Forralt bor, pánkó és csúfondárosság, amennyi csak jólesik: otthon jártam Csíkszéken és telet temettem.

Hiszitek vagy sem, én ebbe helybe értem haza a szülőfalumban tartott farsangtemetésről, ahol hangos énekkel, tánccal űzzük el a telet s a nagy csíki hidegeket, és neki is ugrottam, hogy minél frissebb élményeket írjak meg nektek. Valamennyi népi hagyományunk közül ez áll legközelebb a szívemhez, de hogy is ne állna, hiszen teljes hétvégét áldozunk mulatozásnak és hagyományaink megélésének. Biz’ a fehér lovat mi sem azért nyergeljük meg évről évre, mert nem lenne egy deres helyette, hanem mert ez a településünk hagyománya. A hangos ének s a hozzá dukáló hegedűszó sem azért csendül fel a falu szegleteiben, mert a kapun belül az éles hangú asszonyok nem tudták volna az embereiknek kimondani bánataikat, sokkal inkább azért, mert ezzel űzzük el a telet és készülünk a nagyböjti csendességre.

Minden asszony jöjjön ki, lásson csudát ideki

A népi csujogatás, ami jelezte az embereknek: a farsangi körmenet megérkezett. A szegletek rendre kitettek magukért, forralt borból és pálinkából hiány nem volt. Főtt pityóka, túró, hagyma, jó húsos szalonna, mert a nagy mulatozásban megéhezik az ember. Mákos lőnye, csöröge vagy pánkó az édesszájúaknak, a hagyományos farsangi terülj-terülj asztalkám soha máskor annyira jól nem esik, mint farsangbúcsúztatón. S hogy a jó ételt, italt lemozogjuk, a talpunk alatt nemcsak a sár, hanem a jó ritmusos népzene is ott volt. „Aranyóra a farom, úgy jár ahogy akarom”, kiáltották két perdülés között a bortól pirospozsgás orcájú székely ruhás leányok. A legények sem restek, érkezik a válasz azon nyomban: „Ez a leány talicska, minden legény taszítja”. A jó szándékú csúfondárosságot s a viccet ilyenkor mindenki érti, jókat nevetünk rajta, s igyekezünk megtromfolni a másikat valamivel. Rosszkedvű embert nem találni a faluban ezen a napon. S hogy a kupica pálinka jobban essék, valaki a társaságban elkezdi, s ki igazat érez benne, az mind folytatja: „Aki pálinkát iszik, azt az ördög elviszi. Aki pedig nem iszik, azt es’ utánaviszi”.

Aranyalma gurulóba, most vagyunk az indulóba

A falu több szegletén várták a körmenetet, nem lehetett napestig egy helyt megülni, sátrat kellett bontani. Az évek során rendre úgy esett, hogy az én tisztem lett a menet megindítása a fenti csujogatás kikiáltásával, mert ebből mindenki tudta, Illyést fogni kell, s indulunk tovább. Illyés vagy Illés a farsangi hagyományunk másik alkotója a fehér ló s a pánkókkal telitűzdelt fenyőfaág mellett. Illés nem más, mint népviseletbe öltöztetett szalmabábu, amit az asszonyok olyan nagyon nagy beleéléssel búcsúztatnak el, hogy ha az ember nem tudná az igazat, azt hinné, tényleg valaki fia-bornya temetésének a közepibe cseppent belé. A gúnyosságot már emlegettem korábban, no, hát abból a temetési szertartásban sincs hiány, van pap is, kántor is, ahogy illik. Azok aztán mondanak mindenféle jót a közszeretett báburól, az asszonyok jobban közrefogják, mint éltibe valaha, s búcsúznak szebbnél szebb gondolatokkal: „Emlékszel-e, mikor elmentünk ketten a mezőre kendert nyűni, s te elöl elfuttál s egy bokorba bébúttál, s amikor oda értem, azt mondtad, hogy bö. Jó vótál a bokorba s most mensz a pokolba.”

Minden asszony menjen bé, kapjon dolgot odabé

Amikor aztán az utolsó állomásnál is elmondta ki-ki a maga részét, eltáncoltuk a csizmánk sarkát és a borosfazék aljából már csak a mázat lehet kimeríteni, akkor esment jelezzük, persze csak úgy finoman, hogy végéhez ért a farsangi körmenet. Illést es utolérte az ismételten kiprédikált sorsa. „Három méter kolbász legyen a leeresztőköteled, kilenc tábla szalonnacska legyen a szemfödeled” – itt biza végleg elbúcsúzunk tőle, egészen a következő esztendőig. Illés betyársága s a rajta díszelgő népviselet miatt nem visz rá a lélek, hogy bégyújtsunk alája, ezért mi csak szalmát égetünk, s nem a bábut, de annak a füstje is épp úgy űzi el a telet, ahogy azt a rendje s módja megkívánja. Ezután énekelve a körmenet visszamegy a falu központjába, s onnét mindenki veszi az utat a nyakába s uccu, ki-ki a maga portája felé.

A képet készítette: HUGZ ART

Több 21. századi kutatás is kimutatta, hogy az emberek átlagos testhőmérséklete folyamatosan csökken az évtizedek múlásával, a tudósok pedig nem találnak magyarázatot a folyamatra. Bár az Egyesült Államok Nemzeti Orvostudományi Könyvtára szerint a mai ember áltagos testhője 36,1–37,2 °C körül mozog, a nyugati orvostudományban 150 éve elfogadott a 37 °C-os viszonyítási alap használata mind a közbeszédben, mind hivatalos kommunikációban.

Bostoni és harvardi szakemberek 35 ezer klinikai alanyt számláló kutatásuk során arra a következtetésre jutottak, hogy a mágikus 37-es index ma már nem reális – számolt be az eredményekről 2017-es cikkében a The British Medical Journal. Az egyesült államokbeli mérések alapján az emberek átlagos testhőmérséklete 36,1 °C. De vajon miért a magasabb érték terjedt el világszinten?

A válasz Carl Rinhold August Wunderlich 19. századi német orvosra vezethető vissza, aki állítása szerint milliós mintavételből átlagolt, úgy kapta a 37 °C-t eredményként. Ennek az adatnak a hitelességére alapozva végzett kutatást nemrég Julie Parsonnet, a Stanford Egyetem fertőző betegségekkel foglalkozó orvosa, aki egyik projektjében szeretett volna kapcsolatot kimutatni az ember belső hője és a személyes anyagcsere gyorsasága között. Vizsgálódásai során akadt rá arra az adatgyűjteményre, amely civil háborús veteránok kórlapjait tartalmazta. Ezekben a magasság, testsúly, betegségek mellett a testhőmérsékletük is szerepelt. Parsonnet és csapata összevetette a fent említett dokumentumsorozat adatait egy hetvenes évekbeli kutatással és az egyetem új felméréseivel. Megállapították, hogy az emberek átlagos és általános testhőmérséklete az ipari forradalom óta fokozatosan csökkent. A kutatócsoport nem tudta meghatározni a folyamat okát, feltételezéseik szerint a testhőmérséklet fokozatos és állandó csökkenése összefüggésben állhat az általános életszínvonal emelkedésével. Parsonnet elmélete szerint az emberek egyre magasabbak, kövérebbek, hosszabb ideig élnek, hidegebbek, és ezek mind összefüggésben állnak egymással.

A Stanford egyetem kutatási eredményére természetesen érkezett kontravélemény is: Philip Mackowiak, a Maryland Egyetem Orvostudományi Karának munkatársa szerint eleve téves volt az elgondolás, miszerint a normál testhő 37 °C körül mozog. Már 1992-ben publikált kollégái közreműködésével a Journal of the American Medical Association szakfolyóiratban egy cikket, amelyben helyteleníti az évszázadosan elfogadott érték használatát. Állítását arra alapozta, hogy szerinte Wunderlich túl nagy merítéssel dolgozott, amelynek csak kisebb szegmensét volt képes tanulmányozni. Mackowiak, hogy tényekkel alátámaszthassa hipotézisét, megvizsgálta a német orvos Mütter Múzeumban tárolt hőmérőjét. Arra a következtetésre jutott, hogy a szerkezet pontatlanul funkcionál, 0,5 fokos eltérést mutat.

A Parsonnet és csapata féle kutatás végkifejletével kapcsolatban a Kaliforniai Egyetem antropológusa, Michael Gurven is szkeptikus volt mindaddig, amíg saját vizsgálatai hasonló eredményt mutattak. Gurven és munkatársai saját kutatásaik során a bolíviai tsimane népcsoportot vizsgálták, és úgy határoztak, mintavételként is ezen emberek adatait használják a testhőmérséklet csökkenésének cáfolására. Abban reménykedtek, hogy ilyen elszigetelt közegben, ahol az iparosított világ és a konzumerizmus nem befolyásolja az életminőséget, nem találnak változást az évekkel korábbi mérésekhez képest. Meglepetten tapasztalták, hogy a tsimane népnél is megfigyelhető a testhőmérséklet folyamatos csökkenése: Gurven kutatásának kezdetétől (2002) 37 °C-ról 36,6 °C-ra esett a mutató.

A jelek szerint a tudósoknak nem sikerül ebben a témában konszenzusra jutniuk. Egyesek saját kutatásaikkal igazolják, hogy az évek múlásával csökken az átlag-testhőmérséklet, mások ennek ellenére kételkednek abban, hogy valóban hűlnének az emberek. Mi pedig, a nagybetűs életbe lassan kikerülő végzős egyetemistákként csak azért fohászkodunk, „kihűlésünk” véletlenül se azt jelentse, hogy az eddigieknél is többet kell fűtenünk.

Kép forrása: Freepik

Mit tud az átlagember a háromdimenziós nyomtatásról? Körülbelül annyit, hogy ezzel protéziseket lehet létrehozni. Hát a háromdimenziós szkennelésről? Leginkább semmit. Pedig ezek a technológiák manapság már mind a bűnözést, mind a bűnüldözést, helyszínelést befolyásolják. De mégis hogyan? Erre a kérdésre kereste a választ a 2022-es Erdélyi Tudományos Diákköri Konferencián László Tas harmadéves joghallgató. Az ő dolgozata alapján próbálom meg „lefordítani” és boncolgatni a témát.

A 3D nyomtatók és szkennerek története

A 3D nyomtató „teremtéstörténete” a 20. század második felére tehető: 1987-ben létrehozták a 3D System SLA 1 nevű gépet, amely az első értékesített háromdimenziós nyomtatónak tekinthető. Ez az eszköz a sztereolitográfia (SLA) technikájával működött, ami emberi nyelven azt jelenti, hogy a nyomtató fényre keményedő műgyantából, rétegről rétegre hozza létre azt a tárgyat, amelynek a digitális modelljét betáplálják a számítógépbe vagy a nyomtatóba. Ezt a technológiát és a 3D nyomtatót már 1983-ban fejleszteni kezdte a 3D Systems Corporation az Egyesült Államokban.

Az innovatív törekvést követően a 2000-es évek elejéig várni kellett az újabb vívmányok megjelenéséhez. 2000-ben a Z Corporation létrehozta az első olyan 3D nyomtatót, amely egyszerre több színnel is tudott nyomtatni. A tétet a Solidimension emelte azzal, hogy 2001-ben piacra dobta az első asztali háromdimenziós nyomtatót.

Amikor ez az eljárás még gyerekcipőben járt, főként az iparban és az orvostudományban használták. Az első igazán jelentős eredményt az utóbbi területen mutatták fel 2002-ben, amikor elkészült az első nyomtatott emberi vese.

A 3D szkennelés későbbi találmány, ez az eljárás tulajdonképpen egy létező tárgynak, helyszínnek az adatait (például: szín, színmélység, méret) gyűjti össze és digitalizálja. A szkennelés nyomán háromdimenziós fájlok jönnek létre, amelyeket később kinyomtatva vagy digitálisan is fel lehet használni. Ez a fejlesztés először a méréstechnikában jelentett óriási segítséget.

3D technológia a bűnözés és bűnüldözés világában

Most, hogy megtanultuk a történelemleckét és tudjuk, mi fán terem a háromdimenziós eljárás, nézzük meg, hogyan kerülnek a képbe a rosszfiúk és az igazságszolgáltatás. Minden 2013-ban kezdődött, amikor a Defence Distributed létrehozta a Liberator névre keresztelt lőfegyvert. Bár az „egy golyó, egy pisztoly” elvet követte, vagyis egyetlen lőszernek volt tárhely benne és egyetlen lövést tudott leadni, ez a pisztoly új kapukat nyitott meg a bűnözők és a bűnüldözők előtt: ez az első fegyver, amely 3D nyomtatással készült. Megjelenésekor a Liberatort több vizsgálatnak is alá kellett vetni, hiszen akkoriban még a hozzáértők sem tudták, hogy az ilyen fegyverek alkalmasak-e emberi élet kioltására. Magyarán: meg lehet-e ölni vele valakit? A többszörös vizsgálatok eredményei kimutatták, hogy igen, ez a fegyver emberölésre is használható.

Illetékesek körében már a vizsgálati eredményeket megelőzően téma volt, hogy a Liberator tervrajzát közzéteszik az interneten. Minekutána a vizsgálatok egyértelműen bizonyították, hogy ez a pisztoly igenis gyilkos fegyver, a terv nyilvánosságra hozatalát elvetették, aztán mégis az éterben kötött ki. Innen pedig nincs megállj: egy kanadai férfi rövidesen létrehozott egy 0,22-es kaliberű puskát, amelyet – rendkívül szellemesen – Grizzly 2.0-nak nevezett el.

A 3D-s szkennelés jelentős segítséget és változást hozott a helyszínelés, a bizonyítékok feldolgozásának és a szemtanúk ellenőrzésének területén. A BBC 2012-ben kimutatta: az évente 18 ezer bűneset feldolgozásának ideje összesen 487 nappal csökkent attól kezdve, hogy a bűnüldöző szervek háromdimenziós szkennereket kezdtek használni. Mindemellett a 3D-s lézerszkennerek más területeken is korszerűsítik a bűntények feltárásának és feldolgozásának folyamatát: a helyszíni bizonyítékok, amelyek az időjárási viszontagságok miatt megsemmisülnének, a szkennelt fájlban megmaradnak. A nyomozók pontosan visszakövethetik és ellenőrizhetik a szemtanúk vallomásait. A virtuálisan leképezett helyszín abban is segíthet, hogy azok a szemtanúk vagy feltételezett elkövetők is vallomást tegyenek, akik valamiért nem tudnak fizikailag kimenni a bűntett helyszínére.

Rhode Islandig: élesben a nyomtatott fegyverek

Nem is olyan régen, 2020 januárjában Jack Doherty (24) és Shaylyn Moran (18) megölte Cheryl Smith-t (54), Moran exbarátjának édesanyját Rhode Islanden. A nyomozás során kiderült, a pár egy 9 milliméteres lőfegyvert használt, amelyet 3D-s nyomtatóval hoztak létre. A vádlottakat elítélték, a rendőrség azonban most sem tudja biztosan állítani, hogy a fegyver valóban háromdimenziós nyomtatással készült-e. Állításuk szerint „nem rendelkeznek elég ismerettel ahhoz, hogy fel tudjanak ismerni egy 3D nyomtatással készült fegyvert”.

Ennek az esetnek a segítségével pedig meg is fogható a háromdimenziós nyomtatás legnagyobb veszélye: a technológia gyorsabban fejlődik, mint amit az ember felfogni képes. Kifejlesztettük ezt a technológiát, fegyvert gyártottunk vele, majd a módszert rászabadítottuk az internetre, hogy mindenki számára elérhető legyen, de ha szorul a hurok és fel kéne ismerni egy gyilkosság eszközét, a rendőrség tehetetlen. A szkennelés alkalmazása mellett teljes vállszélességgel kiállok, hiszen hatalmas segítség a bűnüldözésben. A nyomtatás viszont sokkal nagyobb aggodalomra ad okot: ha valaki nyomtatott fegyverrel öl, az illetékesek nem ismerik fel, következésképpen a törvényen szigorítani nem lehet, és kezdődhet minden elölről.

Kép forrása: Formlabs

Az Oscar-díjra jelölt szatirikus nagyjátékfilm a divatipar és a dúsgazdagok világán keresztül bemutatja a szépséghez való viszonyunkat (kellemes külsővel szinte bármit el lehet érni: karriert, hírnevet, pénzt) és a mély társadalmi egyenlőtlenségeket.

A szomorúság háromszögének (Triangle of sadness) rendezője a szatirikus, fekete komédiáiról (A négyzet, Lavina) ismert Ruben Östlund svéd alkotó: 2022 májusában Cannes-ban bemutatott filmje elnyerte az Arany Pálma díjat, tavaly a Legjobb Európai Film díját is.

A közel háromórás film első részében megismerjük a főszereplő párost, Carlt (Harris Dickinson) és Yayát (Charlbi Dean). A két modell mindennapjaiban találkozunk a divatipar kettős mércéjével: a férfi modellek jóval kevesebb fizetést kapnak, mint a nők – ez vezeti szereplőinket a konfliktusokhoz. Bár a divatbemutatók szlogenje szerint mindannyian egyenlőek vagyunk, a megkülönböztetés a nézőtéren is megnyilvánul: az első sorban helyet foglalókat hátrébb ültetik, mert fontosabb személyeknek kell az előkelő hely.

Luxusjachton játszódik a második rész, ahová Carlt és Yayát híres influenszerként meghívják. A jachton dúsgazdag üzletemberek is nyaralnak: angol fegyvergyártótól kezdve orosz műtrágya-kereskedőn keresztül technológiai cég igazgatójáig. Megjelennek az alacsonyabb társadalmi rétegek is alkalmazottak, pincérek, takarítók, konyhai dolgozók képében, akiknek feladata mindenképpen teljesíteni az utasok kéréseit, csak így juthatnak jól megérdemelt fizetésükhöz. A jacht különös kapitánya, Thomas Smith (Woody Harrelson) elvonultan, remeteként él a fedélzeten, marxistának vallja magát, és utálkozva tekint a gazdag társaságra. Ebben a részben a pénzbe, jólétbe beleszületettek és a betevő falatért is keményen gürcölő munkásemberek szintjén ütköznek a legnagyobb társadalmi egyenlőtlenségek. Hatásos eszköz ennek kifejezésére a legénységnek kellemes élményeket szerezni szándékozó jómódú feleség jelenete, ahol a lazításnak szánt közös úszás kényszerfeladattá válik, a matrózok pusztán parancsot teljesítenek. A luxushajókázásnak a kapitalizmus kritikája vet véget: a tőkések saját árujával (kézigránát) lesz vége az idilli nyaralásnak, az utasok hajótörést szenvednek.

A zárórészben lakatlannak vélt szigetre vetődik a hajó néhány túlélője. Ebben a helyzetben teljesen más törvények kezdenek el uralkodni, a szerepek felcserélődnek. A luxushajó takarítója, Abigail (Dolly de Leon) veszi át a vezetést, mert ő rendelkezik a túléléshez szükséges képességekkel, önkényes diktátorrá válik, megszabja a feladatokat, a fejadagokat, megbünteti a szabályszegőket. Abigailt hidegen hagyják a jómódúaknak a civilizációba való visszatérés idejére vonatkozóan busás ajándékokkal kecsegtető meglágyítási kísérletei.

Bár természetesen sarkít, a film, mégis kellő hitelességgel ábrázolja világunk berendezkedését: néhány ember felelős temérdek másik ember kizsigereléséért. A birtoklás, a vagyon hatalmat jelent, amely tekintélyt biztosít és engedelmességre késztet másokat. A kizsákmányolt tűr, ameddig bír, de eljön a pillanat, amikor már nem képes tovább elviselni a megaláztatást, igazságtalanságot, kizsákmányolást.

A szomorúság háromszöge szórakoztató bepillantást enged a gazdag elit életvitelébe, továbbgondolkodtat, a derűs feloldozásra vágyók inkább kerüljék.

Kép forrása: Original Cin

Egyszer volt hol nem volt, volt egyszer egy lány, aki nem vágyott semmi másra, csak új sakkszettre. Mindannyiszor ezt kívánta, amikor hullócsillagot látott, vagy meglátogatta a tündérkeresztanyja, de vágya sosem teljesült. Fogta hát a hamuban sült pogácsáját, a zsebpénzét, a lelkesedését és egy borús szombati napon ellátogatott a kicsit sem aprócska ócskapiacra.

Ment, ment, mendegélt, az Óperenciás-tengeren is túlra, mígnem megérezte a félig nyers miccs szagát. Ebből sejtette, hogy jó helyen jár. A bejárathoz érve megpillantotta a kapu őrzőit, akik szimbolikus összeg fejében be is engedték őt, hiszen tudták, itt az idő az igazi pénz. Belépve azt sem tudta, hova kapja a fejét, annyi ember, annyi áru, de mintha átok ülne a helyen, olyan kétségbeesett mindenki. Olybá tűnt, minél több időt tölt el itt valaki, annál elkeseredettebbé válik, mígnem talán már ő maga is átalakul szürke kis kacattá.

Nekiindult hát a lány az ismeretlennek, kezeit összekulcsolva, szemét legeltetve. Minden volt ott, ami csak szem-szájnak ingere, sőt sok olyasmi is, ami nem. Először az élelmiszer-királyságba keveredett. Importzöldségek, éppen csak lejárt kukoricalisztek, égig érő paszulykonzervek. Élelmiszerkereskedéseket megszégyenítően változatos kínálat tárult a szemei elé. Sejtette, hogy ami neki kell, az nem itt rejlik, követte hát a megérzéseit, amíg el nem jutott bazárföldre. Ott aztán minden volt, amit csak el tudott képzelni, pedig kreativitásból nem szenvedett hiányt. Ócska golyócska, hajócska, manócska, mindenből legalább egy kilócska. Keresett és kutatott látástól vakulásig. Sokszor és illedelmesen hárította el az árusok csak ma egy áráért mindenből kettő, most hoztam németből tessék megnézni és a nézd, milyen szép piros alma, neked adom ajánlatait. Már egy ideje a német lakásfelszámolás birodalmában bolyongott, és kezdte elveszíteni a reményt, amikor egyszer csak a félpucér Barbie baba és a zsiráf formájú váza mellett meglátta a sakk-készletet.

Odasietett, kézbe vette, megvizsgálta, de nem olyan volt, amilyenre vágyott. Túl fakó, túl kopott, túl ócska. Csalódottságát leplezve letette a játékot, és csüggedten bandukolt tovább. Akárhány sakk-készletre bukkant, mindegyikben talált kivetnivalót. Fogta hát magát, és minden bátorságát összeszedve a kijárat felé vette az irányt. Bravúrosan haladt el a giccsesnél giccsesebb tárgyak mellett, szempillantásra sem méltatva őket. Megmenekült a kisautókat tesztvezető kisfiúk karamboljai elől. Még a félig nyers miccs okozta gyomorrontás gondolata sem állíthatta meg.

Kiérve nagy levegőt vett,  és hálásan gondolt otthoni sakkszettjére, ami bár hiányos volt, görbe és tulajdonképpen használhatatlan, de legalább otthon volt. Így, boldogan és mattok nélkül élt, míg a világ és két nap.

Kép forrása: Freepik