Mindenki életében van legalább egy olyan történelmi esemény, korszak, amiért rajong és mindent tud róla: második világháború, az utolsó cári család, Diana hercegnő, és még sorolhatnánk. Nekem is van: a huszadik századi magyar színjátszás. Pontosabban a rendszerváltás előtti színészóriások. Minden fellelhető beszélgetést elolvasok, megnézek, meghallgatok velük, és mindent tudni akarok azokról, akik megragadnak. A bőség zavarának ellenszegülve kiválasztottam öt „ikont”. Lássuk hát, kik ezek.

A színjátékos: Őze Lajos (1935–1984)

Őze Lajos, Az Őze, Lojzi. A színművészetre „színjátékos mesterségként” hivatkozott, és kerülte az embereket. Ha csak kilenckor volt jelenése, már 6-kor bent volt a színházban, hogy „ne poros cipővel álljon színpadra”. Eljátszott mindent, amit színész és néző el tud képzelni, mégsem volt soha boldog. Én Az ötödik pecsétben láttam először, akkor került fel az előbb említett listára. A Mestersége színész című műsorban Molnár Gál Péter készített vele portrébeszélgetést, legalább hússzor újranéztem. Őze így jellemezte magát az interjú végén: „Szentes, gyermekkor, félelem, szorongás, kisebbségi érzés, figyelem az utcán, úton-útfélen, játék, könyv, lapok színház. Ez vagyok én.”

A forradalmár: Gobbi Hilda (1913–1988)

Cserhalmi György után szabadon: Hildavirág. A színésznő, aki sose volt szép, aki főiskolás korában is vénasszonyokat, nagymamákat játszott. A nő, aki úriember volt. Az úriember, aki szerelme bemutatóira rózsacsokrokat küldetett. Az úrilány, akiből baloldali forradalmár lett. Gobbi, aki maga A Mirigy, A Gertrudis, A Spiró-féle Vénasszony. Csak egy beszélgetést kell meghallgatni vele. Egy interjút kell elolvasni. Egy filmet, egy előadás felvételét megnézni. A színház volt a mindene, saját családja nem lévén, de az emberség és az embertársak megsegítése mindenek fölött állt. Mindenkinek sok szeretettel ajánlom morálisiránytű-jelöltnek.

Az úriember: Darvas Iván (1925–2007)

Darvas Iván az a színész, aki még 78 éves korában is szépfiú volt. Bevallása szerint szépfiúságát ki is használta, majd 47 évesen új életet kezdett, amikor találkozott „mostani családja fejével”. 1965 után börtönbe zárták, azt mondták, soha többet nem állhat színpadra, mégsem így lett. Mai napig csodájára járnak az Egy őrült naplója alakításának, az Isten hozta, őrnagy úr!-ban pedig a narrátor szerepében ütheti meg a fülünket az a bizonyos Darvas-intonáció.

A femme fatale: Psota Irén (1929–2016)

„Te, Irén. Már csak mi vagyunk ketten” – idézte fel Törőcsik Mari ikonikus mondatát Psota Irén, amikor Friderikusz azt kérdezte, a hány legjobb közé sorolja magát a magyar színházi életben. Ha az ember az életművéről sokat nem is tud, az mindenkinek tiszta, hogy Psota Irén maga volt a lüktetés, a tűz és hév. Ő volt az úgynevezett nagy formátumú színésznő. Lerítt róla urbánus származása, a szerep kedvéért azonban krumplit késsel pucoló parasztasszony is tudott lenni. Kiválóan énekelt annak ellenére is, hogy a cigi soha nem esett ki a kezéből. Azt mondta, elméleti síkon soha nem tudta, mi az a szakma. Mindig belülről hajtotta valami, magától tudta, mi a színjátszás.

A színészkirály: Latinovits Zoltán (1931–1976)

Ilyen felsorolásból ki nem maradhat a mindenki által ismert és tisztelt Latinovits. Úgy tudott verset mondani, mint senki más, sőt a versmondásról ekképpen nyilatkozott: „Jól verset mondani nemzetépítő feladat.” Építészmérnöki tanulmányait nagyszerűen ötvözte a színészettel, a versmondást sokszor ábrákkal, képletekkel, a matematika felől közelítette meg. Az ötödik pecsét, Szindbád, Isten hozta, őrnagy úr! – mind olyan magyar filmek, amelyekből mi is, akik színházban nem láthattuk, megismerhetjük Latinovits színészkirály voltát.

Képek forrása: Fortepan

Az óra 20.52-t mutat, amikor elkezdem ezt a mondatot gépelni. De mit számít ez olyan személynek, aki vissza tudja idézni, mit tett az elmúlt órákban? Nos, közel sem annyit, mint Sally Porternek, aki Daniel Keyes Az ötödik Sally című regényének főszereplője. Az idő ugyanis akkor válik igazán fontos, misztikusnak és ellenségesnek tűnő erővé, amikor az ember napokat, órákat veszít; amikor teste és akarata fölött elméjében más személyek veszik át az irányítást.

Nem sci-fi történetről beszélünk. Sally Porter testét nem idegen életforma vagy gótikus korból visszatérő békétlen kísértet használja. Bármilyen elborult fantasztikumnál izgalmasabb témával állunk szemben: a disszociatív személyiségzavarral. Az eredetileg The fifth Sally címmel jegyzett könyvben ezt többszörös személyiségként emlegetik, ami nagyjából ki is fejezi a javát annak, amit tudnunk kell róla: egyetlen testen belül több különböző személyiség válik le egy tudatból, hogyha az alapszemélyiség olyan traumát tapasztal, amit képtelen egyedül feldolgozni. Ha nem lenne eléggé csavaros eddig ez az állapot: az alapszemélyiség a legtöbb esetben nem tud a többi létezéséről. Ő csak elájul, elalszik, majd napokkal később tér magához olyan helyszínen vagy élethelyzetben, amelybe fogalma sincs, hogyan keveredett.

Sally Porter is többen van: néha az intellektuális és művészi hajlamokkal rendelkező Nola foglalja el a testét, máskor a csábító archetípusaként Bella tör felszínre, a legnagyobb krízisekben felbukkan a könyörtelen, verbálisan és fizikailag is agresszív Jynx, de a jóindulatú Derry-nek is jut hely. Ő az, aki mindannyiukat ismeri, mondhatnánk azt is, ő az „elme kapcsolattartója”.

A könyv öt részen és tizennyolc fejezeten keresztül mutatja be Sally életét, amely – könnyen kikövetkeztethetően – rég kisiklott. Előzményként tudjuk meg, hogy férjétől elvált, gyermekeit nem látogathatja, és ezenkívül is képtelen teljes életet élni: minden személyiség teljes jogú és az időt tekintve folyamatos gazdája akar lenni a nő testének.

Daniel Keyes 1980-ban született alkotása viszonylag sok csavarral operál, és bár a regény vége eléggé kiszámítható, a fő problémán kívül kisebb részletekért is érdemes olvasni. Ezek nem az esetleges szerelmi szálak, amelyek néha irreálisnak és elnagyoltnak tűnnek, sokkal inkább az egy testen belül létező különböző egyéniségek jelleme, tervei és létrejöttüknek miértje szögezi az olvasó szemeit a sorokra. Valamint az, hogy ők öten hogyan birkóznak meg egymással.

Az író nemcsak ebben a művében foglalkozik a többszörösen hasadt személyiséggel vagy úgy általában a mentális zavarokkal. Sőt, egyes vélemények szerint nem is ez a könyv a legkiemelkedőbb alkotása a tematikában (ellenpéldaként hozzák fel a Virágot Algernonnak vagy a Szép álmokat, Billy! köteteket), viszont merem állítani, hogy a Sally Porter köré épülő történet is maradandó olvasmányélmény lehet azok számára, akiket akár feleannyira foglalkoztat a disszociatív személyiségzavar, mint engem.

Az óra most 23.36-ot mutat. Megjegyzem ezt is, ahogy Az ötödik Sallyt.

Mi történik anyuval, ha nyitva felejtjük? Miért van apu tele halakkal? Hogyan kell távirányítós sebekkel játszani? És ki nyeri meg a traumaordító versenyt? Sztercey Szabolcs második kötetében, a Plüssbolygóban* ehhez hasonló kérdéseket válaszol meg olvasóinak. A Hervay Könyvek sorozat negyedik részeként megjelent konceptkötet személyes hangvételű, immanens esztétikájú verseket sorakoztat fel. A családi kötelékek és az ezekhez társuló identitásválság kérdéseit járja körül, hétköznapi nyelvezetet és szabad versformát alkalmazva.

Sztercey Szabolcs, hivatalos nevén Benedek Szabolcs 1991-ben született Gyergyószentmiklóson. Első kötete, a Nyelvtani közép 2017-ben jelent meg. Kolozsváron él és alkot, aktuális projektjében a Hervay Könyvek sorozatban megjelent kötetek egy-egy versének megfilmesítésével foglalkozik.

A Plüssbolygó elsősorban a diszfunkcionális családdinamikát tematizálja, a családtagok szerepkörének definiálásával, az emberi kapcsolatok komplexitásának kibontásával és az önmeghatározás relativitásával. A szerző a viselkedésminták továbböröklődését mutatja be női és férfi perspektívából, hazai kontextusba helyezve, dekonstruálva az olyan tabukat, mint a síró férfi vagy az anyaságtól elzárkózó nő. A gyerekperspektíva és a bizarr költői képek társulása groteszk, helyenként abszurd olvasmánnyá teszi a szövegeket, amelyek ismerős érzéseket és helyzeteket eddig ismeretlen módon közelítenek meg, így válva egyszerre átérezhetővé és újszerűvé. Ezt a hangulatot tetézik a kötet illusztrációi: fekete-fehérre átszínezett gyermekrajzok, amelyeken a színeiktől megfosztott pálcikaemberek, szívecskék és gombszemek természetellenesnek, idegennek hatnak.

„A szíve önmagán kívül kering, / nem elég nagy, hogy bolygó lehessen.” A Plüssbolygó egyedi olvasmányélmény, emlékezésre és gondolkodásra késztet, kezedbe adja a fájdalmat és játékot csinál belőle anélkül, hogy diszkreditálná azt. Széles körű olvasóréteg számára ajánlott, mivel a témák megalkotásának kreativitása, a generációs traumák irodalmi megfogalmazása és a költő egyedi látásmódja mind kedvére lehetnek a kortárs költészet kedvelőinek.

* Sztercey Szabolcs, Plüssbolygó. Erdélyi Híradó Kiadó – Fiatal Írók Szövetsége, Kolozsvár–Budapest, 2021, Hervay Könyvek 4.

Kép forrása: Sztercey Szabolcs Facebook oldala

Mindig nagyra értékeltem a bátor embereket, akik nem félnek kilépni a komfortzónájukból. Akkor lettem én is egy közülük, amikor – eddigi rövid életem alatt már kétszer is – úgy döntöttem, olyan városban folytatom a jövőm építését, ahol léteznek kilátások.

Nyolc évig román tagozaton tanultam, majd kilencedik osztálytól Csíkszeredában magyar nyelven folytattam a tanulmányaimat. Addigra már egész jól tudtam magyarul írni és olvasni: a román általános iskolában is tanultam a magyart, heti három alkalommal volt magyaróránk, délután pedig más tanárhoz is jártam nyelvet tanulni. Otthon a családban mindkét nyelven beszélünk ugyan, de a legtöbb segítséget a nyelvtanulásban a tanórák nyújtották.

A bátyám nyolcadik osztálytól magyar tagozaton tanult, ezért bíztam magamban, hogy képes leszek én is ugyanazt végigvinni. Majdnem 200 km-re voltam az otthonomtól, ritkán tudtam hazamenni, leginkább csak három-négy havonta, többnyire ünnepekre. Ahogy teltek a hónapok, évek, már egyre könnyebb lett, megtanultam az önállóságot, ami sokat segített és most is segít. Idővel a bentlakásban rátaláltam a második családomra. Barátokkal, nevelőnőkkel, nevelő bácsikkal és a pap bácsival alakult ki olyan közösség, amelyről azt mondhattam, hogy olyanok voltunk, mint egy család. Még akkor is, ha az otthoniak nem lehettek a közelemben, mindig volt valaki, aki bátorított és segített, bármilyen helyzetben – főleg az utolsó évben, hiszen akkor volt a legnagyobb szükségem segítségre és támogatásra.

Sokszor elbizonytalanodtam, kétségeim támadtak, hogy vajon sikerülhet-e minden tantárgyat megtanulni magyarul. Kezdetben nem volt könnyű, de késő éjszakákba nyúló tanulással sikerült érettségiznem. Még érettségi után sem volt világos, hogy Kolozsváron fogok egyetemre járni, ráadásul magyar tagozaton. Meghallgattam szüleim és barátaim tanácsait is, ami sokat segített az érettségi utáni nyáron megérett döntésben: Kolozsváron fogok tanulni, még akkor is, ha messze van és drága város. Így lettem ősszel elsőéves egyetemista a Babeş–Bolyai Tudományegyetem Politika-, Közigazgatás- és Kommunikációtudományi Karán, újságírás szakon.

Fél éve Kolozsváron próbálok minden pillanatot megélni, csodálattal felfedezni a várost. Régi és modern épületeket, a kommunizmus emlékét őrző tömbházakat, a hagyomány és innováció tökéletes harmóniáját. A város zsúfolt, zajos és tele van autókkal. Tökéletes mindazok számára, akik szeretik a nyüzsgést. Bár sűrű a tömegközlekedés, de sok domb akad, ahova busz már nem jár, így gyalog kell megmászni azokat. Ez főleg olyankor „kellemes”, amikor amúgy is fáradt vagy. Ugyan az árak borsosak, de túl lehet élni. Az első egy-két hónapban nehezebb, amikor nem tudod, hogyan oszd be a pénzed, hogy mindenre jusson, de idővel ezt is meg lehet tanulni.

Az emberek nagyon kedvesek, ráadásul roppant érdekes a legkülönfélébb vidékekről érkező diákok egyvelege. Szinte kényezteti füleimet a többféle nyelv, a sokféle akcentus. Összebarátkoztam egy lenyűgözően nyitott amerikai lánnyal, aki magyarul egyáltalán nem tud, románul értekezünk. Egyébként úgy érzem, bentlakásban élve sokkal könnyebben észrevehető a többiek kedvessége. Jólesik, hogy itt akár ismeretlenül is köszönnek az emberek egymásnak a folyosón. A bentlakók közös konyhákon osztoznak, ott óhatatlanul kialakul a beszélgetés ismeretlenekkel is, akik attól kezdve ismerősökké válnak.

Az órarend nem olyan zsúfolt, mint a középiskolában, ahol koncertpróbákkal együtt olykor késő estig bent maradtunk. Az egyetemen is akadnak persze kedvenc tantárgyak és kedvenc tanárok, meg kevésbé kedvesek is. Délután is vannak órák, így nem kell mindig korán kelni. A szállóigeként emlegetett kolozsvári rohanásnak olykor semmi jele, még arra is jut idő, hogy nyugodtan megkávézzunk.

Ne féljetek a diákélettől, távol kerülni az otthontól. Eleinte ugyan keserű lesz a honvágy és a sok ismeretlen miatt, de minden egyes felfedezéssel egyre édesebbé és érdekesebbé válik. Végtére is miért választanánk a könnyebb utat? Nehéz úton járva sokkal többet tanulhatunk, tapasztalhatunk, hogy végül a nagybetűs élet kihívásai között jobban boldogulhassunk, és joggal legyünk büszkék arra, akivé váltunk.

Hófehérke mostohaanyja, a Gonosz Királyné és Dorian Gray is megfogalmazta az axiómák axiómáját, vagyis azt, hogy az öregedésnél borzasztóbb dolog nem sűrűn következik be egy ember életében.

Az öregedésellenes ipart nem lehet olyan egyszerűen kikerülni, hogy nem olvasunk meséket vagy Oscar Wilde-ot, a sokszínű szociális média amúgy is tökéletesen elvégzi ezt a feladatot, és sikeresen frusztrálja nők százezreit.

Minden a mondhatni „ártalmatlan” FaceAppal kezdődött. Épp egy kis bőrhibát javítunk ki itt, egy szarkalábat ott, és voilá! Kész is a kép, amin még felismerhető a felhasználó, de már nem teljesen emberi. Posztolhatjuk is Instagramra, ahol a legnagyobb produktum az, ha valaki visszaveri a fényt.

A FaceApp evolválódott, ráadásul az, hogy minimálisan se nézzünk ki embernek, új szintre lépett. Először csak kisebb plasztikai beavatkozásokkal történt ez a változás. Kis idegméreg – más néven botox – a homlokba, kis hialuronsav a szájba, de éppen csak annyi, hogy jobban hasonlítsunk filterezett énünkre, mint a valóságra. Ha átesünk a ló túloldalára, akkor is teljesen rendben van minden, mert a botox felszívódik. Végül is csak némi idegméregről van szó, viszonylag kevés olyan esetet jelentettek, ahol komplikáció merült volna fel.

A nők elhitették magukkal, hogy csak és kizárólag saját maguk miatt teszik az egészet. Amit el is hinnék, ha nem profitálna belőle az egész patriarchális rendszer és a szépségipar. Tüneti kezeléssel próbáljuk feloldani azt a belső nyomást, ami minden nőben ott rejtőzik, miszerint 30 éves kor felett már elméletileg nincs értékünk, a szavatosságunk lejár. Egyetlen feladatunk, ami ezen a ponton még hátravan az életünkből, az a gyermekvállalás. Ami csak akkor lehetséges, ha szerencsénk van, és nem hagy el a párunk sokkal fiatalabb nőért. És ha ez megtörténik, akkor természetesen a fiatal nőt fogjuk utálni.

Ebben a rendszerben – ami az öngyűlöletből profitál és produktumnak tekinti azt, hogy valaki megfelel a jelenlegi szépségideálnak – a legnagyobb lázadás az, ha szereted magad.