Boldogság, felemelő vágyak, izgalom, perzselő jókedv és hasonló szívmelengető érzelmek. Úszni lehet az ilyen témájú költemények tengerében. Csak akkor nem, amikor Horváth Imre-kötet kerül a kezünkbe. Költőnk sajátos lírai hangja ugyanis igencsak deprimáló, a szenvedésben lel rá a lírai csillogásra.

Az 1906-ban született erdélyi költő, újságíró a romániai magyar irodalom független művészi magatartáspéldája. Verseiben az egyedüllét, a depresszív világkép, megalázottság, nyomor, betegség kerül főszerepbe. Az esetek nagyrészében kettő, négy, esetleg hat sorba sűríti mondanivalóját, párhuzamokkal, ellentétekkel, egymástól távol álló dolgok asszociációjával körültáncolva egy leheletnyi kíndarabkát.

Szürke szivárvány kötetében is ellentmondások sora ütközik egymással: néhol egyszerű gondolatok játékosan, talán kicsit lehetetlenül jelennek meg, olykor viszont igencsak sötét vizekre evez az olvasó a költő szavain keresztül. Visszatérő elem verseiben a halál s az arra való utalások. Mintha gyász-zubbonyba burkolnánk a lelkünk, mintha csak a fekete oldalát látnánk az életnek a versek átélésével, mégis olyanok a rövid sorok, mint valamiféle absztrakt kincsek. Költeményei azt az érzést keltik az olvasóban, hogy ilyen eredeti, egyedi szomorút s mégis szépet nem tud alkotni más, csak Horváth Imre (a képen – Muhi Sándor rajza).

A hetvenegy verset tartalmazó kis kötet amilyen élénk kívülről, olyan szürke belülről. S a kötet címe tökéletes tükörképe, előrevetítése a miniatűreinek. Szürke szivárvány. Hogy lehetne a szivárvány szürke, amikor annak éppen az a dolga, hogy színes legyen? A szivárvány szóhoz senki nem kapcsolná a szürkét, kivéve Horváth Imre, akinek összes verse ilyen jellegű. Megkérdőjelezzük benne az egyszerű paraszti ész mivoltát. Mégis hogyan halászhatna az erdő? S hogy fagyaszthatna a tűz, vagy égethet a fagy? Ki gondolkodott el olyasmin, hogy a takaró s a párna „példás házassága” mikor kezdődött? Horváth Imre éppolyan, mint Van Gogh. Csak ő verseket erdélyi magyar ecsettel fest.

*Ifjúsági Könyvkiadó, Bukarest, 1967, illusztrátor Paulovics László.

Kép forrása: Horváth Imre Wikipédia oldala

Állandóan megy valahova, tesz-vesz, utazik. Ha aktívan követed a közösségi médiában, nem győzöd csodálni az energiáját. Mindeközben tanul, megfigyel, tapasztal, szereti saját bőrén érzékelni a világot és annak minden változását. Tele van célokkal, reálisan, két lábbal a földről viszi végbe mindazt, amit egyszer a fejébe vett, és erről az útról akkor sem tudod eltántorítani, ha minden erődet beveted. Ő Máté István, a szekszárdi srác, aki a magyarországi egyetemi álomvárosok helyett Kolozsváron találta meg a saját útját. Kalandjairól, magyarságról, járt és járatlan utakról és terveiről kérdeztem.

– Mi az a három dolog, ami „veled együtt jön a csomagban”?

– Szerintem nagyon lelkes, örökmozgó vagyok, óriási erőbedobással teszem mindazt, ami érdekel, viszont történjen bármi, mindig a saját utamon járok. Ritka, amikor a konvenciók szerint haladok, sokszor a lassú, járatlan utakon indulok meg, hiszen nekem kell kitaposnom magamnak az ösvényt, de így tanulok a legtöbbet. Igyekszem újszerűen, unortodox módon gondolkodni, olyan szemszögből látni az engem és a közösségemet érintő problémákat, ami a sajátom, ami minden részletre kitér és alapos, szeretnék olyanra is felfigyelni, amire mások nem. Ebben főként az a tudás motivál, amit az elmúlt évek során, a járatlan utakat kitaposva szereztem meg.

– Akkor ez mindig is tudatos folyamat volt, igaz?

– Abszolút. És voltak olyanok, akiknek tetszett, hogy kitűztem a célomat és a saját tempómban haladtam felé, voltak, akik küzdöttek ellene, és voltak, akik hülyének néztek, azt gondolták, hogy ez baromság és sosem érek el vele semmit. Hiszem, hogy kellő kitartással elérhetem mindazt, amire vágyom, és úgy érzem, most pont azon az úton vagyok, amelyen lennem kell, amelyen érdemes haladnom és amit megéri folytatni.

– Hogyan reagálsz, ha nyíltan a szemedbe mondják, nem feltétlenül jó szándékkal, hogy „ez baromság”?

– Nem szoktam komolyan megsértődni. Amúgy is olyan ember vagyok, akit nehéz felidegesíteni, és a tőlem távol állók nem is tudnak. Ahhoz nagyon határozottan kell „ütni a vasat”, hogy kijelentéseikkel kihozzanak a sodromból.

– Kiskorodban mi akartál lenni, ha nagy leszel?

– Egészen kicsiként mindenáron tűzoltó szerettem volna lenni, mint nagyjából minden kis srác. Ugyanakkor, aki ismer, az tudja, hogy mindig nagy hatással volt rám a családom. Ez tetten érhető volt korai terveimben is, mert sokáig úgy gondoltam, nekem is jogászok közt a helyem. Igaz, a mai napig nem zárom ki teljesen, hogy a jövőben talán elvégzem a jogi egyetemet, de nem prioritás.

– Akkor a sok sztereotípia ellenére sosem szállt rád a kimondatlan kötelesség, hogy folytatnod kell a hagyományokat?

– Nem. Engem a szüleim úgy neveltek, hogy példaként jártak előttem. Sosem szóval akartak meggyőzni vagy paranccsal rávenni valamire, hanem személyes példákkal tanítottak, azt, hogy használjam az eszemet, ha érvényesülni szeretnék. Amióta ezt teszem, csak az előnyeivel találkoztam. Új munkahelyen, közösségben vagy képzési struktúrában újra meg újra kérdéseket tettem föl annak érdekében, hogy mindent pontosan úgy értsek, ahogy van. Többfelé jártam a világban, megtanultam kérdezni, ha valamit nem láttam át teljesen. Ilyenkor mindig észrevettem, hogy az emberek félnek a kérdésektől. Csodálkoznak, dühösek, zavarba jönnek, ingerültté válnak, és amikor ártatlanul jöttem a sok-sok kérdésemmel, többeket nagyon hamar felidegesítettem. Egyetemistaként, amikor a körülöttem lévőknek kérdéseket tettem fel, dühössé váltak, és nem értették, miért nem tudom, miért nem értem, miért kell ezt megkérdezni. Ezzel szemben viszont sokszor azt is látom, hogy ők meg pont azért vannak elakadva, mert nem mernek kérdezni.

– Merre jártál a világban, és milyen tapasztalatokkal tértél haza?

– Mindig utáltam a magolást, viszont imádtam tanulni. Szerettem, amikor valamit a saját bőrömön tapasztaltam meg. Soha nem azért mentem el egy-egy helyre, hogy turista legyek, készítsek öt fotót, amit felpakolhatok Instagramra, és elmondhassam, én jártam itt, közben meg abszolút nem foglalkozom azzal, hogy hol voltam, annak minden mélységével és magasságával. Nagy példaképem Széchenyi, aki bejárta a világot, rengeteg tudást és innovációt hozott a világ különböző szegleteiből, nekem pedig az a célom, hogy őt és a mentalitását követve elmenjek, hogy hazataláljak. Ez azt jelenti, hogy érettségi után nem akartam egyetemre menni úgy, hogy még fogalmam sincs, miről szól a világ, előtte látni akartam minden lehetőségével, nehézségével, perspektívájával együtt.

A gimi alatt sokat dolgoztam, de utána egy évet Új-Zélandon töltöttem. Sok és sokféle hatás ért, nagy fokú tapasztalatra tettem szert, nem feltétlenül arról a világról, ami ott van, hanem óriási felismerés volt maga az utazás és az, ahogyan magamban megéltem mindezt a változást. Egyedül voltam, a családomtól távol, és bár nagybátyámék ott éltek és mellettem voltak, mégis furcsa volt, hiszen addig ritkán találkoztunk. Jött egy csomó új ismeretség, új barátságok, és rengeteget tanultam az ottani emberektől, arról, ahogyan élnek, gondolkodnak, éreznek, és azoktól is, akik hozzám hasonlóan csak odamentek és megélték az ottani érzéseket. Előtte is sokfelé jártam a világban, főleg Európán belül, de ez az út alapozta meg ezt a széles perspektívájú utazó szemléletet, és ennek köszönhetően sok nehéz kérdésben igyekszem árnyaltabban gondolkodni ahhoz a sértett, egyszerű hozzáálláshoz képest, ami sajnos a legtöbb magyarra jellemző.

Ezt egészítettem ki a legutóbbi utazásommal Indonéziában, és ehhez adódik az is, hogy Erdélybe jöttem továbbtanulni. Az volt előttem, amikor egyetemválasztás előtt álltam, hogy nemzetpolitikával szeretnék foglalkozni, és hol máshol lenne megfelelő a hely, idő és kor, ahol megfigyelhetem és megtanulhatom ezeket a viszonyokat, ha nem itt, Kolozsváron. Pesti, pécsi egyetemen, a Nagykörúton nem úgy tanulnám meg a helyi viszonyokat.

– Van előzménye a kolozsvári kötődésednek?

– Gimis koromban, a kolozsvári Báthory-líceum egyik tanára indított el az Erdélyhez vezető úton még 2016-ban, amikor töri- és matektáborokat szervezett az egymással testvériskolai kapcsolatban álló szekszárdi suli és a Báthory között. Itt sok kolozsvári diákkal találkoztam, és annyira megkedveltem őket, a gondolkodásukat, a szemléletmódjukat, hogy hirtelen bevillant: ez a kirakós következő darabja. Mindig tervben volt Erdély feltérképezése, így gondolatok gondolatokat követtek, Új-Zélandon pedig azon kaptam magam, hogy beadtam a jelentkezésemet a BBTE-re, nemzetközi kapcsolatok szakra. Aztán a koronavírus majdnem dugába döntötte az egészet, végül a külügyminisztérium segítségével a lezárások ellenére hazajöttem, és időben elkezdtem a tanulást.

– Időben és térben végre helyben vagyunk. Mesélj, milyen itt, hogy érzed magad?

– Nem véletlenül jöttem el az otthonomtól ilyen messzire, több mint hatszázötven kilométert utazom, és nem a könnyen járható nyugati irányba, hanem a kevésbé könnyű, szinte már járatlannak számító kelet felé. Nagyon szeretem itt, varázslatos a hangulata és hihetetlen a vonzása, amit az első pillanatban megszerettem néhány évvel ezelőtt. Az otthoni fiatalság nagyon feketén-fehéren gondolkodik a határon túli magyarságról. Van, aki nem is tudja, hogy laknak a határon túl magyarok, aki pedig mégis tisztában van ezzel, az nemzeti romantikával túlfűtött, az első gondolata, hogy tankkal végig kéne nyomni és visszafoglalni az egészet. Kolozsváron jöttem rá, hogy ezeknél a gondolatoknál százezerszer több, cizelláltabb és sokszínűbb az erdélyi magyarság képe és kérdése. Amikor otthon szembemegyek ezzel a kijelentéssel és közlöm velük, hogy azért nem olyan egyszerű a helyzet, mint gondolják, hamar megkapom a fejmosást azért, mert biztosan elrománosodtam, ami azért is vicces, mert ezt a gondolkodást egyáltalán nem a románoktól vettem át, hanem az erdélyi magyaroktól. Ezt mindenképp pozitív tapasztalatnak gondolom, mert otthon ugyanezt tanulva egyáltalán nem vettem volna észre a fentieket.

– Fél év múlva államvizsgázol. Mik a terveid?

– Sokat változott az elmúlt években a hozzáállásom, az életem. Erdélyi a barátnőm, a kötődésem ezért is megvan és biztosan megmarad. De ugyanúgy, mint Új-Zélandon, Indonéziában és a világ különféle helyein, ahol jártam, itt is érzem, hogy a helyem tulajdonképpen otthon, Szekszárdon van. Az bizonyos, hogy az utam hazavezet, ott tervezem az életemet, ott látom, hogy érvényesülni tudok a jövőben. Vannak terveim azzal kapcsolatban, hogyan változtathatnám, változtathatnánk a várost fejlettebbé, keresettebbé a fiatalok számára, így Pécsen tervezek mesterizni, levelező tagozaton, hogy az időm nagy részét munkával töltsem Szekszárdon. Most már ott tart az oktatás strukturális felépítése, hogy tankönyvekből és elméleti anyagokból nem lehet egy-egy ügyet sikerre vinni, nem elég, ha az embernek megvan a polcról levehető és megszerezhető tudása. Kell és szükség van a kézzelfogható gyakorlatiságra is, ezt pedig úgy lehet megszerezni, hogy vonatkozó/releváns szakterületen elhelyezkedik az ember, a kezdetektől felépíti magát benne, és megtanul minden fortélyt, különleges esetet. Számomra ez most a városfejlesztés, úgy érzem, jelenleg ebben tudom és akarom elképzelni magam.

– Az Erdélyi Mathias Corvinus Collegium diákja is vagy.

– Ez nagyon régi történet és vissza-visszatérő elem. Már akkor MCC-s diák voltam, amikor még kis, budapesti alapítvány volt az első kerületben, romos épületben zajlottak a programok. Imádtam vele foglalkozni, minden KP-s (középiskolás program – szerk. megj.) szombaton ott voltam Pesten. Kolozsvárra érkezve tudtam, hogy teljesen más struktúra vár rám. A KEP (kolozsvári egyetemi program – szerk. megj.) előző vezetője hívott, először nemet mondtam, hiszen a koronavírus miatt hazakényszerültem, és minden próbálkozásom ellenére nem tudtam itt maradni, mert nem voltak olyanok a körülmények és a viszonyok, hogy maradhassak. Amikor végre reálissá vált, hogy visszatérhetünk és megélhetjük az egyetemista élet minden szép és kevésbé szép oldalát és az MCC által biztosított lehetőségeket, azonnal visszautaztam. Úgy érzem és tapasztalom, hogy az MCC képzései minimum vetekszenek az egyetem által megszerezhető tudással. Ha valaki úgy érzi, versenyképes tudásra van szüksége, akkor az MCC-re feltétlenül szüksége van. Olyan perspektívával, olyan nézőpontokból oktatnak itt, ami a hagyományos képzésekhez képest egészen új, modern és hatékony. Minden MCC-s diákban van olyan ambíció, ami egyértelmű bizonyítéka annak, hogy ezek a diákok valamilyen céllal, belső indíttatással teszik azt, amit, nemes cél vezérli őket, így különösen hasznos, hogy ezekben a képzési központokban olyan kapcsolatokat lehet kialakítani, amelyek akár egész életünkben hasznosak és fontosak. Hisz mégiscsak olyan közösségről van szó, ahol az emberek egymással vállvetve dolgoznak, tanulnak és küzdenek a jobb, szebb világért. Az MCC az egyik legjobb döntés volt az életemben, ebben szüleim is maximálisan támogattak.

– Zárásként térjünk vissza erre a három dolog kérdésre. Mi az a három dolog, amivel maradsz Kolozsvárról?

– Ezen nagyon sokat gondolkodtam. Egy életre megjegyeztem, hogy a dolgok nem csak feketék és fehérek. Nem csak magyarok vannak, csak románok, csak szlovákok és a többi. A világ nagyon strukturált, sokféle szereplője van, így kellő alázattal, kellő megfontoltsággal kell dönteni és cselekedni. Másrészt, remek élményeim vannak a diáknapoktól kezdődően a barátaimmal eltöltött közös programokon, estéken át mindenig. Harmadrészt, biztosan velem jön az itteni közösség önszerveződő, önfejlesztő képessége és ereje. Az itt működő diákkörök, fórumok, egyesületek nagyon pezsgő, sokszínű programokat teremtenek. És bár a város lakossága számottevő, a magyarság mégis viszonylag kicsi, gyakorlatilag akkora, mint talán Szekszárd, mégis pörög az élet és van kinek pörögnie, ezt pedig átváltoztatva, optimalizálva, de mindenképpen haza szeretném vinni.

Kép forrása: Máté István Facebook oldala

Bárki mondhat bármit, de legbelül mindannyian visszavágyunk felhőtlen gyerekkorunkba. Mindenkinek más hiányzik azokból az időkből. A két copfba kötött hajviseletek, a lenyalható sütikrémes fakanalak, a pöttyös labdák, a vízfestékes, színes ceruzás rajzok, amelyek mindig tökéletes ajándékként szolgáltak, lehetett szó bármilyen ünnepi alkalomról. A Papírcsillag című verseskötet segíti az olvasót visszatalálni gyermeki énjéhez, kamaszszerelmeihez, ugyanakkor a halál témáján is elgondolkodtat.

A szerző, Ilyés Krisztinka Keszthelyen született 1999-ben, Gyergyóalfaluban nőtt fel. A kolozsvári Babeş–Bolyai Tudományegyetemen szerzett alapszakon bölcsészdiplomát, jelenleg az Eötvös Loránd Tudományegyetem irodalom- és kultúratudomány mesterképzésének hallgatója. Már általános iskolás kora óta ír verseket és prózákat, akkori magyartanára, Farkas Wellmann Endre figyelt fel tehetségére.

Papírcsillag című debütáló kötetében Ilyés Krisztinka többek között a naiv gyerek perspektívájából szemléli a világot, de a papírlapok tengerében más témájú költeménnyel is találkozik az olvasó. A fekete tinta sorai között mintha mesevilág teremtődne meg, ahol a hercegnőre nemcsak a papírsárkányok jelentenek veszélyt, hanem a magány, a szabadság, a szerelem és a halál feldolgozása is.

A kötet versei olykor bizarrnak tűnhetnek. A szerző érdekes, merész, már-már abszurd képzettársításokkal lepi meg az olvasót. Varga Melinda így fogalmaz a fülszövegben: „(…) a költői képek csak addig szokatlanok, ameddig az olvasó nem tér vissza a gyermeki énjéhez, ahol tavakat úsztat a villanykörte, az arcról legördülnek a szeplők, hintázik a hold, csillagok lovagolnak, a tengerben papírhajók úsznak, s Isten szemeket csúsztat a bőrünk alá.”

Szerkezetileg a kötet három ciklusra oszlik: a Gyermekrajzban a költő a már említett gyermeki én szemszögéből beszél, a Magánrepülés javarészt szerelem, félelmek, önkeresés, élet tematikájú versekből áll, a Halálnapló pedig az előbbiektől teljesen eltérő nyelvezetű rész szívszorító történettel.

*Előretolt Helyőrség Íróakadémia, Budapest, 2021.

Kép forrása: Líra

Egyetemistaként Kolozsváron egyszerűen nincs, amit enni. A boltban drága és mű minden, a „gyereknek” nincs ideje főzni, sütni, főleg akkor, amikor a tanárok piszkálják őket a vizsgákkal és a halmozott beadandókkal. Legalábbis a szülők otthon így gondolják. Hiába nyugtatjuk meg anyukát, hogy a zakuszkás kenyér telerakta a bendőnket, vagy hogy a világ legegyszerűbb zöldséglevesét megcsinálni mindig van idő. Mi soha nem eszünk semmit Kolozsváron! Ezért van az, hogy az anyukák szeme mindig csillogni kezd, ha megtudják, hogy ismerős, rokon, barát vagy falubeli megy Kolozsvárra. Lehet pakolni a gyereknek!

Fokozzuk a témát: a mi szüleink és kedves párunk szülei egyszerre jönnek fel a városba. Atyaég! Hiába tervezzük meg, számoljuk ki, egyeztetjük le a pereputty tagjaival, hogy ki mit hozzon vagy ne hozzon, valahogy ezek az üzenetek nem jutnak el feladótól vevőig. A hozzánk tartozó páros hozza a házilag termesztett hagymát és krumplit, kedves párunk édesapja és édesanyja a mosószerért és a kávéért felel – így néz ki a terv, ez van kiadva parancsnak. Hátradőlünk, büszkék vagyunk magunkra, kicsit dagad a májunk is, hogy ilyen szépen fel tudtuk osztani a teendőket.

Indulás előtt felhívnak a szülők, elmondják, hogy milyen az idő, mit pakoltak (itt csakis azokat sorolják fel, amiket mi kértünk, a többi amolyan meglepetés lesz), ki fog vezetni, melyik útvonalon jönnek. Majd kellő finomsággal megkérdezik, hogy akkor a lakás pontos címe hogyan is van, mert be kell pötyögni a navigátorba. Míg a társaság utazik, addig ki kell vikszolni a lakást. Ezzel az őrült, takarítós állapottal csakis akkor állhatunk le, amikor már csörög a telefon: itt vannak, megérkeztek. Illedelmesen lemegyünk, segítünk felhozni a csomagokat (amiből sok van, ráadásul nehezek is), majd kezdődik a meglepetésmaraton.

A sikeres bepakolás után háborús övezethez hasonlít a konyha: mintha aknákat kerülgetnénk, csak úgy lehet lépni, óvatosan, mivel annyi és akkora kauflandos cekker teremtődött a padlóra. Mindenből dupla adagot hoztak a szülők. Megbeszélés nélkül egymásra hangolódott a két édesanya, az édesapák csak bólogatni mernek, hogy nem baj, lassan csak elfogy minden. Ezért van most húsz bécsi szeletünk (ebből tizenöt már a fagyasztóban), két tejfölösvödörnyi húslevesünk, két műanyag doboznyi pörköltünk, két nagy borkánnyi eperlekvárunk. De kaptunk még két darab egykilós kávét, hat liter mosószert és öblítőt, a tíz kiló krumpliról és a négy kiló hagymáról már beszélni is kellemetlen. Ugyanitt szeretettel várok mindenkit egy kiadós kávéra, de úgy csináljuk, hogy legalább egy bécsi szelet is jusson melléje.

A pályakezdőkre jellemző izgatottsággal érkeztem a Planetáriumba szerdán este a Spectator Média szakkollégium kiállítására. I want to be there/Ott leszek, a fotókiállítás, amely betekintést nyújt egy újságíró rácsodálkozásának fényképbe konzervált pillanataiba.

Az újságíró tudósít, eseményről eseményre siet, de ebben a rohanásban nem pusztán a szakmai szemét tartja nyitva, olyan pillanatokat és történéseket is lencsevégre kap, amelyeken aztán hátratett kézzel, fürkésző tekintettel mások szépen elmerenghetnek és el is merengtek. Én is megtettem.

A szakkollégiumban résztvevő hét tehetséges fiatal, Szabó-Kádár Henrietta, Lukács Orsolya, Tamás Zsófia, Lukács Krisztina, Simon Soma, Batrin Krisztián és Kecskés Csaba fényképbe zárt világnézetét tekinthették meg az érdeklődők, illetve tekinthetik meg ezután is. A kiállítást Vallasek Júlia, a szakkollégium irányítója és Deák Anita szakmai vezető nyitották meg. A kiállított műveket Tompa Réka fényképész és Szűcs László, a MÚRE (Magyar Újságírók Romániai Egyesülete) elnöke méltatta.

„A pixelek mögött sokkal több is megbújik, mint gondolnánk” – jegyezte meg beszédében Tompa Réka a diákoknak szánt elismerő pillantás kíséretében. Beszédében arra biztatta a hallgatókat, hogy továbbra is merjenek kilépni komfortzónájukból, kísérletezzenek és szemléljék tudatosan az őket körülvevő világot.

Megkérdeztem Deák Anitát, szakmai szemmel hogyan látja a galériát: „Nehéz szakmai szemmel nézni, mert együtt dolgoztunk egy évig” — indította válaszát, majd hozzátette, szemtanúja volt annak a fejlődésnek, amelyen diákjai az első szakkollégiumi tevékenységtől a mai estéig átmentek. Elmondta, mindig figyeltek tanácsaira – itt kedves mosollyal diákjaira pillantott, ezzel is kifejezve elégedettségét munkájuk iránt.

A kiállítás megvalósításának érzéseiről annál inkább tudtam kérdezni Vallasek Júliát, a szakkollégium irányítóját.

– Végtelen nagy büszkeség, már csak azért is, mert ugyan a szakkollégiumot irányítom, a fotózáshoz én nem értek és emiatt csodálkozással tölt el, hogy milyen fényképeket tudnak készíteni. Másfelől az irányító öröme, amikor a munkának nem csak elszámolásban vagy papíron megjelenő eredménye van, hanem kikerül a falakra és más is gyönyörködhet benne – mondta, majd már-már anyai gondoskodásra emlékeztető kedvességgel azt is elárulta, emlékezni szokott a diákokra már elsőéves koruktól, akár csak a kiállított képek szerzőire, és ez olyan érzés, mint mikor „a szülő látja bizonytalanul lépkedő gyermekét felnőni és képessé válni arra, hogy önálló szakmai értéket letegyen az asztalra”.

A jelenlévők izgatottan szemlélték a fehér falakon díszelgő alkotásokat, felcsillanó szemmel ismertek fel egy-egy megörökített helyszínt. A diákok ugyan a siker és büszkeség elegyének édes mámorában úsztak, mégis sikerült néhány gyors kérdés erejéig elkapnom Lukács Orsolya másodéves hallgatót, aki lelkesen osztotta meg pillanatnyi érzéseit: „Mindig jólesik látni a nevemet, ha valahol megjelenik. Jó érzéssel tölt el, ha az emberek látják, hogy dolgozom és látják a kezem munkáját.” Összetett élményt kínál a fotó és címük együttese, az alkotók ugyanis minden kiállított fényképnek egyedi, sokatmondó címet adtak, amelyet magyar, román és angol nyelven is olvashatunk. Orsi viccesen meg is jegyezte, hogy az általa választott címeket véletlenül felcserélték, ezért nem teljesen a hozzárendelt fényképhez kerültek, de összességében ez a végeredményen nem érezhető, számunkra, kívülállók számára biztosan nem. Olyannyira, hogy jómagam még meg is dicsértem a címválasztását.

Az est további része vidám nevetésekkel és őszinte gratulációkkal telt, a kiállító diákok barátaik, tanáraik körében jókedélyűen élvezték az alkotás életérzését, körülöttük pedig, a terem falain ott figyelt Kolozsvár mindig látott, de észre nem vett arca a fényképeikről. Ahogy mindenkire, aki a következő hetekben betér egy baráti koccintásra vagy késői kávéra.

Ízelítő a kiállítás fotóiból:

Tamás Zsófia: Egy kis New York

Lukács Krisztina: Kolozsvárra költöztek a görög istenek

Batrin Krisztián: Szendvics

Kecskés Csaba: Az időtlen akarat

Lukács Orsolya: Élet-kebelezte

Simon Soma: Sugallat

Szabó-Kádár Henrietta: Betonszemek