuk, ha nem.

De hova is szerettem volna kilyukadni pontosan? Ebben a gatyába rázott világban sokszor eszembe jut a mustársárga kis szoknyám, amit kiskoromban minden egyes nap viseltem. Kivéve, amikor mosásban volt, akkor kénytelen voltam a rózsaszín virágosat hordani – meg is volt az eredménye, abszolút nem voltam boldog. 

A kifizetendő számlák, a halmozódó vizsgadátumok és mosatlanok megpillantásakor szívesen húznám magamra a régi mustársárga rokolyámat (már ha meglenne és feljönne rám), csupán azért, hogy egy kis idő erejéig gyermeki énem gondjaival küzdhessek. Hogy a sárleves ne legyen se túl kemény, se túl híg. A rózsaszirmokból készített bájitalom ne barnuljon meg. Az ugrókötelemet ne kelljen hatodik alkalommal is kibogoznom. A térdemet ne horzsoljam le megint, mert az előző seb sem gyógyult be rendesen.

Gyermeknap alkalmából megpróbálok olyan szoknyát viselni, ami kicsit közelebb repít a gyerkőclétemhez, hátha működni fog. Meg is ragadnám az alkalmat, és szeretnék szólni minden kedves ismerősömnek, hogy valószínűleg azért nem leszek elérhető a holnapi nap folyamán, mert Kolozsvár valamelyik zugában virágszirmokat szedek az új bájitalomhoz. Vagy megint sikerült összebogoznom az ugrókötelem.

Vészesen közeleg a fesztiválszezon, és szerencsére az erdélyi fiataloknak nem kell azon idegeskedniük, hogy szórakozás nélkül maradnak. Fesztivál fesztivál hátán vár ránk, csak előbb éppen menjünk át minden vizsgánkon. És átmegyünk. Vagy ha mégsem, akkor is megérdemlünk egy kis kikapcsolódást. Jegyek már megvéve, sátor még nincs, de valahogy majd csak lesz, már csak egyetlen kérdés van hátra: mire számítsunk, ha a (rögtön a szesszió után, július elején sorra kerülő) Vibe fesztiválon szeretnénk részt venni? Talán elsősorban tömegre, de lesznek sokkal kellemesebb aspektusai is a hajcihőnek.

A divat iránt érdeklődők igényeit kiszolgálja a Fashion Corner, ahol erdélyi tervezők különleges ruha- és ékszerkollekcióit nézheted meg, és ha már nagyon szakad a cérna, frizuraigazítást is beiktathatsz az esti koncertek előtt.

Ha a szesszió után még kicsit hiányérzeted lenne a tanulás terén, természetesen a Vibe Koli csillapítani fogja a tudáséhséged. A Koli nemcsak tudással szolgál, de közösséget is épít. Olyan emberekkel találkozhatsz majd, akik tele vannak ötletekkel, véleményekkel és tanácsokkal. Olyan előadók tűnnek fel, akik motiválnak, újat adnak és példát tudnak mutatni. A Koli színpadán minden megtörténhet, hiszen itt művészek, humoristák és még politikusok is megmutatják, mire képesek. Egyvalami biztos: mindenki megtalálhatja a számára izgalmas és megragadó témát.

De a Vibe fesztivál nemcsak a tudás és a divat otthona, hanem a művészeté is. A Kerengő művészeti bázisán a kulturális és művészeti programok között válogathatsz. A napfényes órákban jógázhatsz és meditálhatsz, majd este Kolozsvár fiatal lemezlovasainak zenéje repíti hangulatod a csillagos égig. A Kerengőn fellépők mind helyi tehetségek, így lehetőséged nyílik megismerni az erdélyi fiatal művészeket.

Ha mindez még nem győzött volna meg: fellép majd többek között Azahriah, Beton Hofi, Tankcsapda, Elefánt és a Carson Coma is, a sztárokért pedig mindenképpen érdemes eljönni.

Kép forrása: vibefestival.ro