Az új környezetbe való beilleszkedésben, kultúraváltásban és otthonra találásban segítené a Kolozsváron tanuló külföldi egyetemistákat az International Students Organisation (ISO) segítő szervezet, amelyet külföldi diákok csoportja kezdeményezett. Hazai egyetemisták csatlakozására is számítanak, akik szívesen bővítenék látókörüket a sajátjuktól eltérő kultúrák és azokhoz tartozó fiatalok megismerése által.

Njodzeven Betrand bank és pénzügy szakon tanul (BBTE Közgazdaság- és Gazdálkodástudományi Kar), több mint egy évvel ezelőtt Afrikából érkezett Kolozsvárra. Egész sor kihívással szembesült, főleg az itt-tartózkodásával kapcsolatos hivatalos iratainak ügyintézése során.

– Idegen volt a nyelv és nem voltak barátaim, no meg senki sem segített, még az egyetemről sem. Frusztráló helyzetben találtam magam, szinte feladtam. Beletelt némi időbe, míg sikerült mindent megoldani, de sokkal több kiadást és utánajárást jelentett, mintha lett volna segítségem ismerős vagy szervezet révén – tudtuk meg Betrandtól. Helyében sokan beérték volna ennyivel, és azután csak a tanulásra és a diákéletre összpontosítottak volna. Nem így Betrand: neki azonnal azok az egyetemisták jutottak eszébe, akik tájékozatlanságuk vagy lehetőségeik korlátozottsága miatt nem képesek felülkerekedni az ilyen kihívásokon, ezért barátaival, egyetemi társainak kisebb csoportjával együtt elhatározták, hogy szervezetet hoznak létre a külföldi diákok támogatására. Betrandnak meggyőződése, hogy a külföldi diákok alapítványok nélkül is képesek integrálódni, az ISO-hoz hasonló segítő hálózat azonban nagyban megkönnyítené a beilleszkedésüket és kapcsolódásukat az egyetemi közösségbe.

Az ISO mintegy eszközként, a fiatalok szócsöveként segítené az egyetemistákat abban, hogy tisztában legyenek a jogaikkal és élhessenek is azokkal, hogy a hazai diákokéhoz hasonló bánásmódban részesüljenek akár munka- vagy lakáskeresés terén.

– Fontos a külföldről érkező diákok segítése az új országban történő letelepedésben, az otthonérzet megteremtésében. Ahhoz, hogy ne érezzék magukat kívülállónak, bizonyos események révén az érdeklődőknek olyan alapvető dolgokról kellene tájékoztatást kapniuk, amelyek segítségével idővel Kolozsváron is komfortosan, otthonosan mozoghatnak, nem félve attól, hogy valamit nem tudnak megtalálni, elintézni – tolmácsolta Betrand üzenetét Pilbáth Kincső, aki fiatal kommunikációs szakemberként támogatja a szervezet céljait, miután baráti társaságban találkozott a kedvére való kezdeményezéssel.

Az ISO hosszú távú céljai közé sorolják a kulturális cserekapcsolatok szorgalmazását, támogatások és erőforrások biztosítását a hallgatók számára, befogadóbb és sokszínűbb egyetemi közösség kialakításának elősegítését. A nemzetközi diákszervezetnek létrehozták az angol nevét viselő közösségi oldalát, ide várják azon önkéntes diákok jelentkezését, akik szívesen segédkeznének az alapítási munkálatokban, színes ötleteikkel és meglátásaikkal gazdagítanák a diákszervezet tevékenységét, arculatát. Hogy minden külföldi diák otthonától távol is otthonosan érezze magát Kolozsváron.

Az ISO angol nyelvű felhívását mutasd meg akár a külföldi diáktársaidnak is!

Futok. Nem tudom, mióta. Mégsem vagyok fáradt, lábam alatt nem érzem a talajt. Magamon sem a súlyomat. Kihasználom, futok tovább, a rétig, a dombokig. Ide kellett jönnöm. Egy magas nő széken ül, mellette egy férfi. Tudom, hogy a férje. Ismernek és ismerem őket.

Paraszt lép a B4-re.

Állok és nézem a párt. Szólnék, de nem jön ki hang a torkomon. Nem is tudom, mit akarok mondani. Úgy érzem, hiába köszönnék. Hozzájuk jöttem? A levegő táncol, mintha tűzön keresztül nézném őket, pedig csak enyhe tavaszi szellőt érzek és örök súlytalanságot.

Ellenfél E5. Indul a móka. Remélem, nem ismeri a lengyel nyitást.

A nőnek vörös a haja, irreálisan tökéletes kontyba fogta. Szemei túlzottan ferdék, talán a haja húzza ennyire hátra. Kosztolányis undorral nézem a vékony ajkakat, és hirtelen egy vonaton vagyunk. Barna minden. Barna ülés, barna fal, barna függöny, csak a nő vörös ebben az irdatlan barnaságban. Az én hajam is újra barna és hosszú. Most vele sakkozom. Lépek: futó B2. Ő is lép: paraszt E4. Ismeri a nyitásom.

Belép a férje, palettája színeivel tölti meg a nagy barnaságot. Nem köszön, nem lát minket. Dombos rétre festi a kabint, én pedig újra súlytalan vagyok. Elfutok mellettük ezúttal. Eddig nem is láttam, milyen magas kastély van a nő mögött. Ők itt élnek. Futok a kastély felé, valami visszalök. Az a vibráló lég a ludas, a kastély saját erőmezője.

Újrarendeződött a tábla. Megint fehérrel vagyok, megint a paraszttal lépek a B4-re.

Ordítok. Vagyis csak úgy érzem. A fogaim összeszorítottam. Nincs hangom. Hangja van a szélnek, a kastélynak is, nagyon zúg. Hangja van a párnak, kimérten társalognak, csak nekem nincs hangom. Ugrok egyet, a kastély második emeletén vagyok. Tele van porral. Csak egy kis asztal áll hűségesen, magán hordozza a csendéletet. A lak hangosan zúg.

Ellenfél: paraszt E6. Én: futó B2. Ellenfél: paraszt D5.

A zúgásra keringőzve belejt a pár. Nagyon drámai mozdulataik vannak. Én kék kezeslábasban állok a fal mellett, és mésszel festem a ruhám. Eltáncolnak hozzám, meglöknek. A nőnek mész kerül az arcára, feldühödik. Kihúzza magát, a plafonig ér, még meg is kell görnyednie. Fekete kesztyűs kezei lógnak, igazából nincs is keze, ezek csak oda vannak varrva. Rám ordít, hegyesen nőnek a fogai. Vissza akarok ordítani, de még mindig nincsen hangom. Úgy érzem, ordítok, de az állkapcsom görcsben van.

Én: E2. Ellenfél: B6. A következő lépésével támadni készül a futóval. Blokkolnom kell.

A nőt viszont nem tudom blokkolni. Felemel a nyakamnál fogva. Nyúlnak az ujjai, többszörösen tekerednek rám. Csak tart maga előtt és nyálas fogaival vicsorog rám. A férje felemelkedik a levegőben, és engem barnára kezd festeni. Barna a ruhám, barna a hajam, barnák a kezeim, az íriszem körüli fehérség is barna már.

Újrarendeződik a tábla, mindkét felén fekete bábuk. Így ki fog kezdeni?

A vonaton ülünk. Zajos, mint a ház, zúg és robog. A nő most kedves hozzám. Süteménnyel kínál. Cukormáz helyett mész van rajta, de megeszem így is. Ismét belép a férje. A nő hosszú, elszenesedett keze kinyúl a tájba, belekapaszkodik egy dombba, megáll a vonat. Az ablakon keresztül kilépünk, ott a ház. Mállik róla a vakolat, rajtam kék kezeslábas, odamegyek. Csak három lépés, pedig sokkal távolibbnak tűnt. Festeni kezdek. A nő és a férje leül a kerti székekre, most ők sakkoznak. Festem a falat, és látom a játékukat. Középen kezdenek. Így logikusabb is. Bemegyek a házba, rikító kék minták tarkítják a falat. Felmegyek az emeletre, ott a nő, borzasztó magasan, hatalmas fogakkal. Alig észrevehetően imádkozó sáskává változik, leharapja a férje fejét. Odamegyek. Nem lát a nő. Állati mivolta megmarad, kisétál az ajtón, aztán át a réten, a dombokon, és eltűnik a horizonton. A vérrel amőbatáblákat rajzolok a falra, magam ellen játszom. Mindegy, hányszor próbálom, mindig döntetlen a vége.

A kolozsvári Bréda Ferenc Irodalmi Kör legutóbbi meghívottja Ferencz-Nagy Zoltán, harmadéves bölcsésznövendék volt, én pedig két céllal mentem a Bulgakov emeleti termébe ez alkalomból: egyrészt újságírói minőséget öltve magamra, jegyzetfüzettel és a tudósítás szándékával, másrészt viszont fűtött a támogatni vágyás és a büszkeség, ugyanis Zoltán (a továbbiakban csak Zozó) régi jó barátom.

A Bréda-kör lényege, hogy teret, fórumot biztosítson a meghívott költőknek arra, hogy megmutassák és irodalmi diskurzus tárgyává tegyék verseiket a jelenlevők számára. Éppen ezért az ilyen alkalmak a következőképpen zajlanak: a költő felolvassa az összegyűjtött versek egy részét. Ezután vitaindítót hallhatunk, amelyet hétfő este Lázár Kinga, szintén harmadéves bölcsésznövendék hozott. A folytatásban a költő további verseket olvas fel, cigiszünet, majd kezdődhet a vita. A moderátorok mikrofonokat adnak a jelentkezőknek, akik személyes vagy objektív szempontok alapján elemzik, kritizálják vagy megdicsérik a verseket. A költő csak a vita legvégén kelhet saját védelmére vagy válaszolhat kérdésekre.

Ez a menetrend Zozó estéjén is így zajlott. A jelenlevők előtt ott a nyomtatott példány, amíg a költő felolvas. Egyesek jegyzeteltek, aláhúztak, bekarikáztak a papíron. Mások csak olvasták a költeményeket. Megint mások rá se néztek a papírra, csak a költőt pásztázták és elemezték. A válogatásban egy sor témával találkozunk: Gilgames-eposz inspirálta vers, moldvai település, Assisi Szent Ferenc és az esztena kapcsolata. Azt gondolná az ember, hogy a szokatlan, mélyen rurális és népies költészet miatt a kedves egybegyűltek górcső alá vették Zozót a verseivel együtt és jól megkritizálták. Nos, nem. Épp az ellenkezője történt. A felolvasás utáni vita első megszólalója, Váradi Nagy Pál így kezdte: nyilvánvaló, hogy egy poeta doctusszal van dolgunk. Írjál kötetet!

Péter Blanka moderátor szerint ennyien soha nem vettek még részt Bréda-körön, ez az információ sokszor elhangzott az est során, a szervezők repestek a boldogságtól. A beszélgetés mégis nehezen indult. Az emberek visszakoztak, kerülték a szemkontaktust, Váradi Nagy Pál megszólalása után azonban szólt egy hang, hogy mikrofont szeretne. Az emberek szeme arra az asztalra szegeződött, ahol Zozó szurkolótábora, a harmadéves bölcsészek ültek. Ettől kezdve sorra jöttek a nagyobbnál nagyobb dicséretek, a jelen lévő költők (Sánta Miriam, Horváth Benji) is csak egymást ismételve dicsérték a fiatal szerzőt, és verseskötet írására buzdították. Meglepetéssel tapasztaltam, hogy a beszélgetésben részt vevők szinte teljes mértékben egyetértettek, a pályakezdő rímelőt minimális kritika érte, s azok is építő jellegűek voltak.

A vita végén a mikrofon visszakerült az est főszereplőjéhez, aki végre reagálhatott a teremben elhangzottakra és válaszolhatott a kérdésekre. Az egyik jelenlévő arra volt kíváncsi, mikor kezdett el Zozó verseket írni, mire a költő két kuncogás között így felelt: Nagyon szerelmes voltam egy lányba. S na, ahogy ilyenkor lenni szokott. Ő még akkor nem szeretett, de azóta már szeret! S akkor elkezdtem verseket írni.

A jó hangulatú eszmecsere után elcsíptem az est főszereplőjét néhány perc erejéig. Elmesélte, egész nap izgult és szent meggyőződéssel hitte, hogy utálni fogják a verseit. A sok pozitív hozzászólás nem szédítette meg, szerinte ugyanis „könnyebb feldolgozni, ha megkritizálnak. Most én mit kezdjek azzal, hogy az embereknek tetszett? Furcsa nyomást gyakorol ez rám. Olyan, mintha elvárnák, hogy akkor én most írjak! Jobban motivált volna, ha negatívumok is elhangzanak.”

Én boldog vagyok, hogy Zozót keresztül-kasul dicsérték, és kötetre buzdították. Tizenkettedikes korunk óta ismerjük egymást, és nagyon sokat mesélt nekem Lázárfalváról, a zsigeri kötődésről a természethez, a rurális, vidéki lét mintegy romantikus fontosságáról. Intelligens bólogatásokkal hallgattam ezeket, de nemigen értettem, mire gondol. Ezeket a verseket olvasva azonban letisztult: „nézzük végig a bikák harcát / tartsuk számon szenvedélyük / s adjuk vissza körtáncokban / a földnek a rezgést.”

A képet készítette: Tamás Zsófia

Faji szegregáció, törzsi összecsapások, fegyverek és nagyon sok halálos áldozat. Röviden ez jellemezte az apartheid rezsimet, amely 1948 és 1994 között terrorban tartotta és megmételyezte a dél-afrikai társadalom jelentős részét. Ennek a torz világnak az utolsó négy évébe nyerünk betekintést – hadifotósok szemén keresztül – Steven Silver The Bang Bang Club című filmjében.

A 2010-es hollywoodi alkotás négy dél-afrikai háborús fényképész mindennapjait mutatja be az apartheid elnyomás miatt konfliktusos városokban, területeken. Greg Marinovich (Ryan Philippe) szabadúszó fotósként érkezik Soweto városába, ahonnan két törzs egymásnak feszüléséről érkeztek hírek, a fényképészek és a televízió munkatársai pedig kiszállnak tudósítani a helyszínről.

A zöldfülű és bizonytalan Marinovich megismerkedik három másik fényképésszel, akik a The Star dél-afrikai lapnak dolgoznak és adják el a képeiket. Kevin Carter (Taylor Kitsch), Ken Oosterbroek (Frank Rautenbach) és João Silva (Neels Van Jaarsveld) gyakorlottabbak és magabiztosabbak a szakmában és a háborús területeken. Kisebb fenntartásokkal ugyan, de jó portfóliónak köszönhetően Marinovich is munkát kap a The Starnál, így a fotósok négyen folytatják az utat, hogy a vérontást lencsevégre kapják és megmutassák a világnak.

Már az elején fontos leszögezni, hogy az imént említett négy fényképész valóban létezett, valós személyek, sőt ketten közülük ma is élnek. A The Bang Bang Club elnevezés sem a film kitalációja, a Living nevű helyi lap hivatkozott The Bang Bang Paparazzi néven a fotóskvartettre, a tagok azonban kifogásolták a paparazzi kifejezést, szerintük ez lealacsonyító megnevezés arra a munkára, amit ők végeznek, így azt clubra cserélték.

A film „filmségében”, vagyis vizuális megvalósításában, kameraállásokban, zenében és hangban hitelesen és majdhogynem dokumentumfilmes hitelességgel mutatja be azt a káoszt, vérengzést és kétségbeesést, ami a kilencvenes évek elején uralta Dél-Afrikát. A film nem ás túlságosan a társadalmi-politikai viszonyok mélyére, nem ad történeti áttekintést vagy hátteret. Az apartheid uralom szörnyűségét a két kézzel, botokkal és kövekkel harcoló fekete civilek epizódos megszólalásain keresztül ismerhetjük meg, épp csak annyira, amennyire szükséges ahhoz, hogy a fényképészek munkáját és a viszontagságokat megértsük. Hollywoodi film lévén természetesen vannak felnagyított és dramatizált elemek és momentumok, azonban a csúsztatások nem annyira szürreálisak, hogy kidobják a nézőt az élményből.

A fotós négyes tagjai közül – a valóságban is – többen kaptak Pulitzer- és más díjakat egyes fényképeikre. Ezek a fotók a filmben is megjelennek, a rendező pedig nagyon érdekesen komponálta alkotásába a világhírű képeket: azokat a helyzeteket, amelyekből a való életben fényképek születtek, a kattintás pillanatában kimerevítik, a következő jelenetben pedig általában az újságban vagy televízióban láthatjuk azt a bizonyos helyzetet megörökítve. Így került bele a filmbe például Kevin Carter nagy port kavaró Pulitzer-díjas képe, a Keselyű és a kislány.

Minden szépség és eddig elmondott pozitívum azonban mit sem ér attól a pillanattól kezdve, hogy ráismerünk a sajtóetikai vétségekre. Tudjuk és tisztában vagyunk azzal, hogy a kilencvenes években csak úgy lehetett a világ többi részének megmutatni azt a horrort, ami Dél-Afrikában zajlott, ha expliciten és cenzúrázatlanul publikálunk fényképeket az újságokban és grafikus felvételeket mutatunk a vérontásról a televízióban. Ennek ellenére és ettől függetlenül emberileg és etikailag elfogadhatatlan, hogy csak a fotó, csak a kattintás és csak a valamikori Pulitzer legyen a lényeg akkor, amikor az ember háborús övezetből tudósít akár újságíróként, akár fotósként.

A film alapján ez a négy ember hellyel-közzel lefényképezett és leadott mindent, ami véres és bizonyos helyzetekben a halottgyalázás mezsgyéjén táncol. Semmilyen poént és csavart nem lövök le, hiszen közismert tény, bár Kevin Carter keselyűs fotója nem háborús körülmények között, hanem kicsit odébb, Szudánban készült, a fénykép megszületésének szituációja hasonló: Carter ellőtte a filmet, tudta, hogy ez egyszeri és nagy volumenű kép, majd vagy elsétált, vagy rágyújtott, de nem segített a kislányon, nem kergette el a keselyűt, sőt ő maga sem tudja, hogy mit csinált, miután a képet elkészítette, de az biztos, hogy a segítségnyújtás elmaradt. A legnagyobb etikai vétség pedig itt ragadható meg: elsősorban emberek vagyunk. A bekapcsolt kamerát le lehet tenni valahova, de az embertársaink megsegítése és az, hogy a védteleneket nem szolgáltatjuk ki, nem lehet kérdés és apelláta tárgya.

Húszból húsz éve élek Romániában, és egyetlenegyszer sem jutott volna eszembe, hogy hiányozni fog nekem ez az ország. Mégis megtörtént. Hiányzott kicsit. Néha nagyon. Utólag visszatekintve pedig nagyon furcsának és bizarrnak találom ezt. Jogos a töprengés, hogy mégis mi tudta kiváltani ezt az iszonyatos honvágyat. A félreértések elkerülésének érdekében helyezzük kontextusba a hazavágyódást.

A másodéves újságíró szakos hallgatók márciusban kéthetes – hogy súlyosbítsuk az időtartam hosszát, mondhatjuk fél hónaposnak – tanulmányi úton vesznek részt Budapesten, az Eötvös Loránd Tudományegyetem által meghirdetett Hunyadi János-részképzés értelmében. Arra kapnak lehetőséget a diákok, hogy hallgassák az ELTE előadásait, előzetes egyeztetés alapján szerkesztőségeket, kiállításokat látogassanak meg, a város megismerése és feltérképezése pedig csak hab a tortán. Ez nagyon vagány és ígéretes lehetőség a leendő zsurnaliszták számára, lelkesen veszik meg az oda-vissza jegyüket, boldogan pakolnak bőröndjükbe, készen állnak életük utazására. Az igazi izgalmak azonban akkor kezdődnek, amikor valóban ott találják magukat a fővárosban.

Külhoni magyarok csakis a külföldi diákok számára fenntartott bentlakásokban lehetnek elszállásolva, ezek pedig az esetek nagy százalékában külvárosi kerületekben találhatók. Fél hónapos kalandozásunk során mi is Óbudán, a III. kerületben kaptunk menedéket, ahol a tömblakások egységessége és csúnyasága megteremtette az itthoni környezet hangulatát. Reggelente madárcsicsergés helyett hangos munkagépek zajára vagy a viharszerű szél tombolására ébredtünk, olcsó energiaitalok és Lidlben vásárolt péksütemények tették ki a reggelit. Elfelejtettek szólni, hogy az ágynemű mellett evőeszközöket és edényeket is kellene magunkkal vinnünk – ami, azért valljuk be, nehezen megoldható egy bőrönddel, mivel még két hétre ruhát is kell pakolni –, már ha szeretnénk valami normális ételt készíteni és enni a bentlakásban. Első napunkon ennek okán látogattuk meg a legközelebbi Pepco üzletet, hogy papírtányért és kenőkést vegyünk magunknak. A péksütemény mellett így immár vajas kenyeret is tudtunk fogyasztani. De jó!

Programjaink leggyakrabban a belvárosba kalauzoltak minket, így rengeteg időt töltöttünk villamoson és buszon. Budapesti kalandjaink során jöttem rá: nem is tudunk róla, de nagyon jól jártunk a kolozsvári tömegközlekedéssel. A buszok nem rázkódnak, mindenki a maga dolgával foglalkozik, a fiatalok zenét hallgatnak, az idősebbek csendben telefonálnak vagy nézik a város épületeit. Ezzel ellentétben Budapesten szerintem arra játszanak a buszsofőrök, hogy minél hamarabb leszakadjanak a busz kerekei. Azt is sikeresen megfigyeltem, hogy minden tömegközlekedési eszközre jut legalább egy feltehetőleg ittas ember – kivételt képez a metró, a nagyon meredek mozgólépcsőn még józanul is megszédül az ember, nemhogy alkoholfogyasztás után. Ezek az emberek gátlások nélkül elküldenek melegebb éghajlatra, de akadnak olyanok is, akik születésüktől egészen napjainkig felvázolják az élettörténetüket.

A sok új inger hatására mindannyiunk szíve kezdett visszahúzni Kolozsvárra. Hiányzott a puha ágy és a külön szoba, a wifi, a meleg ételek, a csattanómentes buszozás, a valamivel csendesebb környezet. Ugyanakkor a pénztárcánk is nagyon szeretett volna már visszajönni, drasztikusan ki- és lefogyott mindenki erszénye. Ezek ellenére soha nem fogjuk elfeledni, milyen izgalmas sztorikat hallottunk a Magyar Hang szerkesztőségében, milyen kedvesen fogadtak bennünket a Magyar Naplónál és az Irodalmi Magazinnál. A budapesti séták, az Országos Széchényi Könyvtár, a Petőfi Irodalmi Múzeum, illetve a Terror Háza meglátogatása mindannyiunk számára maradandó élményeket nyújtott. A Magyar Kultúra Magazinnál, az RTL-nél és az MTVA-nál tett látogatásaink nemcsak szórakoztatóak és érdekesek, de tanító jellegűek is voltak. Ezért mondhatom, hogy ha egyetemistaként lehetőség adódik külföldi tanulásra – legyen az akár féléves vagy csak fél hónapos –, azt meg kell ragadni. Feltölt, fejleszt, szórakoztat, csupán le kell küzdeni a honvágyat, és meg kell tanulni nevetni a sorson.

Amúgy a magyar ügyintézést és a dohányboltos eladókat innen is csókoltatom!