A Mano & Gregor zenekar tavaly alakult azzal a céllal, hogy a sokak által jól ismert indie folk zenei stílust elhozza Romániába. Ráduly „Manó” Botond és Petri „Gregor” Gergő 16 év barátság után döntöttek úgy, hogy nemcsak zeneileg, de szemléletében sem szokványos zenei projektet hoznak létre, ahol a dalszövegek üzenete legalább annyira fontos, mint maga a zene. „Krampusz” Kádár J. Zoltán, Kis Tamás és Szekeres Árpád személyében nem volt kérdés, hogy olyan tagokkal bővül a zenekar, akik zenei tudásukkal és szellemiségükkel hosszú távon is a Mano & Gregor történetének részévé válnak. A zenekar alakulásáról Gregort (Petri Gergő), Manót (Ráduly Botondot) és Krampuszt (Kádár J. Zoltán) kérdeztük.
– Hogyan jutottatok el a zenekar ötletétől a megvalósításig?
Gregor: Manóval már volt közös zenei múltunk, de egy ideig elváltak útjaink, mivel az egyetem miatt Kolozsvárra kerültem. Ismét összerázódtunk, amikor visszatértem Sepsiszentgyörgyre, és felmerült a gondolat, hogy érdemes lenne komolyabban együtt zenélni. A stílust külföldi zenekarból hoztam, ahol előzőleg kipróbáltam magam, és miután Manónak is megmutattam, közösen úgy döntöttünk, hogy ebben mindketten ki tudnánk teljesedni. Ezt a kezdeti löketet kétéves folyamat követte, amikor főleg a dalok írásával foglalkoztunk, színpadra vinni azonban nem tudtuk a járványhelyzet miatt.
Manó: Úgy gondoltuk, várunk addig, amíg véget ér az az állapot és akkor fogjuk kiadni a dalokat, amikor valóban el is jut az emberekhez.
Gregor: Közben Kolozsvárra költöztünk, és elkezdtünk embereket keresni a zenekarba. Így találtunk Krampuszra, aki később hozta a basszusgitárost, Kis Tamást, a dobos, Szekeres Árpád pedig családtagként adott volt, ő időközben tanulgatta is a dalokat.
– Melyek voltak zenekarként az első lépések?
Gregor: Az első lépés teljes csapatként tulajdonképpen már a próbafolyamat volt, ami tervszerűen zajlott: a koncertanyagot például két hétvége alatt hoztuk össze és utána rögtön kezdődtek a koncertek, klipforgatás stb. Mondhatni minden egyszerre történt.
Manó: Maga a próbafolyamat nagyon vagány volt, zeneileg tulajdonképpen ott találkoztunk először a többi bandataggal, de emberileg is ott ismertük meg egymást jobban, egyfajta terápia volt a bezártság után. Megalapozta a koncertélményeket, amiket utána együtt éltünk meg.
– Milyen történet áll a zenekarban használt Mano, Gregor és Krampusz nevek mögött?
Gregor: Manónak ez volt a szívatóneve még tinédzserkorában, mert túl kicsi volt az akkori zenekarunk további tagjaihoz képest, és annyira ráragadt, hogy mindenhol így ismerték, szólították. Az én nevem, a Gregor külföldi zenélésem időszakából jön: a Gergőt abszolút senki nem tudta kiejteni, ezért több helyen is elkezdtek Gregornak szólítani, és aztán ez megmaradt.
Krampusz: Manóhoz hasonlóan nekem is a Krampusz volt a gúnynevem a liciben. Csak akkor voltál valaki, ha volt gúnyneved, úgyhogy mi büszkék is voltunk rá. Aztán ez úgy rám ragadt, hogy később, amikor gyerektáborokat szerveztem, bármennyire is akartam, lehetetlen volt szabadulnom ettől a névtől. Hiába mondtam, hogy Zoltán, Zoli vagyok, a gyerekeknek a Krampusz jobban tetszett, folyamatosan ezt skandálták, amikor megláttak. Amúgy onnan ered, hogy a bentlakásban egyszer megijesztettem valakit és ő mondta, hogy olyan vagyok, mint egy krampusz. Fogalmam sincs, honnan jutott eszébe, de másnap már úgy költöttek reggel a többiek, hogy „Kelj fel, Krampusz, jó reggelt!”
– Hogyan történik esetetekben a dalszerzés?
Gregor: Jelenleg sehogy sem történik. Amikor eldöntöttük, hogy közösen írnánk dalokat és el is kezdtük írogatni őket, tulajdonképpen szűk egy év alatt eljutottunk oda, hogy jó néhány elkészült, év végéig rendre hozzuk őket nyilvánosságra. Amikor a zenekari projektbe belevágtunk, Manóval mindkettőnknek volt már néhány elkészült dalunk, csak ki kellett kicsit színezni, más dalok ötletként léteztek, de alapvetően ketten dolgoztunk a dalszerzésen, a körülményektől és a dal mondanivalójától függően. Ha nagyon intim volt a tartalma, akkor csak az dolgozott rajta, akié az ötlet volt. Előfordult olyan is, hogy ketten dolgoztunk egy dalon anélkül, hogy közben találkoztunk volna. Miután az ötlet és a szöveg megvan, következik a stúdiómunka, de igazából nincs konkrét procedúra. Az biztos, hogy minden dalhoz mindannyiunknak közünk van. Egyik sem úgy született, hogy ne ismerte volna mindenki, ne tudtuk volna, érzelmileg mi áll a hátterében. A barátságunk is segít ebben, hogy könnyen meg tudunk nyílni egymásnak.
– Hol volt az első fellépésetek, koncertetek, milyen élmény volt?
Gregor: Tavaly júliusban debütáltunk, amikor a nagyobb eseményeknek már leszögezett programjuk volt, elég szűk keretek között mozoghattunk koncertszervezés ügyében, de szerencsénk volt, mert nagyon sok fesztivál utolsó percben is fogadott. A segesvári ProEtnica fesztiválon lett volna az első fellépésünk, de hirtelen kaptunk egy lehetőséget, így a Weekend Lake-en léptünk fel először. Mi az előbbire emlékszünk picit jobban, az nagyon jó koncert, zenekarilag is nagy élmény volt. Olyan közönségnek játszhattunk már első perctől fogva, amely tényleg nyitottan fogadott, és egyáltalán nem éreztük, hogy ez a stílus szokatlanul új, idegen lenne.
Manó: Én nem is számítottam ilyen fogadtatásra, hogy az emberek ennyire élvezni fogják. Nagyon buliztak.
– Az első fellépéshez képest most milyen érzés a színpadon lenni?
Manó: Én például az első koncertemen, ahol még hosszú hajam volt, úgy játszottam a színpadon, hogy előredobott fürtjeim alól néztem félénken kifelé, hogy még véletlenül se lássa senki az arcomat.
Gregor: Ha a zenekar első fellépésétől számítjuk, akkor olyan sok minden nem változott, de ha külön-külön az első színpadi élményünket tekintjük, akkor mára mindenkinek más. Nekem az első fellépéshez képest talán az a legmeghatározóbb különbség, hogy már egyáltalán nem érzek feszültséget, már tudom élvezni. Sok zenész végigidegeskedi az egészet. Nálam is így volt az első néhány alkalommal, de azóta ez teljesen megszűnt.
Manó: Mondjuk, ehhez az is nagyban hozzátesz, hogy most olyan emberek vesznek minket körül, mint például Krampusz, Tamás, Árpád, akikkel jól érezzük magunkat.
Krampusz: A csapatszellem számomra is nagyon fontos. Én gyerekszínészként kezdtem, s a színpadon mindig reszketett a lábam, izzadtam, gyomoridegem volt. Lelkipásztor-növendékként is mindig gyomorgörccsel mentem fel a szószékre, de a zenekarral már nem fordul elő, hogy például folyton kiejtsem a pengetőket a kezemből az idegesség miatt, vagy remegjen a lábam, hanem tényleg biztonság van: én a csapattal, a „falkával” vagyok, és együtt közvetítünk valami őszintét. Mindenkinek a szemébe úgy nézek, mintha a barátaim, a családom lennének. Kicsik s nagyok mindig mosolyognak és örömmel fogadnak, és van egy nagy nyugodtság- és biztonságérzés bennem. Eddig is tudtam, hogy ez a helyem, de most úgy is érzem magam, és nagyon hálás vagyok ezért. Otthon érzem magam a zenekarban.
A Mano & Gregor különleges lendülettel – nemritkán kezdeményezőként – vesz részt jótékonysági rendezvényeken és vállaltan a békéért, gyűlölet nélküli világért énekelnek. Márciusban kolozsvári koncertjükkel például az Estuar Alapítványt támogatták. Az időjárás miatt április végére halasztották új videóklipjük többszázas tömeget megmozgató kolozsvári felvételeit: a flashmobbal és hangszeres felvonulással igyekeznek megmutatni a kincses városban élők sokszínűségét, kulturális gazdagságát és nyitottságát, hangsúlyozni az emberi kapcsolatok, a kiforrott összetartás és elfogadás ápolásának fontosságát. Alighanem hallatnak még magukról. A csapatot legközelebb április végén láthatjuk a Szentgyörgy Napokon, aki addig is a dalaikkal ismerkedne, látogasson a Mano & Gregor közösségi oldalaira és honlapjára.
