Miért van az, hogy ha körülnézek a családomban, leginkább olyan párkapcsolatokat, házasságokat látok, amelyekre nem tudok követendő példaként tekinteni, a felek egymástól elhidegülnek, már-már mérgező kapcsolatban élnek évtizedeken keresztül?

Házasodni illett és ma is illik Székelyföldön. Ez a közösségileg elfogadott norma. Aki ettől eltér, az abnormálisnak számít. Ez a legfontosabb: az ember legyen megházasodva. Az már mindegy, hogy milyen ez a házasság, a lényeg, hogy a külvilágnak üzentünk: ügyes, talpraesett fiatalok vagyunk, akik képesek valakivel közösen jövőt építeni.

Persze, azt hiszem, a fiatalok azért reménykedtek abban, hogy ez az együttélés dolog jó lesz. Azonban az eltérő neveltetés, a hozott minták és a külső gazdasági, politikai nyomások lerombolják az illúziót. Házasság után általában egyből jön a gyerek. Ki tudja, volt-e idejük megszokni egymást a fiataloknak, és mindegy, hogy 21-22 évesen az ember készen áll-e már a szülőségre. A nőknek helyt kell állniuk a háztartásban, a munkahelyen, a gyereknevelés terén, valamint párjuk testi igényeit is készséggel ki kell elégíteniük. A férfiaké pedig az utolsó szó, ők a ház ura, nekik kell megteremteniük a kenyérre valót, gyengéd érzelmeket kimutatni sem a gyerek, sem a feleség iránt nem illik, megküzdőeszközként csupán az alkohol elfogadott. 

Sajnos továbbá azt látom, hogy gyakran a fiatal párnak nem lehetett meg a saját tere kettesben. Jó székely szokás szerint a szülők gondoskodnak arról, hogy fiúgyermeküknek legyen hová költöznie párjával a házasság után. Telket vesznek, közösen építkeznek. Ez a szokás igazán szép, áldozatos és nagy segítség. A gond csak az, hogy így gyakran a szülők azt érezhetik, pluszjogokkal rendelkeznek a fiatalok élete fölött. Kontrollálhatják őket, bármikor betoppanhatnak, beleszólhatnak a gyereknevelésbe, házvezetésbe. Így a fiatal pár valamelyik tagja egyáltalán nem tud leválni a szüleiről, s ahelyett, hogy új családjára koncentrálna, beleragad a régibe. Ebből aztán egyik konfliktus épül a másikra, ezek fokozódnak, és ellehetetleníthetik a fiatal pár közös életének fejlődését.

Azt hiszem azonban, nagyanyáink idejében ezek a dolgok valahogy természetesek voltak. Ők is így látták otthon, aztán magától értetődő, hogy ilyen élethelyzetekbe kerültek később. Azt pedig tűrni kellett a gyerek, meg a család jó hírneve miatt.

Fiatalként reménykedem, hogy van esély megdönteni ezeket a rossz szokásokat. Már hozzájutunk olyan ismeretekhez, amelyek felvilágosítanak a témában, szakértőhöz fordulhatunk, ha változtatni szeretnénk. Persze, ahhoz, hogy ezek a káros minták eltűnjenek, valószínűleg sok időre van szükség, de az egészségesebb, teljesebb kapcsolatok kialakítása érdekében mindenképp megéri.

Felmerül egy megrázó téma. Sokakat érinthet. Hiteles információ gyűjtése következik. Írott forrás találása. Beszélni hajlandó emberek felkeresése. Megszólaltatni áldozatokat és elkövetőket. Ártatlanokat és bűnösöket. Valahogy át kell látni a rendszert. Majd jön a sztori megírása. Mérlegelés a kollégákkal a kockázatokról. Publikálás.

Tom McCarthy Oscar-díjas Spotlight című filmje megrendítő, szinte sokkoló történetet mutat be 2001-ből: a Boston Globe újságírói az egyházban elkövetett szexuális visszaélések ügyében kezdenek el nyomozni. A film címét adó újságírócsoport a bűnügyi hírekre, nyomozásokra specializálódott. Felfedezik, hogy a bostoni katolikus egyház már évtizedek óta eltussolja azokat a szexuális visszaéléseket, amelyeket az egyházi alkalmazottak (papok) híveikkel követtek és folyamatosan elkövetnek. A zsurnalisztacsapat hosszú hónapokon át tartó munkával és kitartással próbálja felszínre hozni az igazságot, de arra is eredményesen rámutatnak, hogy az újságírói munka milyen fontos szerepet játszhat az igazság megismerésében és a társadalom alakításában.

Noha a rendezői és operatőri munka önmagában elég lenne ahhoz, hogy átjöjjön a képernyőn keresztül a szerkesztőségi nyomozómunka nyomasztó, sötét hangulata, erre rátesznek egy lapáttal a színészek is. Hitelességük, szenvedélyük és kifejezéseik nagyon élethűen mesélik el a 2001-es történetet, a nézők kétségkívül átérzik az események tragikusságát és súlyát. Az újságírók szerepében Michael Keaton, Mark Ruffalo, Rachel McAdams és Brian d’Arcy James láthatóak. Keaton alakítja a Spotlight vezető szerkesztőjét, Walter Robbinsont, aki elkötelezettségével segíti a nyomozást. Mark Ruffalo a szenvedélyes és már-már „megszállott” újságíró, Michael Rezendes szerepét játssza: mindenekfelett ragaszkodik az igazság felderítéséhez. McAdams a nyugodt és eltökélt Sacha Pfeiffer bőrébe bújt, d’Arcy James pedig Matt Carroll újságírót játssza, aki leginkább az adatok és a statisztikák feldolgozásáért felelt. A mellékszereplők között olyan nevek is feltűnnek, mint Stanley Tucci, aki a bostoni ügyész szerepét alakítja, vagy Liev Schreiber, aki a Boston Globe új főszerkesztőjét, Marty Baront játssza.

A film több díjat is elnyert: a legrangosabb az Oscar-díj a legjobb film és a legjobb eredeti forgatókönyv kategóriában. Számos más jelölésben is részesült a Spotlight (például BAFTA Awards, Kinema Junpo Awards, Golden Globes), de még a filmben szereplő színészeknek is sikerült díjakat bezsebelniük remek alakításukért. Például Mark Ruffalo az Észak-Karolinai Filmkritikusok Szövetségének (North Carolina Film Critics Association) legjobb férfi szereplő díját nyerte el.

Érzelmes és tragikus filmről beszélünk, amely nemcsak simán a katolikus egyházban elkövetett visszaéléseket mutatja be tényszerűen. Az áldozatok történetei, lelkiállapotai is nagy hangsúlyt kapnak a Spotlightban, és talán emiatt számítanak a megható jelenetek a legemlékezetesebbeknek. Leginkább azoknak ajánlom, akik szeretik a lassan kibontakozó történeteket, a nyomozást, az igazság felderítését mindenek felett, és az igaz sztorikon alapuló adaptációkat.

Kép forrása: imdb

Szívelégtelenségben hunyt el április 25-én Harry Belafonte – közölte szóvivője, Ken Sunshine. A zenében és a filmvilágban faji korlátokat ledöntő polgárjogi aktivizmus fontos alakja 96 évet élt.

1927. március elsején született Harlemben, holland, skót, zsidó és afroamerikai felmenőktől származó jamaicai bevándorlók gyermekeként. A második világháborúban a haditengerészetnél szolgált, majd gondnoki asszisztens volt. Az egyik kliense egyszer hálapénz helyett az American Negro Theaterbe szóló jegyeket adott neki. Itt találkozott Sidney Poitierrel, akivel aztán rendszeresen látogatták együtt a színházat. Később színjátszó órákra járt a híres német rendezőhöz, Erwin Piscatorhoz, ahol Poitier mellett olyan sztárok voltak az osztálytársai, mint Marlon Brando vagy Tony Curtis.

Színészi pályája mellett elkezdett zenével is foglalkozni. Klubénekes volt New Yorkban, hogy fizetni tudja az óráit. Itt olyan zenészekkel dolgozott együtt, mint Charlie Parker vagy éppen Miles Davis. Bár popénekesként kezdte, érdeklődése egykettőre a folkzene felé terelődött. Első közismert, népszerű száma a Matilda, amit 1953. április 27-én rögzítettek. 1955-ben Tony-díjban részesült az 1954-es Anderson’s Almanac-ban nyújtott alakításáért.

A valódi siker aztán az 1956-os Calypsóval találta meg Belafontét. Az album 31 hetet töltött a Billboard 100-as listáján és ez volt az első a zene történetében, amit egymillió példányban adtak el (mindezt egyébként egy év alatt). Az albumon szerepel Belafonte legismertebb dala, a Day-O, avagy Banana Boat Song. Karizmatikusságának köszönhetően koncertjei is nagy sikernek örvendtek, emellett a világ különböző részeiről származó zenei sajátosságok is lenyűgözték a közönséget. 1959-re ő lett az addig legjobban fizetett afroamerikai előadó, a hírnév pedig Hollywoodba repítette, ahol etnikai csoportján belül ő lett az első, aki komoly sikereket ért el főszereplőként. Végül azonban nem ő, hanem baráti riválisa, a már említett Sydney Poitier lett a matiné királya.

Már karrierje elején összebarátkozott Dr. Martin Luther Kinggel, mozgalmának lelkes támogatója és szószólója lett. A művészi pályájának köszönhetően finanszírozni tudta King alapítványait, de sok aktivista váltságdíját is kifizette. Részt vett az 1963-as washingtoni menetelésen is. King 1968-as meggyilkolását követően családját anyagilag támogatta.

Bár fontos szerepe volt a polgárjogi mozgalomban, az afroamerikaiak gyakran támadták. Azt állították róla, hogy sikerének titka bőre világosságában rejlik, de kritikák érték második házassága miatt is, amikor elvette Julie Robinsont. Az esetről az Amsterdam News azt írta: „Sok néger csodálkozik, hogy olyan ember, aki fajának igazságát lobogtatta, miért fordul néger feleségtől fehér feleséghez.”

Mindvégig politikailag aktív maradt. A 80-as években segített megszervezni az Anti-Apartheid dél-afrikai kulturális mozgalmat, egy Live Aid-koncertet és ő volt a híres We Are the World című dal egyik legfontosabb alkotója. A 2016-os választások alkalmával a The Timesban közölt publicisztikájában arra buzdította az embereket, hogy ne szavazzanak Donald Trumpra.

Munkásságát számos fontos díjjal jutalmazták. A Tony mellett Grammy-életműdíjat és Emmy-díjat is átvehetett, de beválasztották a Rock and Roll Hall of Fame-be is 2022-ben, hogy csak néhányat említsünk. 2011-ben Sing Your Song címmel életéről dokumentumfilm készült, önéletrajza My Song címen jelent meg.

Kép forrása: The New York Times

Anya kezei. A kéz, ami ölel, amióta vagyok, ami simogat, hajat fésül, felszed a földről, felkarol, letörli a könnyeimet. Az a kéz, ami elém kerül, mint egy veszélyhárító eszköz, a kéz, ami tanít, nevel s mindent megcsinál miattam, értem, velem. A kéz, amin csak akkor látod a hegeket, a kemény munka nyomait, amikor az rákulcsolódik a tiedre és elidőzik rajta a tekinteted. Az a kéz, ami nem is a tied, mégis hamarabb nyúl feléd, amikor bajban vagy, mint a világ bármelyik más keze, de egy nap majd el kell engedni.

Áldd meg!

Áldd meg szeretettől túlcsorduló szívét,

mely melegíti mindannyiunk életét.

Áldd meg, Uram, lelkét, ami gondoskodó,

lényét mert életünk tőle gyarapodó.

Áldd meg kezét, mi érdes a munkától,

finomat ehetünk az ő jóvoltából.

Anya szemei. Amit legelőször látsz meg s amiben a legtöbb szeretetre lelsz. Amit sokszor a boldogság, büszkeség, hiány könnye borít el, máskor a szomorúságé, de amibe akárhányszor belenézel, kicsit mindig gyermeknek érzed magad. Mert az az a szempár, amihez természetednél fogva a legközelebb állsz s ami a leginkább hiányzik, amikor nem nézhetsz bele. Ami miatt imádkozol, hogy minél több időt kaphass az Istentől, hogy az élet fénye beragyogja.

Áldd meg a könnyektől fátyolos szemeit,

e szempár figyeli óvón gyerekeit.

Áldd meg fürgén siető léptei nyomát,

alvás közben fel-feltűnő színes álmát.

Áldd meg fáradt testét, mikor pihenni tér,

összekulcsolt keze felett hallgasd, mit kér.

György Emőke – Áldd meg (részlet)

Egymást követik a kis szövegek, versek az anyák napi előadáson, amit a végzős osztály azért állított össze, hogy még egyszer utoljára az édesanyákat úgy köszöntsék, ahogy legelőször, az óvoda falain belül köszöntötték. A szülők persze meghatódva görnyednek a kényelmetlen padon, ki-ki a maga porontyára figyelve. Minden épp annyira meghitt, amilyennek lennie kell. Egynéhány dolgon kívül. Mert ott, az a szőke lány, hátul a jobb felén, komoran, érzelemmentesen mondta a részét. Már nem azért, mert nem tisztelte vagy szerette volna az édesanyákat. Sokkal inkább azért, mert neki nem jutott ebből az anya-gyermek kapcsolatból. A születésekor elhunyt édesanyjáról sok emléket nem őrzött, az édesapja nevelte, vagyis inkább neveltette. Ennélfogva robotszerű monotonitással, érzelemmentesen olvasta azt a részt, ahol az anyák szavai súlyáról kanyarítottak egy kis bekezdést közösen az osztályból azok, akik keze munkája volt az előadás szövege. Kínosnak érezte, úgy gondolta, tele van klisével, nem értette, minek kell erre szánni a péntek délutánjukat. Amikor viszont ránézett göndör hajú barátjára, aki csorgó könnyekkel olvasta saját részét, amely az anyai pillanatok értékeiről szól, még az ő szíve is belesajdult a látványba. A szóban forgó osztálytársa ugyanis nem sokkal karácsony után temette el az anyukáját és bár neki sem volt kinek címeznie a sorokat a közönségből, azzal is tisztában volt, hogy teljesen más az a helyzet, amikor valaminek a hiányában nő fel az ember, mint amikor egyik pillanatról a másikra tűnik el egy becsült kincs az életünkből. S amikor végignézett a társaságon, rájött, hogy ahányan vannak, annyi különböző anyai szerep jelenlétéről és hiányáról tanúskodhatnak. Van, akinek a nagymama érdes, ráncoktól díszes keze adja meg azt a törődést, amit másnak az anyáé. Van, aki nem tapasztalhatja a szeretettől túlcsordult anyai szempár csillogását, vagy csak részben tapasztalja, netán más szemébe nézve talál rá erre az otthonérzésre. 

Számos lehetőség, hogy mennyi minden féle helyzetben nem lehet jelen az anya. Mert elragadja az élet, vagy magába szippantja annak a sötétebb zuga. Egy nap nem elég egy édesanyának megmutatni, hogy mennyire értékeljük. Ő mindennap értékekkel halmoz el bennünket. S ha nem halmoz el, mert nem tud, vagy nincsen, akkor egész életen keresztül érezzük a hiányát, ezért sokkal jobban felfigyelünk azokra, akik ha picit is, de megközelítik az anyai törődést.

Fiatalkorban komoly fejtörést okoz a továbbtanulás kérdése. Sokan gyerekkoruk óta tudják, mivel akarnak foglalkozni, néhányan találomra választanak szakot, de olyan is van, aki a lehető legnehezebb utat választja és úgy dönt, beleássa magát a román jogi rendszerbe. Interjúnkban Balázs Janka másodéves joghallgatót kérdeztem pályaválasztási tapasztalatairól, élményeiről.

– Miért választottad a jogot?

– Nagyon érdekesnek tűnt, és teljes mértékben döntésképtelen voltam, úgyhogy abban a pillanatban ez tűnt a legkönnyebb választásnak. Azóta persze rájöttem, hogy ez volt a legnehezebb, amit választhattam, de – még – nem bántam meg.

– Miért pont a Babeş–Bolyai Tudományegyetemre iratkoztál be?

– Amikor eldöntöttem, hogy jogra jövök, akkor utánakérdeztem és utánanéztem a dolgoknak, és például mindenki azt mondta, hogy ha jogot akarok tanulni Romániában, akkor nincs értelme azt magyarul tanulnom. A Sapientián például magyarul oktatják a jogot, és ez valóban nagyon szép dolog a részükről, viszont szerintem tényleg több értelme van románul tanulni. Így, ha elvégzem és lesz diplomám, akkor nem kell leülnöm a román szakszavakat megtanulni, mert már mindent alapból románul tanultam, ami előny lesz. Ráadásul úgy hallottam, hogy a Babeş–Bolyainak a legerősebb a jogi képzése. Meg persze Kolozsvárra akartam jönni a város, a barátok, a társaság miatt. Így született ez a döntés. 

– Mennyire okoz nehézséget általánosságban a nyelvi korlát ezen a szakon?

– Az első hónap nagyon nehéz volt, mert nem voltam hozzászokva a román nyelvhez, legalábbis ilyen szinthez semmiképp. Viszont sokat segít az, hogy folyamatosan, tehát napi nyolc órában román beszédet hallok – bár egy szót sem értek, mert jogi nyelvről, szaknyelvről van szó. Eleinte anyukámmal fordíttattam le oldalakat, mert nem értettem semmit, most már azért jóval könnyebb. Nem azt mondom, hogy a kifejezőképességem jó lett, mert még mindig nem tudok folyékonyan beszélni románul, viszont a fogalmakat most már nagyjából értem. Tehát ha valamit magyaráznak, mondanak, azt megértem. Nem biztos, hogy tudok rá válaszolni, de megértem.

– Akkor van remény annak is, aki nem tud jól románul? Idővel könnyebb lesz?

– Jaj, persze. Minden tanár elmondta ezt első héten, hogy ne essünk kétségbe, mert a románok se értenek mindent. A szakszavakat, kifejezéseket ők sincs honnan tudják és igazából ezek azok, amiket igazán tudni kell. Persze, nem ugyanarról a szintről indulunk, de kemény munkával majdnem be is lehet hozni a lemaradást. Ha leülsz a füzeted mellé, amiben ezermillió szó van a legalapvetőbb családjogi fogalmaktól egészen az öröklésjogi fogalmakig, és azt mind megtanulod, akkor nincs ahogy ne boldogulj el. Tehát van remény mindenkinek, sőt.

– Lassan szállóige, hogy aki jogra megy, az tanuláson kívül mást nem igazán fog csinálni. Egyetértesz ezzel?

– Hát az biztos, hogy sok a tananyag. Én próbálkozom, aztán amennyi összejön, összejön. A gimnáziumban szerintem ez sokaknál volt így, hogy azt néztük, vajon a másik mennyit tanul. Na, az egyetem alatt muszáj volt megtanulnom, hogy ezt el kell engedni. Nem foglalkozhatok azzal, hogy ki mit tud, ki mennyit tanul, mert nagyon idegesítő tud lenni és engem csak hátráltat, ha azt látom, hallom, hogy ki mennyire érti a dolgokat. Tehát teljes mértékben elvonatkoztatok attól, hogy a románok mindent értenek, mennyire okosak és úgy vagyok vele, hogy amennyit tudok, azt ügyesen, lassacskán megtanulom, majd úgyis meglesz az eredménye. Ha pedig nem sikerül valami, akkor nem sikerül, ez van. 

– Volt pillanat, amikor megbántad, hogy ezt a szakot választottad?

– Még nem, viszont így, szesszió közeledtével a következő egy-két hétben ez gyorsan változhat és nem kizárt, hogy elgondolkodom majd azon, miért rontottam így el az életemet és tényleg kellett-e ez nekem…

– Mit tanácsolsz annak, aki jogi egyetemre menne?

– Szeressen tanulni! És szeressen olvasni! Az sem árt, ha jó a felfogóképessége, mert tényleg nagyon sok a tananyag, amit meg kell tanulni. Viszont, ha tudsz úgy olvasni, hogy meg is értsd azt, amit elolvastál, az hatalmas segítség. Nem kell megjegyezni mindent szó szerint, elsőre nem is lehet, de ha megérted és felfogod, első lépésnek már az is tökéletes.