Életemben egyszer fordult elő, hogy stadionban nézzek valamire való (értsd: nem az általános iskolás osztálytársaim által játszott) futballmérkőzést, amelynek során szerencsére nem találkoztam xenofóbiával. Hogy is találkoztam volna, amikor két magyar csapat játszott? Az egyik a Sepsi OSK volt, a másik a kolozsvári CFR. Az előbbinek tömbmagyar terület ad otthont, tulajdonosa magyar, a csapatösszetetétel is nyomokban tartalmaz magyarokat. A másik… Igen.

Elvitathatatlan történelmi tény, hogy a hivatalosan Fotbal Club CFR 1907 Cluj néven ismert sportegyesület alakulásának hajnalán a Kolozsvári Vasutas Sport Club nevet viselte. Nem nehéz innen kikövetkeztetni, hogy erdélyi csapatról beszélünk, amelynek tagjai magyarok voltak. Ahogy azt jól tudjuk, a történelem játszadozott az országhatárokkal, a valamikor független Erdélyi Fejedelemség mára Románia részét képezi, így magától értetődő, hogy ez az ország magáénak vallja az említett focicsapatot. Ez persze nem igaz minden állampolgárra.

Már-már rémtörténetként terjed szájhagyomány útján, hogy vigyázzon az, aki U–CFR-meccs napján az utcára merészkedik, mert kiszámíthatatlanul lecsaphat bárkire a verbális vagy fizikai erőszak. A két csapat szembenállásának egyik fő hajtóereje a következő mondat: Afară cu ungurii din ţară!, vagyis Ki a magyarokkal az országból! Ordibálják ezt olyan csapat ultrái, amelyben játszik magyar nemzetiségű sportoló, olyan csapatnak, amelyben nagyítóval kell keresni olyan személyeket, akiket etnikumra hivatkozva ki akarnak tessékelni Romániából.

Valamiért, amikor magyar vagy „magyar” csapat játszik román ellen, az esemény elhagyja a földi szféra profán realitását, és transzcendensen átalakul a szurkolók képzeletében népcsoportok háborújává. Ez teszi igazán toxikussá a sportot. Biztos van, aki nem ért egyet velem, de szerintem nem azért kétballábas egy sportoló, mert egy bizonyos nyelven beszél, nem azért győzi le az ellenfelét, mert az a nemzetisége, ami, a les nem hozható összefüggésbe a családi vérvonallal, és pláne nem attól függ a gólrúgás sikere, hogy hova született az illető.

Persze nem csak a mi vidékünkön társul agresszió a szurkoláshoz. Tetemes mennyiségű hírt hallottam magam is, a sportok nem nagy kedvelője arról, hogy X ultrák Y városban tüzet gyújtottak, rongáltak, verekedtek, ami a csövön kifér, mert éppen a saját csapatuk vesztett. Vagy nyert. Vagy döntetlen az eredmény.

Laikus hipotézisem szerint több, de valahol mégis egymáshoz kapcsolódó oka van ennek az indokolatlanul agresszív sport-megnyilvánulásnak. Valószínűleg az ilyen magatartás eleve elfojtott érzelmekből táplálkozik, a hangos kisebbség behálóz semleges figurákat, és néha kell ürügy az embernek arra, hogy teli torokból küldjön másokat azok családtagjainak testrészeibe. De tartsuk szem előtt: az ürügy nem mentség, és a felfokozott érzelmek nem igazolják a gyűlölködést.

Kislányosan naiv és idillikus elképzelésem szerint van mód arra, hogy a sport csak sport legyen, a foci csak foci, és a nemzeti kérdéseket máshol, más hangnemben, más érzelmi töltettel és más szavakkal tisztázzuk. De igazából nincs mit tisztázni. Erdélyben több etnikum is él, a világon temérdek. Egyesek egymástól eltérő nyelven beszélnek, másoknak más a bőrszínük, egy ország határain belül napjainkban – megkockáztatom – sosem egységes az állampolgárok nemzetisége; amiket felsoroltam, azok pedig mind ráhúzhatók akár egy futballcsapatra is. Ezt megérteni nem nehéz, de elfogadni néhány embernek valamiért annál inkább. És igazából tudom, hogy aki meccsen azt kántálja, hogy többek között én is takarodjak az országból, az nem szeretne máshol, más hangnemben, más érzelmi töltettel és más szavakkal tisztázni semmit.

Már a pandémia előtt fel-felröppent a hír: Európa nyugati társadalmaiban eljátszadoznak a négynapos munkahét gondolatával, helyenként tesztelik is. A dolgozók túlnyomó részét home office-ba kényszerítő járvány és a munkavállalóknak a koronavírus kordába szorítása utáni visszatérése a gyárakba, hivatalokba felgyorsította a csökkentett munkahétről folytatott társadalmi diskurzust.

A napi nyolcórás munkaprogram ötletét először Robert Owen brit üzletember vetette fel 1817-ben, az ipari forradalom korában. Ausztráliában leghamarabb 1856-ban dolgozhattak napi 8 órát a melbourne-i egyetem építésénél foglalkoztatott kőművesek, néhány évvel később a „kedvezményt” kiterjesztették az ausztrál építőipar egészére. Világszerte történtek próbálkozások a 10–14 órás napi munkaidő bérlevonás nélküli csökkentésére, a nyolcórás munkanap hivatalosítására azonban még sokáig várni kellett: először a szovjet munkatörvénykönyvben hirdették ki 1918-ban. Az azóta eltelt száz esztendő társadalmi, gazdasági változásai egyre égetőbbé teszik a kérdést: működőképes-e vajon napjainkban a 8 órás munkaidő? Milyen kérdéseket vet fel a 8 órához való ragaszkodás, hát a munkaidő csökkentése?

A vállalatok folyton fokozni kívánják az alkalmazottak teljesítményét, növelni a szellemi és fizikai termelést, céljuk állandóan valami újjal előrukkolni, versenytársaikat megelőzni, a rangsorokban minél előkelőbb helyen szerepelni, folyamatosan fejlődni. De vajon meddig lehet fejlődni? Hol van a határ? Egyáltalán van határ? Minden munkáltató szervezet a legeredményesebb vállalat, kormány, állam szeretne lenni. De milyen áron? A humán és természeti erőforrások teljes kihasználásával? Másrészt: fenntartható-e kevesebb napi munkaidővel is ugyanaz a gazdaság?

Ami a munkaerőt illeti, ma már egyre többen igyekeznek tudatosabban élni, testi és lelki szükségleteikre egyaránt figyelni, a magánélet és munka egészséges egyensúlyát fenntartani. Törekednek jó szülőknek, jó házastársaknak lenni, társadalmi életet élni, művelődni, önmagukra is figyelni. Vajon mindezek a személyes törekvések mennyire megvalósíthatók a napi legalább 8 órás munkanap mellett?

Több tanulmány bizonyította, hogy a szellemi munkások nem tudnak 8 órán keresztül koncentráltan figyelni és fenntartani ugyanazt a teljesítményt, legfeljebb mintegy öt-hat órát tudnak aktívan figyelni. A fizikai munka hasonló dilemmákat ébreszt. Az eddigi tesztelések eredményei azt mutatják, hogy a kevesebb munkaidőben dolgozó személyek boldogabbak, elégedettebbek. Valószínűleg az olyan problémák, mint a kiégés, túlzott stressz, depresszió megelőzhetők a csökkentett munkaidővel. Talán így lassúbb életvitel kapujába kerülnénk, amelyre érzékelésem szerint sokan vágynak és nagy szükségünk is van rá.

Természetesen bizonyos területeken új dolgozókat kell alkalmazni a csökkentett munkaidő pótlására, ennek bevezetése azonban a tapasztalatok szerint hosszú távon előnyös mind a munkavállalók, mind a munkáltatók számára. A nagy kérdés, hogy a teljesítmény mennyiben a munkaidő függvénye? Ugyanazt a teljesítményt el lehet-e érni kevesebb idő alatt, de más motivációk mellett. Erre történtek már biztató eredményt felmutató tesztelések, de iparáganként, munkaterületenként további kísérletek szükségesek. Az már biztos: a jövőben még inkább aktuális téma lesz a munkakultúra átgondolása. 

A legérdekesebb videójáték a Tinder, mert társkeresőnek álcázza magát. Jelenleg 50 millió játékosa van.

De mi a játék lényege? Embereket kell húzgálnod balra (ha nem tetszenek) és jobbra (ha tetszenek), majd ha matchelsz (találsz) valakivel, akkor üzenetezgetni. Nincs a játékszabályokban leírva, de azért kötelező minden egyes embertől megkérdezni, hogy mi a hobbija, de ha a randin (ha eljutsz odáig) összekevered Katát, aki fest, Mónikával, aki kertészkedik, akkor számolj a következménnyel. Valójában a következmény nem is létezik, mert végtelen számú Kata van, és csak egyetlen jobbra pöccintésbe telik, hogy mindegyiktől megkérdezd, mi a hobbija, van-e háziállata, és hogyan szereti a kávét, mert holnap reggel te fogod neki elkészíteni. És minden ötödik Katának el is készíted. Egynek talán többször is, aki ezek után meg meri kérdezni, hogy együtt vagytok-e. Mintha nem is ugyanazt a játékot játszanátok. De hát Tinderen ismerkedtetek meg, miért hiszi azt, hogy ebből lehet valami komoly? Neki is ott van a végtelen számú Sándor, miért akarna pont téged? Ezek után nem találkoztok, mert te 39 éves vagy és félsz az elköteleződéstől, Kata meg rájött, hogy jobbat érdemel nálad. Ahogy az ő nagy Ő-je, úgy a tiéd is egyetlen pöccintésnyire van.

Vissza tehát az emberkék pöccintéséhez, már csak az instant dopaminlöketért megéri, még akkor is, ha nem lesz belőle semmi komoly. De nem is akarsz semmi komolyat, fiatal vagy, élvezd ki a szinglilétet. Mert élvezetes inflálni az emberi kapcsolatokat, az egyéjszakás kalandoknál pedig nincs is jobb (és ezt valami furcsa módon a nők is elhiszik).

Sajnos ennek a játéknak egy befejezése van, s minden esetben ugyanaz. Onnan tudod, hogy a végéhez közeledsz, hogy elkezded érezni a kétségbeesettség szagát, de természetesen ignorálod. Ez nem fog sokáig menni, mert lassan szembesülsz azzal, hogy a fejlődésed illúzió, ugyanott vagy, ahol elkezdted, csak most néhány Katával, Mónikával és Linával a hátad mögött.

Legbelül érzed, hogy valami nem stimmel. Bár sosem volt ilyen izgalmas a „szerelmi életed”, hiányzik belőle a tartalom, a frissesség. Egyetlenegy megoldás van, és rájöttél, hogy mi az: az életkori tartományt 30–40 év helyett átállítod 18–25-re.

Kép forrása: Marca

Szembecsapja az embert, hogy sokszor mennyire sötét tud lenni az élet, s mégis mennyire színesen próbálják tálalni azt, minden penészes, rothadt foltját elfedve.

Mint ahogy a macska végzi a dolgát, úgy söprünk mi is minden gondot a szőnyeg alá, a homokba dugjuk a fejünket. Csakhogy így mocskos homokba kerül a fejünk majd olyankor, amikor nagyobb probléma robban be az életünkbe, s hurrikánként dönti romba az addig ékként csillogó műtökélyt.

Annyira elege tud lenni az embernek a sok negatívumból, amit a világ ránk sóz. Mintha az egész élet egyetlen nagy hegy lenne, ami olykor meredekebben magaslik elénk, olykor kicsit megpihenhetünk, mert egyenesebb, könnyebb szakaszon haladunk, de a hátunkon a hátizsák – amiben benne van minden érzelem, amelytől inkább leszünk emberek, mint szimplán élőlények – folyamatosan megtelik mások köveivel, amelyeket nekünk hajítanak s megsebeznek általuk, majd begurulnak a táska mélyére, hogy még jó darabig cipeljük is a terhet.

Vagy csak apránként hajigálnak pici kavicsokkal, amelyek beférkőznek a bőrünk mellé s addig szúrnak, addig idegesítenek, míg rá nem kényszerülünk, hogy valami más miatt megálljunk s egy ideig stagnáló állapotban legyen az életünk, amíg a szúró köveket ki nem rázzuk a ruhánkból, s ha már amúgy is egy helyben toporgunk, a nagy kövektől is felszabadítjuk táskánkat.

Innen-onnan kapjuk az álszent szövegeket, hogy ebből hogyan lehet kitörni, hogyan lehetünk boldogabbak. Akaratlanul is gúnyos mosolyra húzódik a szám, majd pedig undorba rendeződik, amikor olyanok szónokolnak az öröm titkáról, akiknek azért kövér a pénztárcájuk a sok bankótól, mert akit illetne az a pénz, az kint, a hideg kövön sóvárog egy perec s egy pohár tiszta víz után, otthon nélkül. Annak a semmije sincs embernek nagyobb és tisztább a lelke.

Bizonyos ponton mindenki felnő. S nem azért, mert kell, vagyis azért is, de inkább azért, mert bedarál minket a valóság, épp csak nem nyomorít meg a rosszindulat, amivel a felnőttkor jár. „Pesszimista vagy” – kapom ezredjére is a körülöttem levőktől.

De hogy is érezzek másképp, amikor a világ nagy része, akiket én aztán embernek nem neveznék, mert semmi emberi nincs bennük, tehát ezek, akiket nem tudok jó szóval jellemezni, magukra öltik a szépet s jót s az alattuk egyre csak növekvő bűndomb éppen csak nem bűzlik, mert ha bűzlene, nem lehetne letakarni s úgy tenni, mintha az lenne a trónjuk. Saját kezükkel ölik ki másból a jót s koronázzák meg önnönmagukat érte. Mindennap olyanok mellett megyek el az utcán, akik minden jóság nélkül haladnak végig a napokon úgy, hogy közben minden létező dologba belerúgnak, s úgy tesznek, mintha mi sem történt volna. Mintha mindenki benne lenne a sorban, aszerint, amit képvisel, hozzá hasonló gondolkodású emberekkel.

Csak miközben az a sor, amiben én haladok, próbál igazságosan, körültekintően menetelni a zord valóságban, néhol belecsempészve két lépés közé egy-egy mosolyt, nevetést, addig a más sorokban állók kilopják belőlünk a pozitív érzéseket, s a helyén otthagynak egy adag fűrészport. Mintha az helyettesítené az örömöt. S közben elhangzik egy-két „szavazz őrá, ő a jó ember”, „higgy őbenne, mert ő megsegít”, „legyen ő a példaképed, mert ő aztán olyan tökéletes”, „gyere, csináld ezt, mert én megmondom, hogy ez biztos jó neked” mondat és odajutsz, hogy 20 évesen hányingered van a sok képmutató, hazug, kapzsi emberből, rájössz, hogy mennyire fontos a gyermeki naivitás, a felhőtlen derű, amit két kézzel fogott meg a nagybetűs élet és szakított ki belőled könyörtelenül, mindenféle figyelmeztetés nélkül.

És amikor ezekre rájössz, még inkább közel szeretnéd tudni magadhoz azokat, akiket addig a pontig megszerettél, s még inkább eltávolodsz mindenki mástól. És csak arra vágysz és azon dolgozol, hogy kiürítsd magadból azt a hatalmas mennyiségű fűrészport, majd a sebeid nyalogatva, falat húzva magad köré, vagy megpróbálsz változtatni előbb magadon, majd a körülötted levőkön, hogy legalább enyhe ellenlökés kerüljön a társadalom hullámai elé, vagy kihozva a legtöbbet egy egyszerű életből, megvárod, amíg letelnek az éveid az élők börtönében, és néha egy-egy könyv szebb világába menekülsz.

Kép forrása: Freepik

Rengeteg vívmánya és grandiózus hatása ellenére A Hold asszonyát (Frau im Mond) hiába tekintik 1929 Űrodüsszeiájának, mégsem maradt akkora sci-fi ikon, mint a rendező magnum opusa, a Metropolis. Fritz Lang utolsó némafilmje mégis a sci-fi műfaj egyik alapkövének számít.

Bár mára rég letűnt a sci-fi fénykora, a műfaj hatásának jelentősége kétségtelen. Az első sci-finek számító Utazás a holdba (1902, rendező: Georges Méliès) a korai filmművészet egyik legikonikusabb darabja, egyben az első regényadaptációk és az animációs technikákat alkalmazó filmek egyike. Emellett ott sorakoznak az olyan remekművek is, mint például a 2001: Űrodüsszeia (1968, rendező: Stanley Kubrick), amely tele van a mai napig megválaszolatlan kérdésekkel, és megjelenése után 55 évvel is páratlan élményt nyújt a néző számára.

Előfordul azonban, hogy a film képes inspirációt kínálni az élet többi területén: technológiafejlesztések prototípusai, új ötletek, megoldások különféle problémákra. Bár a filmekben felvázolt számos ötletről kiderül, hogy nem igazán kivitelezhető vagy éppen értelmetlen (mint a repülő autó minden második sci-fiben), gyakran találkozhatunk korszakalkotó ötletekkel is: A Hold asszonya például nagyban hozzájárult a rakéták és az űrkutatás fejlesztéséhez a 20. században.

Fritz Lang neve a filmtörténet egyik legfontosabbja: a múlt század első felének talán legnagyobb filmrendezője, s bár a neve hallatán legtöbbünknek inkább a Metropolis (1927) vagy a szintén műfaj-meghatározó M (1931) jut az eszébe, kevésbé ismert alkotásai között is találhatunk mérföldkőnek számító filmeket. Utolsó némafilmje, A Hold asszonya (1929) a rendező akkori felesége, Thea von Harbou Die Frau im Mond című novelláján alapul. A történet a Holdon található arany megszerzése köré épül, de szerelmi szál is fontos része a történetnek. A film sokban hasonlít Lang előző filmjeihez, ebben is szerepet kapnak bűnözők és kémek, ahogyan a Lang alkotásaira jellemző képi világ is tetten érhető. A legfontosabb részét viszont a filmben ábrázolt technológiai fejlesztések adják: itt szerepel legelőször a kilövés előtti visszaszámlálás vagy a tartószerkezetről való indítás, de olyan innovatív ötletek is, mint a többlépcsős rakéta vagy a horizontálisan fekvő utasok.

A filmet aztán 1933 és 1945 között betiltották, ugyanis a benne megjelenő rakéta túl sok hasonlóságot mutatott a nácik V–2-es rakétaprojektjével. Az első ilyen rakéta alsó részén szerepel is egyébként a filmre utaló, nőalakot és a Holdat ábrázoló rajz. A Hold asszonya nagy hatással volt az űrversenyre, de számos hollywoodi film is belőle inspirálódott. Így aztán, bár nem lett olyan népszerű, mint későbbi társai, az egyik első űrutazásról szóló filmként hatása megkérdőjelezhetetlen.

Kép forrása: Filmposter Archiv