■ Az immár 26. Reál és Humán Tudományi Erdélyi Tudományos Diákköri Konferenciára idén is nagy volt az érdeklődés: összesen 286 regisztráció érkezett, több mint 300 diáktól, akik között vannak társszerzők is. A 32 szekció közül idén az informatika, a gyógytorna–testnevelés és sport, a közgazdaságtan és a biológia bizonyult a legnépszerűbbnek.

A KMDSZ és a BBTE által megszervezett konferenciára a dolgozatok leadásának időszaka április 30-án zárul, ezt követi a dolgozatok értékelésére május 5–18. között, majd 18–21. között a diákok szekciók szerint bemutatják a dolgozatokat, amelyeket egy szakmai zsűri értékel. A legjobb munkákat jelölik az Országos Tudományos Diákköri Konferenciára, amelyet kétévente rendeznek meg; a 36. OTDK-ra idén került sor.

„Nagy örömünkre szolgál, hogy ekkora érdeklődés övezi az idei ETDK-t is, ugyanis kutatni, majd részt venni ilyen konferencián komfortzónán kívüli dolog és bátorságot igényel. A transzilvanikumnak számító konferenciára az egész Kárpát-medencéből jelentkeztek diákok, ugyanis ez remek lehetőség, és a legszebb benne az, hogy diákok szervezik diákoknak” – nyilatkozta László Petra, az ETDK egyik főszervezője.

Kép forrása: Reál- és humántudományi ETDK Facebook-oldala

Satoshi Kon első filmje, a Perfect Blue nagy kihívás elé állítja a nézőit. A rendező későbbi filmjeiben is láthatjuk, hogy számára a valóság nem szilárd dolog, sokkal képlékenyebb, mint ahogyan azt a néző elsőre gondolná. A legtöbb filmmel ellentétben, a Perfect Blue többszöri megnézés után sem vezet megértéséhez, sőt. Ezt az alkotást nem megérteni, hanem átélni, megtapasztalni kell. 

A film fő motívuma a kettősség, ami fellelhető a főszereplő, Mima Kirigoe sztár énje és hétköznapi énje közt. Mima identitásának java részében popsztár, ezért, amikor munkát vált, egy része megcsorbul, elveszti az avatárja feletti hatalmat, amit mindaddig épített. Innentől veszi kezdetét a nagyon erős karakterdráma, amelyben egyik szereplő identitáskrízisét nézhetjük végig, azt, hogy milyen két létállapotban élni, és milyen, ha e között a két állapot között hatalmas a kontraszt. Amint a főszereplő elkezdi megkérdőjelezni a valóságát, a filmben a jelenetek elkezdenek összefolyni, megnehezítve ezáltal a néző számára is a cselekmény követését. Egyetlen pont biztos a történésben, az, hogy Mimát támadás veszélye fenyegeti, mert egy megszállott rajongója nem tudta elviselni, amikor az énekes visszavonult. Nemcsak a megszállott rajongó üldözi a főszereplőt, hanem Mima mondhatni önmagát is kergeti, elkezdi látni a régi, popsztár énjét, ezáltal létrehozva egy folyamatos belső konfliktust a külső fenyegetés mellett. 

A Perfect Blue nincs stilizálva, mint az akkori legtöbb anime, realisztikusan van megrajzolva és megírva. A legtöbb karakter átlagosan néz ki; kivételt képeznek a filmbeli színészek és sztárok. Éppen emiatt valódinak, átélhetőnek tűnik a cselekmény, amikor pedig szörnyű dolgok történnek, nehezebb elhatárolni magunkat ezektől.

A film központi kérdése az, hogy hol „végződik” az ember és hol kezdődik az „avatárja” – a publikum számára létrehozott képe – és hogy mi történik, ha elveszíti az uralmat efölött a kreált identitás fölött. Megjelenik a legtöbbünk által érzett félelem, miszerint nem úgy érzékel a környezetünk, ahogy azt mi szeretnénk és felvetül, hogy mi történik, és mi fog történni, ha ez a percepció valósággá válik. Mi marad, ha megfosztanak minket az identitásunktól? Marad egyáltalán valami? Ezek a kérdések és félelmek a szociális média folyamatos térnyerése miatt relevánsabbak, mint valaha. Ma sokkal könnyebb sztárnak lenni, mint a 90-es évek Japánjában, amikor csak egy bizonyos kiválasztott embercsoport juthatott ahhoz a privilégiumhoz, hogy avatárt hozzon létre a nyilvánosság számára. Ma sokkal könnyebben juthat az ember nagyszámú követőbázishoz és emiatt lesz Satoshi Kon horrorja sokkal igazibb és sokkal átélhetőbb.

Kép forrása: imdb

A Györkös Mányi Albert Emlékházban április 19-én, szerdán mutatták be Dáné Tibor A Tatár-hágó előtere című, a Lector Kiadó gondozásában megjelent kötetét, a szerző második világháborús emlékeinek lejegyzését, éppen az író születésének századik évfordulóján. Utolsó munkájában azokról az élményeiről ír, amelyeket 21 évesen híradó tisztként a galíciai fronton, aztán a hadikorházban, majd fogolyként szerzett. A kötetet Vallasek Júlia szerkesztő és egyetemi oktató, Dáné Tibor unokája és Berekméri Árpád Róbert hadtörténész mutatta be. 

Dáné Tibor (1923–2006) második világháborús emlékirataiból korábban két kötet jelent meg, most pedig bemutatták a teljes anyagot, amely négy emlékiratot és a Láttamtánc című bevezetőt is tartalmazza. A bevezető külön is olvasható, azonban az emlékiratok inkább időrendben követik egymást. 

A könyv 1944 márciusától 1945 júniusáig foglalja össze a hadtörténeti eseményeket, személyes tapasztalatokat, a teljes katonai kiképzés történetét, illetve korábbi cserkészidőszak kalandjait és a 30-as évek emlékeit.

„Mindig azt szoktam mondani, hogy imádtam a nagyapámat, és ezzel azt hiszem, hogy nem túlzok, valóban nagyon szoros kapcsolatban álltam vele, ezért ez lelkileg nehéz munka volt. Annál is inkább, mert a Tatár-hágó, ami a címben is szerepel, éppen akkor lett ismét háborúban érintett terület, amikor ezen a köteten dolgozni kezdtem” – mondta Vallasek Júlia. 

A szerző szándéka az volt, hogy kötetben összegyűjtse visszaemlékezéseit és műveit, hogy legalább a dédunokái olvassák őket vissza, hiszen szerinte magyar író csak így válik igazán halhatatlanná: ha több generáció is olvassa őt. Az est folyamán Dáné dédunokái, Balázs Hanna és Balázs Blanka előadásásában két részletet is hallhatnak majd a könyvből – tette hozzá.

A könyvbemutatón arról is szó esett, hogy milyen mély nyomot hagyhatott a huszonéves fiatalban a háború, noha a fronton csak néhány hónapot töltött. A szerző fia, Dáné Tibor Kálmán azt idézte fel, hogy apja nagyon gyakran álmodott a háborúról. Az is előfordult, hogy egy nyári dörgés hangjára az ágyából egyenesen a földre vetette magát, mert hirtelen azt hitte, hogy lőnek rá. A másik, gyakran hallott története arról szólt, hogy az anyagi szervezetük hogyan tette lehetővé számukra, hogy hazatérjenek a fogsági gyűjtőtáborból. Az apját valahol a Dunán túl fogták el az oroszok, és gyűjtőtáborba vitték.

Berekméri Róbert történész és levéltáros hadtörténeti szempontból helyezte kontextusba a kötetet. Kiemelte, hogy olyan irodalmi emlékirat, amely az akkori magyar hadsereg körülményei között tartalmaz néhány irreális momentumot, amit a fiatal Dáné Tibor akkor még nem tudhatott, de amelyben nyilvánvalóan későbbi tapasztalatait tükrözi. Felidézi azt is, hogy a magyar hadsereg igyekezett megállítani a szovjet csapatok előrenyomulását, ezért 1944 tavaszán bevetésre került az eredetileg Kolozsváron állomásozó 25. gyaloghadosztály, amely futárzászlóaljának Dáné Tibor tagja volt. Ugyanakkor arra is rámutatott, hogy futárzászlóalj tagjának lenni nem volt veszélytelen, hiszen állandóan a fronton kellett rohangálni. A feladat a hírközpontok és a hadtestek közötti kommunikációs vonalak kiépítése volt. Dáné Tibor 1944. július 26-án sebesült meg, ekkor hagyta el a harcvonalat. Továbbá Berekméri azt is hangsúlyozta, hogy a könyv erőssége, hogy a szerző olyan politikai, társadalmi és hadtörténeti szempontokat is belevesz, amelyeket törzsőrmester 1944-ben általában nem engedhetett meg magának. Mai adatokkal összevetve mintegy 70%-os pontossággal idézi fel az áldozatokat, eltűnéseket és sebesüléseket.

„Kötelességének, adósságának érezte azokkal a bajtársaival szemben, akiket elveszített. A túlélők örök emlékező, tanúságtevő vágya is mozgathatta. A hosszú és szép alkotópálya utolsó éveit és utolsó figyelmét szánta erre a kéziratra, ezért is éreztem nagyon fontosnak, hogy ne maradjon kézirat” – fogalmazott Vallasek Júlia. 

Dáné Tibornak az 1980-as évek vége óta háromféle emlékirata jelent meg Magyarországon e témában: az egyik háborús napló, a második a több évtizedes késéssel, de az időrendi pontosságot megtartva megírt visszaemlékezés, a harmadik pedig a „térrel és idővel lazán gazdálkodó irodalmi visszaemlékezés” – ez utóbbiba tartozik Dáné utolsó műve is.

A képet a szerző készítette.

Jegyzetfüzetemet szorongatva, némi gyomorideggel ültem be a Romániai Magyar Doktoranduszok és Fiatal Kutatók Szövetsége (RODOSZ) második PhD-találkozójára, amelynek a Planetarium adott helyet. A nyílt beszélgetés témája a publikálás volt; sok más mellett a „publikálni, de hova?” kérdésre is választ kaptak a fiatal kutatók és doktoranduszok, de ennek lehetőségeiről, illetve buktatóiról is mesélt Nagyi Orsolya, Botházi Mária, Győrffy Gábor, Szabó Júlia szociológus és Tóth Zsejke vegyész. A beszélgetést Lázár Beáta doktorandusz moderálta. Az érdeklődő fiatal kutatók és doktoranduszok közvetlen hangulatban, őszinte nevetések kíséretében kaphattak választ a kutatói lét rejtelmeihez fűződő kérdéseikre. Az est végén én is választ kaptam a kérdéseimre: a reál tudományok kapcsán Tóth Zsejkét, a humán tudományokról, pontosabban a médiatudományokról Győrffy Gábort kérdeztem.

Tóth Zsejke Réka jelenleg a Babeş–Bolyai Tudományegyetemen dolgozik tudományos munkatársként, illetve posztdoktorként. Az alap- és mesteri képzést itthon végezte és ide is tért vissza, ugyanahhoz a kutatócsoporthoz, ahonnan kezdetben az útjára indult. Egy ideig Szegeden élt és a Szegedi Tudományegyetemen vált a kémiatudományok doktorává. Győrffy Gábor,  a Babeş–Bolyai Tudományegyetem docense, valamint a Korunk folyóirat társadalomtudományokért felelős szerkesztője is válaszolt kérdéseimre.  

– A fiatal kutató hová nyúljon először, melyek a kutatás alapkövei?

1. Zs. R.: – Ha a reál tudományokról beszélünk, akkor mindenképp nézzen körül az éppen aktuális kutatások körében, hiszen hiába kutatunk olyat, amit mondjuk az 1950-es években már kutattak. A fejlődő világban az az elvárás a reál tudományokban, hogy azzal együtt fejlődjünk mi magunk is, és az új dolgokat kutassuk tovább. Szóval a fiatal kutató mindenképp legyen tisztában a napjainkban zajló kutatásokkal és aszerint válasszon magának kutatási területet. Ebben nagy segítség lehet a témavezető és a kutatótársak. Eddig minden kutatócsoport, amiben akár itthon, akár máshol dolgoztam, segítőkész és dinamikus volt, így közösen, egymást segítve tudtuk létrehozni a kutatásokat.

Gy. G.: – Médiatudományokkal foglalkozó kutató esetében a kutatás alapköve a módszer. Először mindenképp tudni kell, hogy mit kutatsz pontosan, de ez könnyebb, hiszen aki médiát kutat, azzal mindenhol szembe jön a média, valamilyen formában. Fontos, hogy meg kell hogy legyenek a módszereid, amelyekkel kutatsz. Emellett kell ismerned a szakirodalmat, hogy addig abban az adott témában mások milyen eredményeket értek el és mit kutattak, hogy ne ugyanazt kutasd újra. Minden azzal kezdődik, hogy a kutató számba veszi az addigi szakirodalmat, hogy meddig jutott a tudomány abban a témában, és igyekszik ehhez hozzátenni valamit, ami addig nem volt, hiszen ez a kutatás lényege. Ehhez megfelelő technika kell, természetesen ki lehet találni új metódusokat is, de mindenképp legyen konkrét, jól meghatározott módszer, amivel kutatsz.

– Mit tehet a kutató, ha a téma felemészti, avagy hogyan lehet a mély vízből a partra jutni?

1. Zs. R.: – Ilyenkor mindig azt ajánlotta a témavezetőm, hogy félre kell tenni a kutatást jó messzire egy sarokba, és teljesen mással kell foglalkozni egy ideig, vagy meg kell próbálni kicsit más szemszögből tekinteni rá. Nekem nagyon sokat segített, ha teljesen másképpen néztem meg a kutatásomat, nem úgy, ahogyan eredetileg felépítettem. Visszafele néztem végig egyik kutatást például, mert nálunk így is lehetséges, és olyankor teljesen más eredmények jöttek ki.

Gy. G.:  – Ez egyénfüggő, én úgy jöttem ki ebből a mély vízből, hogy bementem a Széchényi- könyvtárba, ahol napokig csak ültem, és néztem a falat. Pörögtek a gondolataim, hogy jó, nekem most van kétszáz oldalam, de tulajdonképpen mit akarok ezzel? Fejben kell rendszerezni, hogy mit akarsz azzal a témával kezdeni, milyen utakon és hová szeretnél eljutni pontosan, és ha sokat gondolkozol ezen és nem adod fel, akkor megjönnek a válaszok.

– Mi a kutatók legnagyobb mumusa? 

1. Zs. R.: – Ez kutatótól függ, a reál tudományok kutatói között az egyik legnagyobb mumus az, hogy amit elterveztünk és amit a tudomány leír, az nem úgy jelenik meg számunkra, a laborban nem azt kapjuk vissza. Szeretnénk rózsaszín anyagot kapni, amiből zöld lesz, és ezt meg kell magyaráznunk… A másik mumus az nagyon sok reál kutatónál az írás, hiszen ahhoz vagyunk szokva, hogy többnyire összeöntünk anyagokat és számolunk, így van, akinek nehezebben megy az írás, illetve még az idegen nyelvek is okozhatnak gondot, hiszen mindig nemzetközi szférában szoktunk publikálni vagy konferenciákra járni, ahol helyt kell tudni állni, és mivel ez nem a saját anyanyelvünk, kifejezetten megterhelő lehet, hiszen pontosan és helyesen kell használni bizonyos szófordulatokat, ezeket meg kell tanulni.

Gy. G.: – Ha mondjuk kutatsz valamit és rájössz, hogy értelmetlen volt. Az is megtörténhet, hogy valamilyen eredményre számítasz és egyáltalán nem azt kapod. Hipotézisként feltételezel egy eredményt és nem az jön ki, tulajdonképpen eredménytelen az egész és hiába dolgoztál. Azt szokták mondani, hogy ez is fontos eredmény, hiszen mások már azt a hiábavaló munkát nem fogják elvégezni, amit te, de mindenképp kellemetlen, ha eredmény nélkül kutattál. Vagy ott van az is, hogy beleunsz a saját témádba. Ha nincs türelmed kivárni az eredményt, mert túl lassan érkezik, vagy esetleg, ha túl nagy fába vágtad a fejszédet és időközben feladod.

Mérd fel, hogy mit ér a te kutatásod

– Érdemes a publikálás ajtaján kopogtatni? Melyek a megfelelő ajtók?

1. Zs. R.: – A reál tudományok esetében is vannak folyóiratok, amelyekben magyarul is lehet publikálni. Akár tudománynépszerűsítő folyóiratok is szóba jöhetnek. Jelent meg publikációnk a Firkában, ott gyerekeknek készítettünk anyagot, hogy láthassák az adott kutatásokat.

Gy. G.:  – Fiatalként az a legnehezebb talán, hogy belődd, megtaláld ezeket az ajtókat. Ne tedd sem túl alacsonyra, sem túl magasra a mércét. Tehát mérd fel, hogy pontosan mit ér a te kutatásod és hol érdemes próbálkoznod. Ebben a témavezető, a kollégák és a konferenciákon a közeg segíthet. Mindenképp érdemes próbálkozni, és kopogtatni, ha kidobnak, legfeljebb mész és próbálkozol máshol, hiszen minden kudarc tapasztalat, hogy hogyan tovább. Minden visszajelzés: ha mondanak valamilyen negatív kritikát a kutatásodra, abból is tanulsz, például, hogy legközelebb mire kell figyelned, vagy épp folyamatosan javítod a kutatásodat.

Minden kutató álma a Nobel-díj

– A kutatói munka gyümölcsét a publikálás jelenti?

1. Zs. R.: – Nem feltétlen gondolom ezt; a kutatói munka gyümölcse lehet a feltalálás is. Nálunk minden kutató álma a Nobel-díj, de tudjuk, hogy ezt nem lehet elérni. Úgy érzem, hogy nemcsak a publikációból lehet erőt meríteni, hanem abból is, hogy az adott kutatásnak látjuk az elejét, a végét és a hasznát is, például megfigyelhetjük, hogy az tényleg felhasználható lehet valamilyen víztisztítási folyamatra… Különböző betegségekre használható védőanyagokkal is foglalkozik a kutatócsoportunk és ebből adódóan láthatom azt is, hogy ezzel talán beteg emberen tudok segíteni, és engem ez jobban motivál, mint az, hogy ebből publikációt írjak.

Gy. G.: – Különbség van a reál és a humán tudományok között, mert sok esetben az alkalmazott reál tudományokban van valami gyakorlati haszna a kutatásnak és ebben eltér a humánus kutatásoktól. A publikálás fontos szempont, ami még fontos, az vz idézés. Ha téged idéz más kutató, az jelentős eredmény, hiszen már számítasz a tudományos közegben. Azt érzed, hogy hozzátettél valamit, számba vesznek és belekerültél a körforgásba, hiszen fontos eredményt értél el a tudományos kutatások terén.

Kép forrása: Rodosz/Deák Anita

Janne Teller Semmi című regénye a megjelenésekor nagy port kavart Dániában, rövid időre be is tiltották, mielőtt kötelező olvasmánnyá tették a dán iskolákban.

Janne Teller irodalma, amely elsősorban regényekből és esszékből áll, következetesen az élet és az emberi civilizáció egzisztenciális szemléletét hangsúlyozza, ami megosztja az olvasókat.

Igényességével a Semmi bebizonyítja, hogy az ifjúsági irodalomnak nem kell könnyednek vagy „irodalmi jelentőségtől” mentesnek lennie. A meglehetősen kifinomult ifjúsági regény az egyszerű nyelvi forma ellenére (talán a fordítás mellékhatása) sok felkavaró részlettel rendelkezik. Arra kényszerít, hogy perspektívát váltsunk, és szembesüljünk a következő kérdésekkel: Van-e értelme bárminek is? Lehet-e bárhol értelmet találni? Jobb-e egyáltalán semmit sem csinálni, ha semmi sem számít?

A történet azzal kezdődik, hogy Pierre Anthon egy nap az osztály előtt kijelenti: „Semminek nincs értelme. Ezt már régóta tudom. Ezért semmit sem érdemes csinálni. Erre csak most jöttem rá.” Miután a létezésnek sincs értelme, a hetedikes otthagyja osztálytársait, felmászik egy fára, és ott marad. Hiába dobálják meg társai kaviccsal, nem tudják rávenni, hogy lejöjjön. A gyerekek elhatározzák, lemondanak a számukra legfontosabb dolgokról, hogy bebizonyítsák Pierre Anthonnak, illetve saját maguknak, hogy az életnek igenis van értelme, ezért létrehozzák a Fontos Dolgok Halmát. Többek között új cipő és horgászbot is felkerül a halom tetejére. Pierre Anthont semmi sem hatja meg, semmi sem győzi meg. Változatlan apátiájának megtörésére egyre személyesebb és szimbolikusabb jelentőségű dolgok kerülnek a Fontos Dolgok Halmára, például hörcsög, imaszőnyeg és az egyik szereplő testvérének koporsója.

Ahogy egyre nagyobb áldozatokat kell hozniuk és egyre többet kell feladniuk abból, ami számukra értékes, a fiatalok elkezdenek egymás ellen fordulni. Elemi kulcspontnak bizonyul a regénynek ez a része: a gyerekek agressziójának fokozódása és az erkölcsi értékek végső elvesztése.

Azoknak ajánlom ezt a könyvet, akik szeretnek kellemesen csalódni az ifjúsági irodalomban, illetve nem félnek kisebb egzisztenciális krízistől.

Jane Teller, Semmi. Scolar Young Adult, Budapest, 2010.

Kép forrása: Wikimedia Commons

A cikk a 2023. április 12-ei számban jelent meg.