Minden félnek áldás, ha valami jót tud adni az ember a társának. Legyen szó tárgyról, érzésről, bármiről, amire valakinek szüksége van, vagy csupán boldoggá teszi. Az Estuar Alapítvány ingyenes segítséget kínál mentális betegeknek, amivel közelebb kerülhetnek a társadalomhoz és a gyógyuláshoz. Teszik mindezt kemény munkával, ugyanakkor ragyogó, kedves mosollyal, de ahhoz, hogy elképzeléseik megvalósulhassanak, mindig szükség van – főleg anyagi – segítségre. Ilyen segítséget kínált a Mano & Gregor együttes: pénteki kolozsvári karitatív koncertjén pazar hangulatot teremtett. A jótékonysági koncerten találkozhattunk az alapítvány dolgozóival, közülük Finta Orsolya szociális munkást, mentálhigiénés szakembert, alapítványvezetőt kérdeztük az egyesület múltjáról, jelenéről, jövőjéről.

– Hogyan jött létre, mivel foglalkozik az Estuar Alapítvány?

– Alapítványunkat pszichiáterekből álló közösség hozta létre a rendszerváltás után, lehetőséget kínálva a mentális betegségben szenvedőknek arra, hogy a kórház, pszichiátria falain kívül is kezelésben részesüljenek. Tabutéma volt akkoriban a mentális betegség: mindenkinek egészségesnek kellett lennie és dolgoznia, szó sem volt arról, hogy valaki nem fizikailag, hanem elméjét tekintve küszködne bármivel is és emiatt kerülne felmentésre. Kezdetben Bukarestben, majd néhány évre rá Kolozsváron is nappali központok alakultak.

– Hogyan tudjátok fenntartani az alapítványt?

– Akárcsak a többi alapítvány, az Estuar is projektekből, pályázatokból „élhet”. Támogatóvonalon keresztül, mindig adott témához kötve megpályázunk egy bizonyos összeget és ha megnyerjük, ezen keresztül érkezik az a pénzkeret, amiből meg tudjuk szervezni a tevékenységeket. Rendszerint Bukarestben történik a pályázás, az ottani csapat gondolja ki, hogy a bukarestin kívül a három másik helyszínünkön, ahol nappali központ működik (Giurgiu, Ploieşti, Kolozsvár), mit kéne fejleszteni, mire lenne szükség, és arra vonatkozóan pályáznak.

– Milyen jellegűek ezek a pályázatnyertes projektek?

– Március végéig zajlik például Adjunk hangot a mentális egészségnek (Sănătatea mentală are nevoie de empowerment) témájú projektünk, amelynek kisebb részéért felelünk. Ennek a projektnek a célja javítani a felnőtt mentális betegek kommunikációs képességeit. Mi megteremtjük ennek a keretét találkozókon, szemináriumokon, klienseink pedig gyakorolhatják, hogyan ismertessék valamely hétköznapi problémájukat fontos tisztséget betöltő személyek előtt. Például tudjanak bemutatni őket érintő törvényváltoztatási javaslatot, vagy bármi olyasmit képesek legyenek felvetni, amire vágynak.

A Mental Health Europe szervezte Mentality nevű projektünk célja kapcsolatot teremteni a mentális egészséggel foglalkozó szervezetek között és segíteni őket az olyan váratlan válsághelyzetekre való felkészülésben, mint például a Covid vagy a háború. Európa hat országának együttműködésével zajlik ez a program: a mentális egészség területén három országban bevált, jól működő modelleket próbálják alkalmazni a másik három országban. Mi lengyel modellt próbálunk ki: a Lengyelországból átvett modell alkalmazásával a projekt végéig ki kéne alakuljon a segítő helyeket összesítő, jellegüket leíró térkép. Esetünkben a kétéves támogatás jövő év végéig érvényes. A foglalkoztatás általi közösségi integrációt célozza a másik, kifejezetten kolozsvári programunk: a dolgozni vágyó felnőtt mentális betegeket segítené álláshoz jutni.

– Hogyan épül fel az alapítvány csapata?

– Nagyon fontos a nappali központ (ahol a tevékenységek zajlanak) és hogy annak komplex csapata legyen, ebből sajnos most egyikkel sem rendelkezünk. Ideális esetben kellene hogy legyen alapítványvezető, projektasszisztens, pszichológus, pszichiáter, szociális munkás, ügyvéd, munkaterapeuta, művészetterapeuta és tanácsadó is. Valamikor ez volt a csapatunk összetétele. Ha a csapat teljes – és nekem volt szerencsém ilyen formában látni 2009 és 2014 között –, az az ügyfeleinken is látszik, jobban boldogulnak. A nappali központban hétfőtől péntekig csoportokkal foglalkozunk, közösségi munka, kampányok, találkozók és párhuzamosan tanácsadások zajlanak. Ez nagyon összetetten működött annak idején. Azok, akik akkor jártak hozzánk, sokkal többet kaptak tőlünk, mint most, amikor nincs biztos hely, ahol a nappali központunk működhet. Az embereken érződik, hogy nem úgy kapcsolódnak be az alapítvány tevékenységeibe, mint régen, túl erős a bizonytalanság. Van, aki családtagjaként tekint rám, és úgy jön oda hozzám, hogy „Jaj, csak érted jövök, csak érted csinálom”. Jelenleg viszont egyetlen pályakezdő pszichológusból és belőlem mint vezetőből áll a csapat. A hatékonysághoz teljes csapatra, bázisra, rendszerre van szükség.

– Milyen jellegű szolgáltatásokat kínáltok a klienseknek?

– Kolozsváron két napon szervezünk csoportfoglalkozásokat: kedden dekorációs csoport működik 9-től 12-ig, szerdán 10-től és 11-től kommunikációs, önismereti, irodalmi stb. csoport váltakozik. Párhuzamosan pszichológiai vagy szociális tanácsadás folyik. Nappali központ hiányában programjaink a Kolozsvár metropoliszövezeti Közösségközi Fejlesztési Egyesület (Asociaţia de Dezvoltare Intercomunitară) által felajánlott helyiségekben zajlanak.

– Ki jogosult az alapítvány szolgáltatásaira?

– Azok jönnek hozzánk, akik hivatalos diagnózissal rendelkeznek, már jártak korábban kórházban vagy pszichiáternél valamilyen mentális betegség miatt, például skizofréniában, depresszióban, bipoláris depresszióban, valamilyen személyiségzavarban szenvednek.

– Hogyan találtátok meg a Mano & Gregor együttest?

– Egyik gyűjtés során jutott el hozzánk a hír, hogy az együttes szeretne karitatív koncertet szervezni Kolozsváron. Ők szerettek volna valakit támogatni, nekünk meg folyamatosan szükségünk van a támogatásokra. Így találtuk meg egymást.

Röviden összefoglalva így néz ki az Estuar jelene. A jövő? Az alapítvány dolgozói szeretnék továbbra is működtetni ügyfeleik találkozóit fontos hivatalos tisztségeket ellátó személyekkel. Hosszabb távon kihívás számukra, hogy megint teljessé válhasson a múltban olyan jól működő csapat, és állandó céljuk konkrét segítséget nyújtani a hozzájuk fordulóknak. Ehhez főleg önkéntesekre lenne szükségük, de sms-ben is lehet bizonyos összeggel támogatni az alapítványt (részletek az Estuar honlapján: estuar.org).

Kép forrása: Finta Orsolya Facebook oldala

„Próbáltam összehúzni magam kicsire, elférni saját árnyékom helyén. Vigyázva fészkelődtem, mint egy csónakon.” Így ír Szvoren Edina. Aki csak ezt a mondatot olvassa, nem tudja, minek a lezárása ez. Nem tudja, mi történik A varródobozban nincs hely éjjeli állatoknak című novellában, mégis érzi, hogy valakit valami szörnyen nyomaszt. A Verseim, tizenhárom történetet tartalmazó novelláskötet mindegyik darabja ilyen. És mindegyik megtépázza az olvasót.

Szvoren Edina József Attila-díjas prózaíró neve egyre többeknek ismerős lehet. Amikor megismertem, idehaza csodálkozva néztek rám, amikor az írásairól meséltem, nem tudták, ki az, holott Magyarországon már Libri irodalmi díjas szerző volt. Bonszájgyerekek című novellájával ismertem meg, s ezzel kapott helyet kedvenc szerzőim listáján. Bármilyen nagyra is tartsam őt és a munkásságát, bármilyen különleges is legyen a látásmód, amit hősein keresztül az olvasó elé tár, figyelmeztetnem kell mindenkit: Szvoren Edina novellái nem alkalmasak mindennapi fogyasztásra. Ritkán, vízben feloldva, óvatosan kell fogyasztani.

A Verseim. Tizenhárom történet című kötet, amint a neve is mutatja, tizenhárom önálló, különböző történetet mesél el, mégis összeköti őket valami: a kegyetlenség, a húsba vágó realitás. Megmagyarázom: Szvoren Edina úgy teszi tönkre az olvasók lelkét, hogy azok észre sem veszik, mi történik velük. Minden novella úgy kezdődik, mint egy akármilyen hétköznapi történet, amit barátok, ismerősök elmesélnek egymásnak: vidéken nyaralunk, és búgnak a galambok, a gyerekkel az ablakban várjuk haza a párunkat, meleget ígértek, mégis fúj a szél. Átlagos történetek… lennének, ha nem Szvoren Edina állna mögöttük. Ahogy a gyanútlan olvasó beleveti magát a szövegekbe, bevonódik a cselekménybe, két-három oldal után azon kapja magát, hogy valamilyen megmagyarázhatatlan ok miatt rosszul érzi magát, fél, szorong, gombóc van a torkában. Ezeknek az érzéseknek a forrása a magas szintű emberismeretben és a tűpontos látásban keresendő.

A szerző úgy vezet minket az orrunknál fogva, hogy csak a történet végén vesszük észre, milyen súlyos tragédiát ismertünk meg. Mondok egy példát: a Hátunk mögött a surrogás című írás így kezdődik: „Elindultunk a városból, és húztuk”. A novella egy csapat gyerekről szól, ugyan mit húzhatnak maguk után? Játékot, szánkót, zsákot tele almával. Nem. Holttestet húznak magukkal. De ez így nincs leírva. Tizenkét oldalon keresztül egyszer sem olvassuk azt, hogy valaki meghalt, és viszik a testét. Utalások vannak és ettől hátborzongató az egész.

A fentebb említett A varródobozban nincs hely éjjeli állatoknak leszbikus párról és a kisfiukról szól. Ebben sem kapjuk meg direkte az információt, hogy itt két nő nevel gyermeket, az utalásokból mégis kiderül. Megmondom őszintén, ezt a novellát legalább négyszer olvastam újra. Most sem értem, mi a vége. Nem értem, mi a baj. Nem értem, mi az emberi tragédia oka, forrása, de azt igen, hogy megviselt. És itt fogható meg a szerző egyedisége: érteni sem kell a csattanót ahhoz, hogy megviseljenek a leírtak.

Az Áruházi blues közel 40 oldalon keresztül beszél arról, amit a cím is előrevetít: az áruházi dolgozók melankóliájáról. Ez is teljesen megszokott, mindennapi dolog. Ugyanakkor hányan – akár áruházi dolgozók, akár nem – mernék beismerni és hangosan kimondani, hogy milyen szexuális vágyak öntik el a gondolataikat, ha meglátják a főnöküket? Hányan beszélnek nyíltan arról, hogy egyszer csak elegük van az apjuk gondoskodásából?

Eleken lakik a tolvajisten lánya – egy házaspár a nő szüleihez megy látogatóba, segít tűzifát hordani. Semmi nem történik. Legalábbis semmi rendhagyó. Mégis kiderül az apró gesztusokból, egy-egy szempillantás pontos leírásából, hogy a fiatal nő nem boldog a házasságában, utál mindent és mindenkit és csak pihenni szeretne.

Ehhez ért Szvoren Edina: meghökkent, mert a lelkedbe lát. Olyan pillanatokat ragad ki a mindennapi emberi életekből, amelyek jelentéktelennek tűnhetnek, mégis azok hordozzák a legtöbb fájdalmat, a legtöbb szorongást. Ezekben ismerszik meg az ember igazán.

Kép forrása: Könyvesmagazin.hu

A szessziós időszak utolsó vizsgái előtt enyhe mentális kimerültség volt jellemző a lakás teljes népességére. A legkisebb negatív behatású történés is kibillenthetett volna ebből a hajszálvékony jégen táncikáló stabilitásból. Elárulom nektek, ez meg is történt. Szép, enyhén napsütéses délután volt, Aladár éppen vizsgázni készült, letusolt, és mielőtt elhagyta volna a fürdőszobát, igencsak különös jelenségre lett figyelmes. Odahívott engem is, hogy még véletlenül se fordulhasson elő, hogy csak ő látja a problémát: a fürdőkádunk alatt állt a víz, amit mi nem igazán tudtunk hova tenni, szóval csak bámultuk, mint a lőtt medvét szokták.

Aladár ecsetelni kezdte, hogy mi lesz az esemény folytatása, beázik az alsó szomszéd, és majd az egész fürdőszobafalat ki kell bontani, mert nem lehet tudni, hol van meghibásodva a vízvezeték. Tette ezt azzal az édes megnyugvással, hogy nyugodtan elzárhatják napokig a vizet, mivel ő még aznap délután indul haza Csíkországba.

Mondanom sem kell, milyen mértékben lettem frusztrált, mert kinek hiányozna bármi ehhez hasonló meglepetés. (Oh, igen, tudom, a korábbi részben is a vízzel kerültünk harcba, de hát tudjátok, hogy van ez. Noénak az özönvíz, Mózesnek a Vörös-tenger, nekünk pedig ez jutott).

Miután Aladár vázolta a következményeket, elment vizsgázni. Alig egy óra múlva csengettek. Kinyitottam az ajtót, s hát idegen, papucsos nő áll velem szemben, szemlátomást nem túl jó hangulatban. Noha fogalmam sem volt, ki ő, azonnal éreztem, hogy a fürdőszobás esethez köthető.

Most leszögezném, hogy határozottan utáltam a helyzetet. Aladárnak így vagy úgy, de mindig igaza lesz. A titokzatos nő az alsó szomszéd volt, tudatni szerette volna, hogy a fürdőszobája jelenleg be van ázva és hogy kezdeni kellene vele valamit. Természetesen azonnal hívtuk a szakembereket, akik azzal biztattak, hogy sajnos csütörtök előtt nem tudnak jönni. Összességében elborult az agyam röpke fél óra erejéig, aztán erőt vettem magamon és érett felnőtt nőként viselkedtem, vagyis hisztérikus rohamban kitörve felhívtam édesanyámat. Végül nem lett ennyire horrorisztikus a mese vége, mert másnap reggel a harmadik lakótársam azzal ébresztett: mégis jönnek a szerelők megnézni az öntözőrendszert, amit az alsó szomszédnak hoztunk össze. Egyórányi munka volt az egész, szóval csak egyetlen estére kellett a közeli bevásárlóközpont mosdóját kisajátítanom fogmosás és bőrápolási rutin céljára.

A kollektívvilág mint a kommunista rezsim koronája ismeretes a közélet számára, de mi a helyzet a székely, vidéki forgatókönyvekkel? Idős hölgyek emlékeztek vissza, milyen volt azokban az időkben. Első ízben Ida nénit kérdeztem, akit férjével friss házasként talált meg a kollektivizálás, majd Anna néni osztotta meg emlékeit, aki fiatal lányként élte meg a társulást.

„Fiatalasszony voltam, akkoriban kerültünk össze a férjemmel, amikor a társulást elkezdték. De én akkor mán úgy rizgettem, mint a kocsonya mikor jöttek férfiak, úgy mondták nekik, hogy aggitátorok, hogy beszéljenek rá, de az én uram nem akart semmiképp béállni a kollektívbe. Féltem, mert volt akiket megcsepszeltek, amiért nem akartak együttműködni. Úgy lehet mi egészen az utolsók között álltunk be a rendszerbe végül. Első évbe, amikor megesküdtünk, aratáskor jöttünk a mezőről, s be boldogok voltunk, mert igen jó termés lett, örömömbe még a kőkeresztre a kalászból koszorút is köttem, s utánna változott meg minden, akkor nem es gondoltuk volna.”

„Itt a szomszédba lakott egy öreg, s ő úgy mondta volt: »Én nem állok bé csak a csepegő alá, ha ess. Sehova se állok bé.« Úgy megverték az öreget az ágyba, mint a lovat” – emlékezett vissza Ida néni keserű mosollyal az arcán.

Minden kezdet nehéz

„Az volt a helyzet, hogy volt két szép csikónk, de olyan a faluba több nem. Gyönyörű két jószág volt, s azelőtt egy pár hónappal, ahogy beálltunk volna a kollektívbe, eladtuk őket Szentgyörgyre. Azokat ők vitték volna, ha meglettek volna, az akkori kollektívelnök mondta a férjemnek, hogy nem fog kapni semmit. Úgy tudd meg, ezután két kerek esztendeig a férjem az elszámoláskor két lejjel jött haza, a lovak árát mind lehúzták a jussból. A gyermekek kicsikék voltak s a juss két lej volt, sírtam, tudd meg, erőssen sírtam akkoriban. Én a gyermekektől nem tudtam dolgozni, az uram a fejősteheneknél volt, mert ott kicsivel jobban lehetett keresni, s szépen, amit kellett volna nekünk adjanak, abból a lovak árát lehúzták.”

A közeli templomban megkonduló harang emlékeztetett a jelenre, egy alázatteljes perc után Ida néni így folytatta:

„72 ár répa volt kimérve kettőnknek, s azt meg kellett kapálni a szeredai határba. Elmentünk egy hajnalba, s mire hazajöttünk a csűr ki volt ürítve, a szekerek el voltak vive, mindenünket elvittek, mindent, mindent. Ott volt egy villa, kasza s egy gereblye, s kezdd meg vele az életet. Mit kellett menni s dolgozni, hogy valamit kapjunk, amiből élni lehetett! Az élelmet meghúzták, lapos fekete kenyeret s kék-szederjes csürkéket lehetett kapni, még most is betegedek el, ha rágondolok. Amikor a mezőről jöttünk haza, sorba kellett állni érte, s abból készítettél, amit tudtál. Egy évbe ha kétszer, húsvétkor s karácsonykor süttünk esetleg. Így volt, sokat kínlódtunk.”

Ha nem csurran, cseppen

„Pityókaszezon volt, s jártunk ki asszonyokul burjányolni. Voltak köztünk betyárabbak, pláne akik közel laktak, ők pakolták meg a kasokat, amikor jöttünk haza. Egy másik asszony s én nem mertünk soha elhozni többecskéket, a többiek azt es hitték egy darabig, hogy kémek vagyunk. Nekem a férjem megmondta, ha bé találnak zárni, ő nem bánja, nem tud kiváltani, semmink nincs, amivel. Volt eset, amikor a milicek jöttek arrafelé, s akkor aztán aki valamit hozott, az mind úgy hánta a kereszteket. Alig volt egy pár alkalom, mikor a nagy mezőn két-három nagy pityókát a kas aljába belévettünk, nem többet, csak egy kicsi pityókás tokánynak valót.”

„Éltünk, boldogultunk, ahogy tudtunk. Kicsidenként addig spóroltunk s dolgoztunk, hogy esszegyűlt valami pénzünk, akartunk venni új szekeret s szerszámokot. A férjem megtudta, hogy lenn, Tusnádon volt egy öreg, aki minden szekeret s szerszámot békent fáradt zsírral, hogy a kollektivisták ne vigyék el, s mi azt meg akartuk venni. Na, a férjem le es ment, a szekérre felpakolta, s hozta haza. Az utca végén éppen találta az egyik nagy kollektivista gazdát, s az nagy csúfandárosan még azt mondta neki, hogy ezeket te nem fogod használni, mert ezt is elveszik. A férjem erre felveszett erőssen, azt mondta, ő még egyszer az árát összegyűjti, de ebben a helyben az utca végén meggyújtsa az egészet.”

„Sok mindenről le kellett mondjunk, nem úgy volt a világ, mint ahogy most van. Soha el nem felejtem, akkoriba jöttek bé divatba ezek a tavaszi kabátok, s úgy fájt a szívem nekem is egy olyan szép kabátra. Azt mondta a férjem, hogy a kabátot a járomba, a másik tehen mellé nem lehet béfogni.”

Egy élet munkája valaki más portájára

„Az egész gyermekkoromra s emiatt az életemre is a pecsétjét rányomta az a világ” – kezdte mélyről jövő sóhajtással Anna néni a történetét.

„Kicsi leányka voltam, emlékszem, az emberek beszéltek, hogy a gazdálkodókat, s a mezőgazdaságot össze fogják vonni, hogy kollektivizálni fognak. De nem erőst értettem akkor ezt. Iskolába jártam, a szüleim dolgoztak, a bátyáim is, mint minden falusi. Nem telt el sok, s el is kezdték a társulást.”

„Nekünk szép nagy udvarunk volt, azon nagy istálló, kétrészes csűr, fásszínek, mert ott lakott a nagyobb bátyám s édesapámék egy kapun belül. A kollektívépületekbe nem volt elég a hely, mert ugye esszegyüjtöttek mindenkitől mindent, s akiknek nagyobbacska istállója vagy csűre volt, azt le akarták foglalni, így vettek szemet az udvarunkra is. Egy hajnalba, amikor az állatokot már elhajtották, bátyám s édesapám, s a szomszédok úgy ne, körbe, nekiálltak, s a csűrt lebontották. Nem engedték, hogy beléköltsenek a kollektivisták, szépen az anyagot a kert végibe esszerakták, s aztán később bátyám abból épített házat magának.”

„Édesapám életiben, s még halálakor is azt mondogatta, hogy »egy életet dolgoztam, s semmit nem tudok nektek hátrahagyni, semmivel kell hagyjalak«. Nem volt könnyű akkoriban, de nem volt mit csinálni, kellett menni, s valahogy egyik napot a másik után húzni. Állatot, földeket, szekeret, egyszer amit el lehetett képzelni, mindent elvittek, s amikor a kollektívet feloszlatták, nem adtak vissza mindent. Mi kaptunk vissza valami állatot, s egy néhány földet, viszont olyan is volt, aki még ennyit se. Lakott ott tőlünkön fennebb egy örmény család, biza jómódú, rendes emberek voltak. Egyszer jártam ott, s akkor láttam, milyen szép bútoraik voltak, ugye, akkoriba mindenki olyat csináltatott, amilyet a zseb engedett. Meg nem mondom már, hogy hogy hívták az asszonyt, de amikor a kollektívet bévezették, őköt a faluból elkergették. Egy kofferba, amit egy este alatt lehetett, összepakoltak, de ott kellett hagyjanak mindent. Abban a házban aztán valami kollektívirodát vagy mit nyitottak, s azt a sok szép bútort egy kollektivista felesége elszerelte, s használta, mert utána, évekkel később jártam oda, de arra a mintás faragott bútorra emlékeztem.”

„Ágnes nééknek volt két házuk a faluban, az egyik az utcasarkon az a nagy élet, amibe most laknak. A másik pedig ott volt, ahol most a milícia van, ez volt a kisebb, s ejsze a régebbi is. A kollektívidőbe ők ebbe laktak, ahol most a poszt épülete van. Úgy mesélte, hogy kaptak egy értesítőt a kollektívigazgatóságtól vagy honnan, hogy az egyik épületet bé kell adják a közösbe. Erősen rendes volt akkor a rendőr, amelyik ide volt helyezve, mert ő tanácsolta nekik, hogy szedjék magukat, s költözzenek át egy-kettőre a másik házba, adják be ezt a régebbit. Igaza es volt, mert az nagyobb területtel volt, a ház is sokkalta nagyobb volt, s így maradt meg nekik az, ahol most laknak. Amit elvettek, arról aztán úgy mondták, hogy az épületeket lebontották, és építették fel a rendőrséget” – tette hozzá Anna néni, és bár nem vele történt, mégis beleéléssel és együttérzéssel osztotta meg ezt a történetet.

Gyermekkor vége

„Piszkok voltak, erőssen piszkok voltak azokkal, akik nem voltak nagy kommunisták vagy kollektivisták. Tisztán emlékszem, s míg élek fogok is emlékezni, egy alkalommal valamelyik ünnepkor csomagot adtak az iskolásoknak. Szépen felállítottak sorba, ott a tanárok s igazgatók előtt, de nekünk nem adtak csomagot, csak azoknak, akiknek a szülei nagy kollektivisták voltak, párttagok. Szépen oda kellett álljunk mi is, s az orrunk előtt adták oda azt a csomagot, s néztük, ahogy örvendeznek neki. Borzasztó kellemetlen s rossz érzés volt, csak iskolások voltunk.”

„Szerettem tanulni. Emlékszem, akkor tanultunk az iskolába még oroszul, s egyedül én tudtam az osztályban felszámolni százig. De a tanár soha nem adott jó jegyet nekem se, s a többi egyszerű munkásgyereknek se. A kollektivisták gyermekeit feltették a pódiumra, s mi aztán törhettük magunkat, számolhattunk vagy gimnasztikázhattunk ügyesen, de úgyis mindegy volt. Egy iskolai verseny alkalmával a testneveléstanárunk elmondta, hogy hiába vagyunk ügyesebbek, ő tudja, de akkor is megvan, hogy kit kell neki díjaznia, mert el volt döntve. Így müködtek akkor a dolgok, de nemcsak az iskolában, hanem mindenhol.”

„Édesapám úgy akarta, hogy legyek ápoló vagy hasonló. Beszélt is egy asszisztenssel, s az iskola után odavett volna magához, s segített volna, de mire én az iskolát elvégeztem, édesapám meghalt, a bátyáim mentek katonaságba, nem volt mit csinálni, kellett menni dolgozni. Így kerültem el aztán Kolozsvárra szolgálni. S így lett nekem vége a gyermekkoromnak igen hamar.”

Nőnek lenni sosem volt egyszerű. Mióta világ a világ, egyéni és társadalmi problémákkal küzdöttünk, kisebb-nagyobb sikerrel. Tanulunk egymás hibáiból, trükköket és tippeket osztunk meg egymással, hiszen jobb, ha nem a saját bőrén tanul az ember.

Vigyáznunk kellett a fejünkre, az ártatlanságunkra, a nehezen kiharcolt szavazati jogunkra, és azt is megtanultuk, nem érdemes akárkitől ajándék almát elfogadni. Bár ez csak kis ízelítő, de itt van néhány javaslat, amiket ajánlott szem előtt tartani, ha már az ember XX kromoszómával születik.

Mielőtt kivasalod a hajad, mindig várd meg, hogy megszáradjon. A vizes haj hőkezelése roncsolja a haj szöveteit, nem érdemes kockáztatni. Ne böngészd a női bulvárlapokat, mert igencsak önbizalomromboló hatással lehetnek rád, ha fogyni, hízni, szem alatti karikákat eltüntetni szeretnél, vagy örök fiatal akarsz maradni, szakértőkkel beszélj, ne admin342-vel a noistart.hu oldalon. Ha buliban, a női mosdóban egy sorstársad a volt barátja miatt szomorkodik, azonnal, hezitálás nélkül szolidarizálj vele. És nyugodtan vedd meg az olcsóbb, kék borotvát.

Az életminőség fokozásának érdekében mindennap csinálj valamit, ami idegesítene egy 1950-es évekbeli konzervatív férfit, mondjuk pihenj, szórakozz, vegyél magadnak cipőt, rúzst, motort, vagy fejezd ki a véleményed a metamodernizmusról vagy a neoliberalizmusról, esetleg a divatról. Számolj le a sztereotípiákkal, szedj virágot, öltözz rózsaszínbe, szeresd azt, amit és akit akarsz. Úgy légy nő, ahogy vagy, ne úgy, ahogy mások mondják meg neked. Tégy hozzá a kollektív női élettapasztalat javításához, mondd meg ma valakinek, hogy tetszik a nyaklánca, a blúza, a táskája, a haja, bármije, nem vagyunk válogatósak, ha bókokról van szó.

Vigyázz magadra és másokra. Ha idegen országba költöznél, nézz utána, hogy jogod van-e hosszú távon ott lakni, átvinni a kedvenc borodat a határon, felsőoktatásban részt venni, dönteni a saját testedről. Már majdnem 970 millió nő él olyan helyen, ahol tilos az abortusz. Ilyen helyekre csak tüntetni járj. Légy türelmes, mindennek eljön az ideje, nem kell siettetni a nemi egyenlőséget, úgyis kiharcoltuk. Azt szokták mondani: ez már az.

Az olyan abszurd elvárások, mint a menstruációért járó betegszabadság, hogy női higiéniai termékek lehetnének a közvécékben, vagy hogy ugyanannyi munkáért ugyanannyi fizetés járjon, csupán önámítás, és a kilátástalanság érzéséhez vezethetnek, érdemes ezeket a gondolatokat elkerülni a nyugalmi állapotod megőrzésének érdekében. Magyarországon jelenleg átlagosan tizennyolc százalékkal keresnek kevesebbet a nők, harminccal, ha szellemi munkavégzésről van szó. Próbálj ez ellen felszólalni, hátha a lányod és a fiad ugyanannyit keresnek majd. Nőnek lenni sosem volt egyszerű, és talán sosem lesz az, de vannak pillanatok, amelyek elfeledtetik a nehézségeket. Próbálj ezeknek élni.